Hajnalban az öregember zörgetett a kunyhóm ajtaján. Hajdani óriás termete most göcsörtös volt, mint a botja. Tenyerébe mély barázdahálót karcolt az idő. Csalánból, levendulából és kamillából főztem neki teát. Lassan, aprókat kortyolt, a páragőz verejtéket csalt homlokára. Eljött a te korszakod, mondta, és nálam maradt három éjszakát. Odakint az erdő lehullatta levelét.
A negyedik nap reggelén vizet hoztam a patakról. Megfürödtem, fehér ruhába öltöztem. Ő mozdulatlanul feküdt a pokrócán, alig lélegzett. Kihúztam alóla, hogy a csupasz földön feküdjön. Majd kést vettem a kezembe és elvágtam a torkát. A vért felszívta a talaj, a nyakát tiszta vízzel mostam meg.
Lapos követ tettem a homlokára. A kunyhót felgyújtva útnak indultam.
Most egy gesztenyefa áll azon a helyen.
*
Néztem, hogy az ember kiment az óceán partjára. Bizonyosfajta hullámokat rosszaknak nevezett el, másokat jónak. Kis medencét ásott a homokba, majd megpróbálta a rossz hullámokat visszatartani, hogy csak a jók töltsék meg vízzel a gödröt. Napokon át küzdött különféle fortélyokkal, de hiába. Végül kimerülten rogyott a földre. A hullámok jöttek-mentek, hol a jók, hol a rosszak, szép lassan elmosva az ember ásta mélyedést. A parti homok újra sima lett és érintetlen. Az ember a vizet nézte, a lemenő napot, és a lelkében béke volt.
*
A fák alakja egy-egy élet történetéről mesél, mint a tenyér barázdái. De a fa az elszalasztott lehetőségeket is megmutatja. Ott, ahol egy újabb ág ered, az életben döntés következik be. Így lombosodik az életünk.
Ha mindenkinek van egy csillaga, mindenkinek van fája is. Az enyém egy diófa. Vastag törzsű, alacsony, egy erdő rejtett tisztásának szélén. Nem messze tőle őzek legelnek. Valahonnét vízcsobogás hallatszik. Nincs csend. Madárhang, szél zúgása a levelek között, harkály kopog, mókus motoz a fákon. Szelíden tétovázik a nyár.
*
Merlinről, a nagy varázslóról azt tartják, hogy beleszeretett egy Nimue nevű tündérbe. A tündér azonban ellenállt az ő vágyainak, s közben elleste Merlin varázslatait. Egyszer együtt sétáltak az erdőben, és egy barlanghoz értek. Afféle mágikus barlang volt, tele varázslattal. Nimue tudta ezt. Előre küldte Merlint, aki mosolyogva szót fogadott. Amint belépett, Nimue kimondta a barlang száját elzáró kőomlás varázsszavait, s a föld örökre elnyelte a világon valaha élt egyik leghatalmasabb varázslót. Sokan úgy tartják, hogy Nimue az ő teremtménye volt, abból a célból, hogy Merlin halálát véghezvigye. Az igazság azonban jóval bonyolultabb ennél. Valójában csak egy törvényszerűen ismétlődő történet egyetlen jelenetei ők.
*
A patakba fektet, majd a testem alá nyúl, még fedjen a víz, de mossa ki a hátam sebeit is. A szemeket lezárta, de a kezek nincsenek összekulcsolva, a csuklón vörös csík a kötél nyoma. Fák tavaszi virágszirma úszik a felszínen, alattuk fehérlek én.
Miután megtisztít, kiemel a patakból, a fűre tesz, ott ássa meg a gödröt, annál a fánál, ahová kötözve voltam. A nap közben felszárítja a testről a vizet, fölöttem erdő, madarak. Nyugodtan, elmélyülten dolgozik, ölni már tud, most megtanul temetni is. A sír nem nagy, épphogy beleférek, lábtól kezdve szórja rám a földet. Mikor a nyakhoz ér, lapos követ tesz homlokomra. A körforgás szerint holnap ő múlik el.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.