Kecöli K. Gergő: Máriusz

2020. november 02., 07:19
Bicsi Gyula festménye

– Máriusz vagyok – mutatkozott be a mellettem ülő férfi a nonstop kocsmában.

– Érdekes – mondtam. – Ez milyen név?

– Görög – mondta a férfi.

Őszbe hajló, göndör hajjal ült mellettem. Voltak kétségeim, meg is osztottam vele. Elém tolt egy foszló szélű nejlont.

– A személyi igazolványom – mutatta. – Ma értem vissza a balkáni koncertkörútról.

Még mindig kétségeim voltak.

– Zenész vagyok – mondta. Az okostelefonján babrált. – Íme – mutatta. – Ez vagyok én.

Saját honlapja volt, és díjakat nyert világszerte. Összehasonlítottam a honlapon szereplő személyt a mellettem ülő személlyel. Ugyanaz volt.

– Gratulálok – mondtam.

– Ugyan, semmi – mentegetőzött zavartan. – Csak éppen elfogyott a pénzem.

– Szívesen meghívom egy italra – válaszoltam. – Vagy akár kettőre is.

Baráti mosollyal fogadta.

– Vannak még tiszta szívű emberek – mondta.

– Szeretem a művészetet – mondtam.

– Hát még én – mondta Máriusz. – Odáig vagyok érte.

Meghívtam kettő sörre. A második mellé unikumot is kért.

– A művészet csodálatos – mondta Máriusz.

– Szerintem is – mondtam.

Aztán elmentem vécére. A piszoárral szemben maszatoltam, amikor meghallottam a hangot.

– Ne higgy neki! – mondta a hang. – Szélhámos.

– Kicsoda? Máriusz? – kérdeztem.

– Ő hát – mondta a hang.

Befejeztem a dolgom. Meghúzkodtam magam, az utolsó csöppig. A mosdórészben várt a hang tulajdonosa. Magas, szikár férfi. Régi, amerikai filmek ugrottak be. A címek nem, csak a képsorok.

– Láttam a honlapot – mondtam.

– Valóban hasonlít – mondta. – De nem ő az.

Álltunk még kicsit a tükör előtt.

– Részeg vagy – mondta.

– Kocsmában vagyunk – szögeztem le.

A szikár férfi elővett egy rendőrségi igazolványt. Megmutatta, aztán visszatette a farzsebébe.

– Hónapok óta követjük – mondta. – Szélhámos.

Úgy éreztem, hogy kiraboltak.

– Gyere, fizetek valamit – mondta.

Leültünk a zenegéppel szemközti sarokba. Máriusz szomorúan pislogott felém a pult mellől. Úgy láttam, nincs mit innia. A szikár nyomozó föltárta a bizonyítékot. Fényképeket mutatott Máriuszról, amelyek a körúti kocsmákban készültek. Meggyőzőek voltak.

– De miért nem kapják el? – kíváncsiskodtam.

– Tetten akarjuk éri – válaszolta a nyomozó.

– Akkor miért szólított meg a nyomozó úr? – kérdeztem. – Lehet, hogy Máriusz ki akart rabolni!

– Túl részeg vagy – mondta a nyomozó. – Veszélyes.

Nem értettem, mi ebben a veszélyes. Máriusz közben a zenegépbe dobott egy százast, amit német fiataloktól kunyerált. Hihetetlen jazz hangzott föl. Máriusz elegánsan körbenézett. Ért hozzá, döbbentem rá.

– Kamu – mondta a nyomozó. – Több millióan szeretik a jazzt.

Máriusz szórakoztatóbb volt, mint a nyomozó. Szívesen meghívtam volna pár italra, de elfogyott a pénzem.

– Kérsz még sört? – kérdezte a nyomozó.

Bánatosan bólintottam.

– Meg egy unikumot – tettem hozzá.

A nyomozó a pult felé indult, aztán meggondolta magát, és újra vécére ment. Máriusz kiszúrta, hogy egyedül vagyok. Az asztalhoz telepedett. Büszkének és önérzetesnek tűnt.

– Azt hajtogatja, hogy részeg vagy, igaz? – kérdezte Máriusz.

– Igen – válaszoltam.

Máriusz sokat sejtetően fölhúzta a szemöldökét.

– Szélhámos – mondta.

– A nyomozó? – kérdeztem.

– Dehogy nyomozó – mondta Máriusz. – Szélhámos.

– A rendőrségi igazolvány – mondtam.

– Hamisítvány – ingatta a fejét Máriusz.

– Láttam a képeket – mondtam.

Máriusz nagyot sóhajtott.

– Valamit be kell vallanom – szuszogta.

Megfogta a csuklómat és megszorította.

– Csak nyugodtan – mondtam.

Úgy éreztem, ehhez joga van. Máriusz várt három másodpercet. Bánatosan nézett.

– Túl sokat iszom – ismerte be. – A koncertek után rendszeresen látogatom a nonstop bárokat. Ennyi a bűnöm.

– De a fényképek – bizalmatlankodtam.

– Ha-ha-ha! – nevetett Máriusz. – Ha-ha-ha-ha!

A német fiatalok minket bámultak. Máriusz feléjük fordult. Magabiztos, koncerttermi mosollyal. Koccintásra emelte a poharát. A németek visszaemelték a sajátjukat.

– Szélhámos – mondta Máriusz. – Bélának hívják. Kovács Bélának. A Király utcában lakik. 

– De a fényképek – mondtam újra.

– Okostelefonnal készíti őket – válaszolta Máriusz. Fölemelte a mutatóujját. – Bárkiről, aki nem elég szimpatikus. Aztán eljátssza az ócska játékait.

Fölidéztem a fotókat. Máriuszt ábrázolták, amikor italt rendel, táncol vagy szóba elegyedik másokkal.

– Nem is tudom – mondtam.

Máriusz hátratolta a székét.

– A következő számot neked küldöm – ígérte.

A nyomozó felém tartott a sörrel meg az unikummal. Az asztalra helyezte őket, aztán Máriusz felé indult. Váltottak pár szót. Hevesen gesztikuláltak. Hirtelen fölharsant a zenegép. Lehúztam az unikumot. Csodálatos, földöntúli zenét hallottam.

 

(Karantének)