Kaszás István: Az ötödik nemzedék

2020. december 17., 18:56
Ádám Gyula fotója

 A rég holt nagyapák, apák szomorú története visszhangzott benne most is. Félárvaként nőtt föl, akárcsak apja. A rettenetek idején, mikor a turulmadarakat nem saját szárnyuk, hanem a robbantások repítették az égbe, és menekültek szekereivel zsúfolódtak az utak, az otthon maradottak pedig lányaikat a trágyadombba fúrt rejtekbe bújtatták, beözönlöttek az országba a megszállók. Az istentelen fosztogatók lovaikat gyakorta a templomba kötötték be. – Éppen az iskolából jött hazafelé. – Apjának e sokszor hallott történetét fölidézte magában az öregember. A gyász feketéje ugyan mára megfakult, de a dac sziklává szilárdult benne. – A Néne megállította a sarkon, gyengéden magához vonta, s fájdalommal a hangjában mondta: – Ne menj haza most, gyermekem! – Nagyapámat a saját házuk udvarán akasztották fel – tudta meg az édesanyja mesélte történetekből. A családunk maradéka továbbmenekült, de mi itthon maradtunk Erdélyben. Gyászos sorsú nagyapáméhoz hasonlóan árva édesapámnak sem jutott sok idő. A reménység idején mikor az igazság serpenyőjét – benne a sorsunkkal – idegen hatalmak képviselői ismét kezükbe vették, mintha a menny leszállt volna a földre! Reggel édesapám is és az egész falu ünneplőbe öltözött, mert újból magyar állampolgárok lettünk, édes hazánk ismét a keblére ölelt bennünket. Igen ám, de az a fránya vörös vonal ott a térképen, a valóságban úgy egy kilométer széles. Estére gyászruhát öltött mindenki, mert maradtunk az új határon túl, mostohagyermekként. Apám másnap szívéhez kapva összeesett. Megözvegyült édesanyám már a méhében hordott engem, és egy villám verte éjszakán, mikor pityeregve hullatta a könnyeit az ég is, dagadó sárban és medve taposta erdőkön át tántorogva, futva átszökött a határon, hogy engem Udvarhelyszéken magyar állampolgárként anyakönyvezhessenek. Így történt. Néhány boldog év után ismét kézhez vettek bennünket az idegenek, megint mindenünket elvettek, földet, termelési eszközöket, állampolgárságot és a magyarul megszólalás jogát is. Az erős tölgy is kettétörhet a viharban, de a fű kapaszkodik, és ha meg is hajol, megmarad – idézte magában az ahogy lehet időszak írójának sorait. Megmaradtunk.

Családja Szűz Mária képe mögött őrizte a Nagy-Magyarország fölött síró angyalt, valamint a Kolozsvárra bevonuló kormányzó urat ábrázoló képeslapot, amin a gyönge női kezek szórják a virágot – és már énekelte is tovább – bevonulunk Kolozsvárra… – De régen is volt! – Hiába kapta meg a gyűlölt diktátor a magáét – a tévé is közvetítette –, azzal a sok bánatkönnyet nem lehetett felszárítani. Az a galád még holtában is gyilkolt. Az ő szívét is a bánat tőrével előbb megsebezték, hagyták kínlódni, aztán átdöfték. Megsebezték őt akkor, amikor fia visszaérkezett a városból, és már ünnepeken sem vette fel a székelyharisnyát. A karhatalom egyenruháját viselte, ridegen parancsolgatott, megtagadta az övéit. – Ha apám ezt tudná, forogna a sírjában! – csikorgott magában sokszor az öreg. Még őtőle is mintha kissé elhúzódtak volna a kocsmában, pedig volt becsülete a földijei előtt. Tudták, de be nem árulták volna soha, hogy a Fő tér közepére odapottyantott bronz megszálló katona nyakába ő akasztotta a táblát: Hogyha egyszer szaladtok, engem itt ne hagyjatok! Volt ám rohangálás másnap! – mosolyodott el az öreg. Századnyi katona lepte el a teret. De a közösség dacosan néma volt. Falevélként hullottak elé emlékei. A szobor után behozták templomukat is az idegenek, de ott belül sem ismerték a békességet. Mozaik képeiken magyar ruhába öltözöttek korbácsolták az ortodox szenteket. – Hiszen nem is voltatok itt, hogy bántottunk volna titeket? – dohogott az öreg. Nem sokkal azután, hogy a diktátort kivégezték, még örülni is alig kezdtek, az égbe kapaszkodó ecset sötétre mázolta a jelent. Azon a rettenetes napon az eget is fekete bársony bélelte, amelyet csak helyenként szúrt át néhány csillag, amikor a laktanya felől lövéseket hallott. Másnap az ő házához hozták a férfit véres egyenruhájában. A zúzmara nyomta ágak tisztelettel hajlongtak. – Jaj de szép volt még holtában is! – Pillanatra hideg sírkőként mereven állt az öregember, azután visszagörnyedt. – Vigyék innen, ez nem az én fiam! – mondta ki a másodszori halálos ítéletet az egyenruhásra. A halottvivők lesütötték szemüket, és visszafordultak a karhatalmista holttestével. A kocsmában azóta ugyan köré melegednek az emberek, de a jéggé fagyott szívét ez már aligha olvasztja meg. – Miféle átkot adunk egymásnak tovább, már a negyedik nemzedék? A hosszú utcában ő az egyedüli özvegy férfi, ez az állapot errefelé a nők előjoga. Ki a csatatereken hősi harc közben, ki a kemény munka vagy a veszített remények miatt halt meg hamar, ki pedig bánatosan eldalolta az életét. Jó komája is, aki református volt, rég elment, de hát két betokosodott golyóval a tüdejében az ember már nem sokat várakozik. Mert, hogy túlélte a lövéseket, újraszületettnek érezte magát, melyet gyakran meg is ünnepelt. Egyszer úrvacsoraosztáskor is kicsit jobban meghúzta a boros kelyhet, melyet a tiszteletes úr szerényen szóvá is tett. – Van ám itt bűn is elég, amit le kell mosni nagytiszteletű úr! – vágta ki magát rögtön a koma. – Az öreg az ő sírja fölött is szokott gyertyát gyújtani. Egy üveg pálinkával kimódolta, hogy az erdész a temetés előtt a koma sírgödrébe belelőjön, mert így temették el a régi vitézeket is. Feljött már az éjszaka kísértete, a fehér lepedőbe burkolózott Hold is, mire álomba zuhant.

Másnap frissen ébredt a deresedő férfiú. Kitakarította a házat, meszelte kicsit a konyhát, finomakat sütött. Mosolyogva végzett mindent, hiszen ünnep lesz holnap. December van, a karácsony igaz még odább, de az ünnep az ünnep. – Holnap az leszek megint, akinek születtem drága édesanyám jóvoltából, magyar állampolgár leszek újra! Volt már néki ugyan magyar igazolványa, amivel kedvezményesen utazhatott volna az anyaországba. Dehogy akart ő utazni! Végre angyal áldotta koronás címerű hivatalos papíron olvashatta saját nevét magyarul. Családjának átok terhe mellett meghagyta: – Ha meghalok, koporsóba fektettek és a szívem fölé tegyétek a magyar igazolványomat! Ne halottas kocsival, hanem mint a régieket is, Szent Mihály lován vigyetek a sírgödörhöz! – Azóta pár év eltelt – merengett reszketegen maga elé. – És íme, még élek, és holnap újból valóságos magyar állampolgár lehetek! – Ha szegény apám ezt megérhette volna! Nagy reményekkel gondolt a holnapra. Odakint a hó szemérmesen betakarta a domborulatokat, vágatokat. Fehér ingbe öltöztek a fák, bokrok is. Előkészítette ő is ünnepi ruháját. A szekér ragyogott, a ló sörényébe szalagokat font. Azután átélte a gyászt és csalódást, mert belőle sem lett újból magyar állampolgár, miként édesapjából sem azokban a régi, nagy reményeket melengető augusztus végi időkben. Most nem idegen hatalmak, hanem magyar testvéreik szavaztak a sorsukról. Igen, vagy nem – számára ez élet és halál. Hiába volt az ünneplő ruha, estére kiderült, a sok igen szavazat ellenére a népszavazás érvénytelen volt, mégsem lehettek magyar állampolgárok. Mintha a bánatstaféta-botját vette volna át apjától. Hónapokig kínlódott. Nem akarta elhinni, hogy vannak az anyaországban olyanok is, akik testvéreik ellen szavaztak. Tudta magáról, hogy ő már ódivatúnak számít ebben a világban, még a tekintete is ódivatú. Mindig nagyon egyenesen nézett, itt-ott szúrt is a pillantásával. Minden nap bizalmasan beszélt a fennvaló Úristenhez. – Elmennék már én is, Atyám, de itt az unokám, aki nemrég nősült, engedd meglátnom még az ő gyermeküket – fohászkodott esténként. – Én tanítottam őt verselni, mutattam neki a csúzliágasnak való bokrokat, tőlem tudja, hol leli a vadkörtét, és merre lapulnak a nyulak. Kicsi kezét tenyerembe téve ott tipegett mellettem, mikor vezettem az erdei patakban fickándozó pisztrángokhoz. Oly sokszor együtt imádkoztunk hozzád: Én istenem, jó istenem lecsukódik már a szemem… És micsoda hite van, Atyám, ennek a gyermeknek! Éppen csak kinőtt a pendelyből, mikor mondom neki egy reggel: – Délelőtt átjön a Józsi bácsi hozzánk. – Az, aki meghalt? – érdeklődött gyermeki ártatlansággal a szemében. – Hogyan jöhetne át olyan, aki meghalt? – kérdeztem vissza a felnőtt okoskodásával. – Hát úgy, hogy feltámadt – mondta a legnagyobb természetességgel, rántva egyet a kicsi vállán. – Ott álltam, Uram, megszégyenülten és boldogan. Nagy a hite az unokámnak! Mert a hit és a remény fontosabb a mindennapi kenyérnél! Ők vagy a gyermekeik még meg fogják érni azt, amit mi már nem. Azt a kis bepólyált reményt szeretném még, ha csak egyetlen egyszer is a karjaimban ringatni!

Az unoka a papával ellentétben nagyon is itthon volt ebben a világban. Hozott nagyapjának olyan rádiót, amiben kis kerek fémlemezen nótákat lehetett hallgatni. – Apó, most ezt hallgasd meg! Nem énekeltek benne, de valami csuda zene szólalt meg. Nem kellett egyik nyelvről a másikra fordítani, mert egyenesen a szívhez szólt. Megbabonázva hallgatta az öreg. A télről regélő hegedűszó, úgy hajlongott, mint a Hargitán a reverendás fenyők. – Az biztos, hogy nem gázkonvektor mellett melegedett, aki ezt szerezte – lelkesedett be az öreg. Olyan ember hangszerén szólalhatott meg először a dallam, aki – mint ő is – átfagyott testét eleven tűz lángjánál melegítette fel. A tűz, ami itt ég most nála is, nem a háború, hanem a békesség tüze. Minden érzékre hat. Árnyakkal imbolygó fényvarázslat a szemnek, izzó cserefaillat az orrnak, és ritmusosan visszatérő pattogás a fülnek, már-már önmagában zene. A dallam pedig helyet hagy a csapongó képzeletnek. – Áron apó! – hozta vissza a révületből unokája. – Fiúgyermeket várunk, s mint minden elsőszülött férfinek a családunkban, Áron lesz a neve. A fülén át érkezett meg a szívének szóló feloldozás. Megtört végre az átok! A kályha tüze, a lélekemelő hegedűjáték és a tápláló remény átmelegítették törődött testét.

(Trianon 100)