Begördült, majd csikorogva megállt az éjszakai gyorsvonat a varsói Centralna pályaudvar negyedik vágányán. Egészen furcsa volt, hogy nem az utolsó pillanatban értük el. Át is futott a fejemen, hogy jó lenne még visszamenni valami teljesen felesleges dologért az újságoshoz, hogy az ismerős rohanásélmény is meglegyen. Erőt vettem magamon és elhessegettem a csábító gondolatot, így tisztességes polgárok módjára az elsők között szálltunk fel a vonatra. A fülkék nagy része még üres volt, az egyikben a lámpa sem égett. Ezt gyorsan birtokba vettük: behúztuk a függönyt, majd elterültünk hosszában az üléseken. Előre örültünk a gondtalanul végigaludt hatórás útnak.
Indulás előtt néhány perccel azonban zombihorda módjára rohanták meg az emberek a szerelvényt. Nem törődve az elhúzott függönnyel, rövidesen feltépték az ajtónkat és pillanatokon belül megtelt a fülkénk. Hirtelen rántással elindult a vonat. Kigördültünk a pályaudvarról, majd szép lassan magunk mögött hagytuk Varsó fényeit. Most, hogy kialakult fülkénk végleges kis társadalma, a kezdeti feszültség is enyhülni kezdett. Velem szemben egy vékony, hivatalnokszerű ember ült. Barátságosan rám mosolygott és kedélyesen beszélni kezdett hozzám. Semmit nem értettem belőle. Összekapartam pár szavas lengyel szókincsemet:
– Węgier – mutattam magamra, majd folytattam a bűvös versikével. – „Polak, Węgier, dwa bratanki…”
– „…i do szabli, i do szklanki!” – fejezte be a meghatottságtól fénylő tekintettel.
Nem a levegőbe beszélt, amikor a „szklankit”, azaz poharakat emlegette. Elővett néhány kis kupicát és egy nagy üveg vodkát. Kézmozdulatokkal félreérthetetlenül jelezte, milyen módon fogjuk megerősíteni sok évszázados szövetségünket.
Szép lassan elfogyott az ital. Egyre hosszabbakat pislogott mindenki. Mielőtt elaludtunk volna, gyorsan kimentem még a mosdóba. Tömve volt a vonat. A folyosó padlóján is ültek néhányan, kezükben változatos szeszes italokkal. Néhány fülkével arrébb a nyitott ajtón át hangos zene és ricsaj hallatszott ki. A padlón legalább egy tucat üres sörösdoboz hevert szerteszét. Sokszor láttam már hosszú úton italozó embereket, de ez valami más volt. Itt az egész vonat együtt rúgott be. Mintha valami nagy, guruló házibuliban lettünk volna. Talán csak a mozdonyvezető és néhány kisgyerek volt józan. Lehet, hogy ők sem. Én is éreztem, hogy a fáradtság és az alkohol kezdi megtenni a hatását. Visszabotorkáltam a fülkébe és lezuttyantam a helyemre. Lejjebb csúsztunk az ülésen, és lábunkat lehetőség szerint kinyújtva kijelöltük álomországunk szűkös határait. Végül sikerült valamiféle stabil, félálomszerű állapotba kerülni. A rázós pálya szép lassan kisimult, mintha felemelkedett és légpárnán siklott volna tovább a vonat a ködös, éjszakai tájban. Mint mesebeli nagy, háromszemű lények, robogtak el mellettünk időnként más szerelvények. Szép lassan megszűnt az idő és a tér. Mióta robogunk így? Néhány perce vagy évszázadok óta? Még mindig a Tejút spirálján szórjuk a csillagport, vagy már egy másik galaxis felé suhanunk a hideg, sötét űrben?
Ezeken a kérdéseken töprengtem, amikor megszólalt a telefonom ébresztője. Negyed hat volt, tíz percünk maradt leszállásig. Szép lassan összekészülődtünk. Közben feltünedeztek a hajnali város fényei. Halkan kinyitottuk az ajtót, átlépkedtünk a földön fekvő, sörszagot hortyogó utasok fölött. Váltókon döcögött át a vonat, amint pályaudvarrá terebélyesedett alattunk a hosszú vágánykígyó. Megérkeztünk. Mögöttünk egy rémült srác zokniban ugrott le a peronra az éppen továbbinduló vonatból. Egymás után puffant a betonon a csizma, a táska és a kabát, amiket a többiek jólelkűen utána dobtak az ablakból.
A nevetés elűzte a fejünkből az álom utolsó foszlányait is. Az állomásépület előtt felszálltunk egy villamosra és leültünk a munkába igyekvő emberek közé. Ekkor újabb hullámban tört rám az álmosság. Tenyerembe hajtottam a fejem és lehunytam a szemem. Abban a pillanatban eltűnt a zötyögő villamos. Ismét a vonatfülkében voltam, úton az ismeretlen galaxis felé.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
