Volt egy domb, a dombon pedig egy út. Keskeny volt és egyenes, és pontosan a domb oldalára vezetett. Rögös út volt, keréknyomokkal és gödrökkel tarkítva. Sárnyomok is szegélyezték, ahol a traktorok és más lánctalpas járművek ki- és befordultak a szántóföldekre. Oldalról nyárfák és galagonyasövények övezték, de ahol az út már nem emelkedett, a sövényeket kőfalak és téglafalak váltották fel, majd előkertek alacsony kerítései. Ezek a házak és kertjeik alkották a falut, amely erődítményként állt a domb tetején. A faluban nem volt sem zöld felület, sem park, de még kocsma sem. Nem volt templom, sem iskola, sem bolt; csupán két tucat ház az út szélén, amelyek közül egy sem nézett a tenger felé, mind befelé, az út irányába fordult, zárt ajtókkal, zárt ablakokkal és behúzott függönyökkel. Itt senki nem gondozta a rózsáit, nem nyírta a füvét, nem javítgatta a háza tetejét, nem festette az ablak keretét, senki sem kergetett labdát, sétáltatott kutyát, tengette az idejét, keresett elő kerékpárt a fészerből, senki sem teregetett, nem mosott kocsit, vagy szállt be az autójába, és hajtott ki az útra, hogy aztán elhagyja a dombot. Nem volt kutyaugatás. Sem távoli fűnyírók zümmögése, sem traktorok moraja. Sem a pisztoly hirtelen reccsenése. Nem szólt zene, és nem hallatszott dobszó sem. Nem voltak menetelő talpak. A távíróoszlopokon sem voltak plakátok, amelyek virágkiállításról vagy faluünnepről adtak volna hírt, de a polgárőrség gyűléséről sem tájékoztatott semmi. Nem volt plébániai hirdetőtábla. Nem voltak jelek az úton, sem a falu bejáratát jelző üdvözlőtábla, amely óvatos vezetésre emlékeztetné a látogatót. Még helységnévtábla sem volt, a Legtakarosabb Falu díj elnyeréséről sem emlékezett meg semmi, ahogy a furcsa hangzású testvértelepülést sem tartották számon. Volt azonban egy telefonfülke az út mentén, és egy telefon, amely éppen ekkor kezdett el csörögni. A fülke egy szárazon rakott kőfal mellett állt, a fal másik oldalán birkák voltak. Egy keskeny mezőn várakoztak, amely meredeken terült el a dombon, a fű pedig még mindig harmatos volt. A földet nyúlvermek tarkították, a mező végén pedig egy sor nyárfa és egy rakás száraz ölfa állt. A farakás körül csalán nőtt, a nyárfákon és a farakáson túl pedig csupán a tenger felé futó föld volt. Több hegy nem volt. Sem dombvidék. Fák voltak. Magasodtak még tornyok, templomtornyok, víztornyok és városházatornyok, ablakokkal, párkányokkal, tetőkkel és különböző kilátókkal. Nem voltak nyulak a réten. A bárányok a fal tövében húzódtak össze. Mind borzasztóan soványak voltak. Csörgött a telefon. Egyértelmű volt, hogy a fák ott a házak kertjeiben, az út mentén és a völgyekben, valamint a hegyet, a folyót és a tengert egymástól elválasztó részeken majd nagyon magasra nőnek. Belülről fognak megrohadni elnehezedő ágaikkal, amelyek aztán egy erős szélben letörve majd lesújtanak ezekre a házakra, keresztülmetszik az utat, belegördülnek a lent elterülő árkokba, a helyükön pedig majd újabb fák fognak nőni. A gyep füves pusztává fog változni, a tüskebokrok felfutnak a házak falára, áttörnek a málló ablakkereteken, majd ledöntik a téglafalakat. A bárányok mind elpusztulnak, mint az összes többi, a betakarítatlan termés meg fog rohadni a földeken, a pelyvát a szél majd az árkokba fújja, eltömítve azokat, az áradások pedig elöntik a földeket teljes évszakokon át. Az utak járhatatlanná válnak, mígnem csak lánctalpas és légi járművekkel lehet megközelíteni őket, vagy esetleg gyalogosan azon kevesek által, akik neki mernek vágni az útnak.
A telefonfülke ajtaja súlyos volt, a zsanérok mégsem nyikorogtak. Az út menti házak ablakait még mindig függöny borította, minden sötét volt, és mozdulatlan. A telefon csörgése hangosan visszhangzott a fülkében, és sehogy sem akart abbamaradni. Az ajtó nyitva állt. A kagylót leemelték. Először mély, hümmögő csend. Utána beszédre nyíló ajkak nesze. Aztán megszólalt egy hang. Az égen a tenger felett két repülőgép ereszkedett le csendesen, a robaj pedig, amely követte, egy közeli szennyvízelvezetőben aktivált rögtönzött robbanószerkezetre emlékeztetett.
A birkák vakon szóródtak szét a mezőn át a nyárfák alatt álló farakás felé. A telefonfülke súlyos ajtaja becsapódott. A hangok a semmibe vesztek.
Fordította: Serfőző Réka
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.