Stefanovits Péter: Őrzők No. 1 (elektrográfia, fametszet, 100 × 140 cm, 2016)
Nagy idők, csúf idők jártak akkoriban, változott a világ, még a diófák is betegek voltak az egész megyében. Aztán jött a szélvihar, itt a kerítés dőlt ki, ott a barackfa – mind megemlékezett róla, ki arra járt, hogy milyen finom, mézédes barackot termett. Negyvenéves fenyőket kellett kivágni, hogy ne dőljenek a házra, mert azt sírták, azt nyikorogták a viharban: le akarok feküdni, le akarok feküdni… És bár a fenyő nem tartozik éppen a legostobább fák közé, azt soha nem sikerült vele megértetni, hogy a ház egy olyan titokzatos valami, amire nem jó rádőlni. Állítólag Krisztus előtt vagy után 5000 táján élt egy öreg tuszmákfenyő, amelyik megértette, hogy az embernek be kell menni a házba. De itt a regék szerint a megértés izgalmas folyamata elakadt.
Aztán jött a tavaszi hó, elfagytak a rügyek, aztán meg jött a járvány. Aki tehette, jól bespájzolt magának mindenből, és bezárkózott. Falun még azért istenes volt, kiment az ember a kert végébe, aztán neki erdőnek-pusztának. Jártak a traktorok is, szántottak-vetettek, hiszen nem állhatott meg teljesen az élet. De akit városi lakásban, emeletes házban ért a karantén, az már mind meg volt egy kicsit bolondulva.
Béla békésen italozott kis, falusi házának kertjében egy szép, tavaszi éjjelen. Felesége már aludt, a család többi tagja pedig messze volt, másik városban, ahol a karantén érte őket. Béla mindennap fölhívta a szüleit és a gyermekeit, tartotta bennük a lelket. Ha épp nem telefonált, a ház körül meg a kertben tett-vett, vagy a betevő falatért dolgozott online. Dolga akadt bőven, a szeretteiért sem kellett volna aggódnia, mégis sokszor érezte: elméje belebomlik, tudata belehasad a féltésbe. Ilyenkor Béla italozni kezdett, de tisztességes férfiként az esetek többségében megvárta az éjszakát, mert nem akarta, hogy megszólják a madarak, kiforduljon kezéből a szerszám vagy netán részegen olyasmit mondjon bárkinek a telefonba, amire másnap nem emlékszik. Ha az ember hosszú ideig csak telefonon meg interneten beszélgethet szeretteivel, sokkal jobban vigyáz a szájára, hiszen a személyes jelenlét közvetlen melegsége híján jócskán felértékelődik a valódi figyelem. És persze ott volt az asszony éles nyelve is. Szóval Béla csak akkor ült ki dédelgetett borocskáival a kert végébe, amelyen túl a szántóföldek kezdődtek, mikor a fényes nap már lenyugodott, mikor a színek lassan elszivárogtak a következő hajnal ígéretébe, mikor a csillagok előbújtak a maguk óvatosan halhatatlan módján, és mikor a pókok leereszkedtek a fészer tetejéről a tűzifának való fakupacra, a paradicsomkarónak való farakásra, a kerítéscölöpnek való garmadára és a mindenféle rissz-rossz, szir-szar, csiszmi-csuszmi kis korhadékokra, amelyek szinte már tábortűzre se valók, mert több bennük a szú, mint a fa. Ilyenkor bontotta ki Béla az első palack bort, fehéret, mert a fehérbor a magányos töprengő itala, a búsulóé és a tűnődőé, és mert a fehérborban sokkal otthonosabban derengenek az óvatosan halhatatlan csillagok. Béla nem volt kezdő, ezért pontosan tudta: ha aggodalomból iszik, ráadásul egyedül, körülbelül a harmadik poharat fogja igazán élvezni. De hát a körülményeken nem változtathatott: becsületes ember nem kelti föl a nejét, hogy igyon vele, a pókokkal, vakondokkal, cickányokkal, rókákkal, nyulakkal meg a göcseji hébácsokkal inni pedig mégsem illik. A göcseji hébácsot a külföldiek zalai bogárbokor néven ismerik, legalábbis azok, akik ezt a gyors és könyörtelen vadász hírében álló, lárvakorában futó-, imágókorában repülő növényt meg merik ismerni.
Az úgy van, hogy a rosszban a jót könnyű megszokni. Béla is megszokta, hogy itt a tavasz, hogy nem láthatja se cseperedő gyermekeit, se öreg szüleit, de legalább beszélgethet velük. Nem találkozhat barátaival, kollégáival, mégis tarthatják a kapcsolatot. Nem mehet csavarogni messzire, ám ott a kert, a szántó, a mező, a rét, az erdő, a cserjés, a dzsindzsás, a patak, a kis tó, a posványos, a pocsétás, a surjános vakszik meg a tömjékes kelehuny, és a lágy dombok között az árva, kenyérváró buckák. De mikor már a negyedik pohárnál tartott, és látta, hogy bizony fogy a fehérbor, és mindjárt át kell térni a vörösre, és még egyáltalán nem érzi azt az egyszerre hűvös és meleg, egyszerre bizsergetően átható és borzongatón delejes belső fényt, ami fehérbor tudatos fogyasztásának természetes és kellemes velejárója, gyanakodni kezdett a vakondriasztóra.
A vakondriasztó tudniillik egy napelemes, gombaszerű alkotmány, amit szárával a földbe kell szúrni a veteményes mellett, és ilyen ostoba hangon nyinnyog, ami állítólag a vakondot úgy elidegesíti, hogy többet eszébe nem jut a máskülönben szorgalmas, fénylő szőrű, okos orrú, kemény tökű, védett és minden egyéb kellemes jelzővel ellátható kis állatnak, hogy széttúrja a sok fáradsággal gondozott paradicsompalántákat. Éppen úgy nyinnyogott időnként az a hülye vakondriasztó, mint a városi üzletekben a mozgásérzékelő ajtók, amikor elfelejtik a mozgást érzékelni, és elnézést kérnek, hogy rácsukódnak az emberre. Bélát ez nem nyugtatta meg. Szerencsére volt az elmés szerkezeten egy kis kapcsoló, amivel a talpraesett férfi kikapcsolhatta azt – most már csak azt kellett észben tartania, hogy a vörösbor után okvetlenül visszakapcsolja. Ha ugyanis reggel az asszony arra ébred, hogy a riasztó ki van kapcsolva, a vakondtúrások a veteményesben ellenben megszaporodtak, olyan haddelhadd lesz, hogy ahhoz képest az egész járvány egy piszlicsáré bagatell. És mivel az ilyen haddelhaddok központi témája mindig az, hogy miért iszik és piszkálja a vakondriasztót Béla ahelyett, hogy inkább pihenne, a férfi már a jól ismert konfliktus elejébe sem kívánt belekóstolni.
De most a nyinnyogás hallgatott, a vakondok a mérhetetlen emberi bizalom értelmében már messze jártak, és végre nyugodtan lehetett italozni, hogy szűnjön az aggodalom, csillapodjon a hiábavaló féltés, és az egész kellemetlen, globális helyzet valami kevésbé tragikus színben tűnjön föl a lelkiismeretes férfi tudatában. Ó, fehérbor, te számkivetett ínyencek itala! Ó, fehérbor, te folyékony trónusa a tűnődésnek! Ó, fehérbor, te asszonyselyem, holdlényeg, csillagkapu, te boltozatos hálótenyér, elomló delej, lappantyús pánpempő!
Ilyen költői képek kergették egymást Béla túlhajszolt tudatában, és a meggyötört férfi már éppen érezte volna, hogy végre ott van, ahol lenni szeretne, mikor föltámadt a szél és iszonyún csapkodni kezdte a budiajtót.
Erre Béla nem számított. Mert a vakondriasztó egy dolog, meg a szél is egy dolog, meg a késve érkező részegség is egy dolog, de hogy egy becsületesen bereteszelt, beriglizett, és egyáltalán, a vidéki normák szerint tisztességesen betett budiajtó hirtelen önkifejezni kezdjen az éjszaka kellős közepén, az mégiscsak túlzás. De miért csapkodja a szél a budiajtót? Haragszik rá? Vagy mondani akar általa valamit?
– Beszélj rendesen, te szél! – szólította föl Béla a szeszélyes légköri mozgást. De a szél nem felelt semmi értelmeset, csak csapkodta a budiajtót rendületlenül.
„Ki fog esni a budiajtóból a darázsfészek, amit ki akartam irtani” – gondolta Béla kelletlenül, mert mégiscsak élhettek volna békén pár napig a büdös kis rohadékok, mire csakugyan rászánja magát az irtásra. Aztán azon kezdett tűnődni, hogy milyen lenne a világ, ha nem lenne se ő, se feleség, se család, se ház, se falu, se telefon, se vakondriasztó, amitől riadhat a vakond, se budiajtó, amit csapkodhat a szél. Aztán azon tűnődött, milyen szívesen lenne ő egy budiajtó, ami csak úgy csapong a szélben, hol a keretének vágódik neki egy fás, megfontolt csattanással, hol a téglafalnak egy porló, szilaj reccsenéssel, és ilyen egyszerűen kommunikál. Aztán azon tűnődött, hogy milyen jó, hogy van még a világ, mert ha nem lenne, akkor a nagy büdös semmiben lebegni igen unalmas volna. Aztán azon tűnődött, hogy milyen jó, hogy ő is van még, mert ha az ő helyén a nagy büdös semmi lenne, és a világ éppen odanézne, hát az nem volna a világnak egy kellemes élmény. Ezektől a gondolatoktól meg is nyugodott kicsit, a fehérbor is jobban ízlett neki, meg a budiajtót is képes volt végre becsukni, és a vakondriasztó visszakapcsolásáról sem feledkezett meg.
Mielőtt aludni tért és elmondta éjjeli imáját, elhatározta, hogy másnap kideríti, mi is pontosan a különbség közte meg a teremtett világ között. Meg azt is, hogy miért csapkodja a szél a budiajtót, ha egyszer már be van csukva. Meg azt is, hogy miért van a göcseji hébács mellső levelein ilyen kis kopoltyús heveder. Meg azt is, hogy miért lepik el a kertet a kágyillók holdfogyatkozáskor.
Aztán elaludt, és álmában majdnem ugyanaz történt.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
