Kaszás István: Krasznaja Moszkva

2021. február 04., 20:23
Incze Mózes: Temetkezők (100 × 120 cm, 2020)

Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is. Meghallgatta a kicsi ziháló tüdejét. Még a porcelán kávécsészés időkben, odahaza Wagner zenéjén kifinomult hallásának nem tett jót sem a szakadatlan robbanás, sem a sebesültek szűnni nem akaró jajgatása, halálhörgése, de diagnózisai így is halálosan pontosak voltak. – Ha nincs gyógyszer, nem marad életben – mondta ki az ítéletet.

Éppen olyan nincsvilág volt akkor. Nem a gyógyszer és nem a kenyér, leginkább a gondviselő Jóisten jelenléte hiányzott. Mert ha itt van, nem engedi, hogy megtörténjék az a sok szörnyűség. – Bizonyára másutt még nagyobb szükség volt rá – próbálta magyarázni a megmagyarázhatatlant a gyermekét veszített apa. Hej, pedig karácsonyi ajándékként küldték a földre az angyalok a kicsi leányt, de épp akkor a háború kaján ördögei is sürögtek-forogtak. – Nyilván az angyali légió győzedelmeskedik majd legvégül – gondolták a lélek csendjében, melyet szüntelen zavarni próbáltak a kint dörgő ágyúk. Az újszülött jövevényt fenyőillattal fogadó szobát kisujjnyi, imbolygó fényű gyertyák, odakint az eget-földet vakító Sztálin-gyertyák világították meg. Földrengésszerű robbanások tették még emlékezetesebbé azt az éjszakát. Az ég felé szálló imák nem értek célba, a levegőben zsákmányéhes lövedékek lyuggatták ki őket. Még a kicsik aprócska imáit is eltalálták a mesterlövészek. A gyermek és a nő elmúlása mindig szörnyűbb, mint a férfié. Emez, akit most készülnek parancsra temetni – anya szülte őt is –, mégiscsak egy halált osztó katona volt. Ittas bódulatban foglalták el a települést, ahol még hónapokig hullámzott a front. A fegyverkelepelést lánygyermekek és nők sikolya követte. Kutyányit ért akkor az élet. A gyengébbek védelmére kelt kutyát, férfit lelőtték. Egyre ment. – És ezt itt ni, velünk temettetik el, pont ide, az ártatlan kislányom mellé. Megkeményedtek az apa addig gyásztól ellágyult arcvonásai. A földbe szúrt pihenő ásót golyó találta el – hiába, közel van az ellen vagy barát. Ki tudja, ma ki a barát, ki az ellenség? Maguk között az egyiket fricnek, a másikat davajnak hívták, akik halálos bújócskában pusztítják egymást.

A sírgödör fölött parancsoló tiszt pisztolyával lövöldözni kezd. Díszlövésnek szánja, de azok ketten ásóval a kézben nem tudják, hogy ők is a sírgödörbe fognak-e zuhanni. A tiszt táskájából egy darab fagyos kenyeret ad az apának köszönetképpen, a fiút pedig megöntözi valami pacsulival. – Krasznaja Moszkva! – kiabál a gyereknek. Lassan tovatántorog a front, eltűnnek a katonák, mint ahogy eltűnt a kerékpár, az óra és a beretva is. Gyakran álmodott kislányával. Ilyenkor megmutatta neki a tyúkot, kacsát, máskor pedig, ha rogyadozó lábakkal is, de elkísérte az iskolába. Egyszer azt is álmodta, hogy felpántlikázott lovakkal és kocsival a templom elé hajtott, és mindenki csodálta az ő gyönyörű, menyasszonyi ruhás leányát. – Szép, mint az anyja volt – és még édesebben aludt tovább. Azóta bizony azok a lovak is a téeszistállóba vannak már kötve, mert nagykabátban, a forró kályha mellé ültetve valahogy adakozóbbá válik a szegény ember fia is. – Odalett a szántó és a diós is, a Pipagyújtó csárdában sem szól már a zene – sóhajtott a napi két doboz Kossuth cigarettától sárgálló bajszú öreg. Kipillant az esőtől izzadó ablakon, ott látja a laktanyából kiszökött vacogó kiskatonát, aki már pénzzé tette a faluban pufajkáját, sapkáját és kesztyűjét. – De hiszen ez még majdnem gyerek! – élénkült fel az apa az üveg mögött. Ajtót nyitott, és minden orosztudását összeszedte: – Davaj krasznaja moszkva! Ételillat, dohányfüst és pohárkoccanás mellett, amikor senki sem látta, a béke óvatosan, lábujjhegyen belopózott a házba. – Nem vettek észre – sóhajtott megkönnyebbülten. Másnap, húsz év után először, az öregember belépett a parányi temető kapuján. A kicsi sírhanton lelt még néhány haldokló virágot.

 

(Karantének)