A nő elvette a férfitól a virágokat. Mindjárt keresek nekik valamit, mondta. A férfi keze hideg volt. Csodálkozott, amiért eljött, de megpróbálta eltitkolni meglepetését. A tulipánokat a konyhapultra fektette, és körülnézett olló után kutatva. A virágfejek még szorosan zárva voltak. A szirmok pirosak, vékony sárga csíkkal a peremüknél. Száruk ívbe hajlott, ahogy a tulipán szára mindig ívbe hajlik. Felvette, majd visszatette őket a pultra. Nem tudta, merre lehet az az olló. Kinyitotta a fiókot. Megdermedt; elfelejtette beinvitálni a férfit. Biztosan még most is a küszöbnél várakozik a hóban. Érezte, ahogy hideg szél fúj a bejárat felől. Mire visszaért hozzá, a férfi már előrelépett, a félig csukott ajtóval a háta mögött. Jaj, gyere be, hát persze, gyere, mondta. Ugye nem arra vártál, hogy behívjalak? A férfi mosolygott, megvonta a vállát, néhány hópehely hullott le róla, ahogy behajlította a lábát, hogy lehámozza magáról a cipőt. A nő csak nézte. Le szerette volna róla söpörni a havat, és elvenni tőle a kabátját, megérinteni a hideg orcáját. Várt. Felkapcsolta a tűzhelyet és feltette a teáskannát. Eltűnődött rajta, vajon mit keresett ott a férfi. Beszélgetésbe vagy legalábbis valami ahhoz hasonlóba kezdtek a konyhában állva.
– Ugye nem gyalogoltál egészen idáig ebben az időben?
– Busszal jöttem. A falu végéről sétáltam. A végállomástól.
– Meglep, hogy egyáltalán közlekedik.
– Nem voltam benne biztos, hogy fog.
– És nem jutott eszedbe idetelefonálni, megnézni, itthon vagyok-e?
– Tenni akartam egy próbát. Szabad volt a délutánom.
– Hát örülök, hogy látlak. Szép kis meglepetés. Teát?
– Kérek. Tejjel, ha van.
A nő beleöntötte a forrásban lévő vizet egy edénybe, a tejet pedig a kancsóba. Tálcára helyezte őket a csészékkel, tányérokkal és a cukortartóval együtt. Kivitte a tálcát az elülső szobába, ők ketten pedig leültek egymással szemben, amíg odakint havazott megvilágított ablak előtt, a tea pedig ázott és örvénylett az edényben.
– Nagyon szép csészék.
– Ugye? Régóta megvannak. Nászajándékba kaptuk őket.
– Igazán? Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna őket.
– Hát igen, Jamesnek soha nem tetszettek igazán.
– Ó.
– Így hát félretettük őket.
– Értem.
– De most, hogy is mondjam, azt gondoltam. Tudod.
– Francia?
– Flamand, azt hiszem.
– Nagyon szép.
– Igen.
– Szépen mutatnak az ember kezében, nem? Éppen megfelelő a súlyuk.
– Igen, azt hiszem, igen.
– Sajnálom. Jamest.
– Igen.
– Megkaptad a levelem?
– Ó, nem hiszem. Nem.
– Ó, sajnálom. A posta már nem a régi, nem igaz?
– Nem, tényleg nem. Bocsáss meg. Elfelejtette vázába tenni a tulipánokat. Még odáig sem jutott el, hogy levágja a szárukat. Eltűnődött rajta, miért éppen ezen a napon jött, miért volt a mai nap más. Kihúzta a fiókot. Az olló a szélén volt, az edényszárító mellett. Kettévágta a zsinórt, a tulipánok pedig szétszóródtak a konyhapulton. Szétnézett egy kis tasak növénytápot keresve, de persze nem talált semmit. Rá vallott, hogy értesítés nélkül érkezzen. James soha nem tett volna ilyesmit. Bár James arra sem gondolt volna, hogy virágot hozzon. Levágta a tulipánok szárának a végét, aztán összeszedte, majd a komposztálóba ejtette őket. Emlékezett rá, hol vannak a vázák, és arra is, hogy ő maga nem ér fel odáig. Nem akart sámlira mászni, hogy levegyen egyet, ezért megkérdezte a férfit, nem bánná-e, ő pedig azt felelte, hogy egyáltalán nem. Ő persze elérte a konyhaszekrényt anélkül is, hogy lábujjhegyre állt volna. Jamesnek legalább nyújtózkodnia kellett volna. Szép vázát emelt le. Kiváló választás: elég magas ahhoz, hogy megtartsa az ágaskodó szárakat, elég keskeny, hogy összefogja őket, és elég egyszerű, hogy ne vonja el a figyelmet a virágok színéről.
– Egyáltalán hol találtál virágot ilyenkor?
– Ó, hát tudod. Még mindig lehet ilyesmit találni, csak keresni kell.
– Régóta nem láttam már vágott virágot.
– Ismerni kell a megfelelő embereket, ennyi az egész.
– Te pedig ismered.
– Elboldogulok. Még mindig tudsz tejet szerezni?
– Egyenesen a tanyáról.
– A városban már jó ideje nem lehet kapni.
– Akkor nem ismered a megfelelő embereket, ha tejről van szó?
– Nem. De most már itt vagy te nekem, nem igaz?
A nő ebben nem volt olyan biztos. Egyáltalán nem volt benne biztos. Valahogy olyan merésznek tűnt ez a kijelentés. Tudnia kellett volna, hogy a készletek korlátozottak. Nem mondott semmit, a férfi pedig rájöhetett, hogy átlépte a határt, mert az ablakhoz lépett, és elkezdett a kertről beszélni, arról, milyen nehéz bármit is elkezdeni, amikor az első hó egyre később esik le. Amíg ő beszélt, a nő a hátát nézte. Milyen egyenes még mindig. Mindig is az a fajta volt, aki kihúzta magát. Helyesen. Valóban jólesett őt látnia. De a nő nem tudta, mit keresett nála. A tulipánokkal teli vázát az elülső szobába vitte, és letette az asztalra, oda, ahol a fény leginkább megvilágította őket. A férfi követte, kissé váratlanul, és egy kicsit túlságosan is közel állva megkérdezte, felmerült-e már benne, hogy fizetővendégeket fogadjon. A nő azt válaszolt, hogy még nem gondolkodott rajta.
– Pedig elég helyed lenne.
– Hát igen, talán.
– Az jutott eszembe, hogy talán elkelne neked egy pár segítő kéz a ház körül. Tudod. Tisztában vagyok vele, hogy pillanatnyilag nem a pénz a fő, de léteznek másfajta kompenzációs lehetőségek is. Segítség, például. Ismeretségek.
– Tényleg nem vagyok benne biztos.
– Az én hátam még mindig erős. Sok mindent meg tudok csinálni.
– Vannak mások, akik jönnek és segítenek, köszönöm. Megvagyok.
– Csak hát tudod, hogy van. Rosszul alakulnak a dolgok. A városban. Azt gondoltam, talán mi kisegíthetnénk egymást. Ebben a nehéz időszakban. A régi idők kedvéért. Tudod, ez egy kölcsönösen kedvező megállapodás lenne.
– Nem hiszem, hogy túl praktikus ötlet, igazából.
– Pedig tökéletesen praktikus.
– Bocsáss meg.
– Ó, nahát.
– Azt hiszem, a buszod hamarosan indul.
– Nézd, sajnálom.
– Nem szeretném, hogy lekésd.
– Azért elgondolkodnál rajta? Majd megkeresel?
– Ideje, hogy elindulj, ha el akarod érni a buszt.
– Mary, megfontolnád?
– Nagyon köszönöm a virágokat. Igazán gyönyörűek. Értékelem, hogy ilyen fáradságos munkával szerezted meg őket.
– Mary, kérlek.
A nő a bejárathoz ment, felemelte a férfi kabátját, és megvárta, amíg az felveszi a cipőjét. Aztán odanyújtotta neki a kabátját, mintha meg akarná előzni a férfi mozdulatát. Nem tudta volna elviselni a jelenetet. A férfi kinyitotta az ajtót, elvette a kabátját, és behúzta a nyakát, ahogy kilépett a hóesésbe. Nem nézett a nőre, ahogy távozott. A nő becsukta az ajtót, nehogy kiszökjön a meleg. A kukucskálón át nézte őt. Az üvegen keresztül torznak, alacsonyabbnak tetszett.
Fordította Serfőző Réka
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. január 16-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.