– Máriusz vagyok – mutatkozott be a mellettem ülő férfi a nonstop kocsmában.
– Érdekes – mondtam. – Ez milyen név?
– Görög – mondta a férfi.
Őszbe hajló, göndör hajjal ült mellettem. Voltak kétségeim, meg is osztottam vele. Elém tolt egy foszló szélű nejlont.
– A személyi igazolványom – mutatta. – Ma értem vissza a balkáni koncertkörútról.
Még mindig kétségeim voltak.
– Zenész vagyok – mondta. Az okostelefonján babrált. – Íme – mutatta. – Ez vagyok én.
Saját honlapja volt, és díjakat nyert világszerte. Összehasonlítottam a honlapon szereplő személyt a mellettem ülő személlyel. Ugyanaz volt.
– Gratulálok – mondtam.
– Ugyan, semmi – mentegetőzött zavartan. – Csak éppen elfogyott a pénzem.
– Szívesen meghívom egy italra – válaszoltam. – Vagy akár kettőre is.
Baráti mosollyal fogadta.
– Vannak még tiszta szívű emberek – mondta.
– Szeretem a művészetet – mondtam.
– Hát még én – mondta Máriusz. – Odáig vagyok érte.
Meghívtam kettő sörre. A második mellé unikumot is kért.
– A művészet csodálatos – mondta Máriusz.
– Szerintem is – mondtam.
Aztán elmentem vécére. A piszoárral szemben maszatoltam, amikor meghallottam a hangot.
– Ne higgy neki! – mondta a hang. – Szélhámos.
– Kicsoda? Máriusz? – kérdeztem.
– Ő hát – mondta a hang.
Befejeztem a dolgom. Meghúzkodtam magam, az utolsó csöppig. A mosdórészben várt a hang tulajdonosa. Magas, szikár férfi. Régi, amerikai filmek ugrottak be. A címek nem, csak a képsorok.
– Láttam a honlapot – mondtam.
– Valóban hasonlít – mondta. – De nem ő az.
Álltunk még kicsit a tükör előtt.
– Részeg vagy – mondta.
– Kocsmában vagyunk – szögeztem le.
A szikár férfi elővett egy rendőrségi igazolványt. Megmutatta, aztán visszatette a farzsebébe.
– Hónapok óta követjük – mondta. – Szélhámos.
Úgy éreztem, hogy kiraboltak.
– Gyere, fizetek valamit – mondta.
Leültünk a zenegéppel szemközti sarokba. Máriusz szomorúan pislogott felém a pult mellől. Úgy láttam, nincs mit innia. A szikár nyomozó föltárta a bizonyítékot. Fényképeket mutatott Máriuszról, amelyek a körúti kocsmákban készültek. Meggyőzőek voltak.
– De miért nem kapják el? – kíváncsiskodtam.
– Tetten akarjuk éri – válaszolta a nyomozó.
– Akkor miért szólított meg a nyomozó úr? – kérdeztem. – Lehet, hogy Máriusz ki akart rabolni!
– Túl részeg vagy – mondta a nyomozó. – Veszélyes.
Nem értettem, mi ebben a veszélyes. Máriusz közben a zenegépbe dobott egy százast, amit német fiataloktól kunyerált. Hihetetlen jazz hangzott föl. Máriusz elegánsan körbenézett. Ért hozzá, döbbentem rá.
– Kamu – mondta a nyomozó. – Több millióan szeretik a jazzt.
Máriusz szórakoztatóbb volt, mint a nyomozó. Szívesen meghívtam volna pár italra, de elfogyott a pénzem.
– Kérsz még sört? – kérdezte a nyomozó.
Bánatosan bólintottam.
– Meg egy unikumot – tettem hozzá.
A nyomozó a pult felé indult, aztán meggondolta magát, és újra vécére ment. Máriusz kiszúrta, hogy egyedül vagyok. Az asztalhoz telepedett. Büszkének és önérzetesnek tűnt.
– Azt hajtogatja, hogy részeg vagy, igaz? – kérdezte Máriusz.
– Igen – válaszoltam.
Máriusz sokat sejtetően fölhúzta a szemöldökét.
– Szélhámos – mondta.
– A nyomozó? – kérdeztem.
– Dehogy nyomozó – mondta Máriusz. – Szélhámos.
– A rendőrségi igazolvány – mondtam.
– Hamisítvány – ingatta a fejét Máriusz.
– Láttam a képeket – mondtam.
Máriusz nagyot sóhajtott.
– Valamit be kell vallanom – szuszogta.
Megfogta a csuklómat és megszorította.
– Csak nyugodtan – mondtam.
Úgy éreztem, ehhez joga van. Máriusz várt három másodpercet. Bánatosan nézett.
– Túl sokat iszom – ismerte be. – A koncertek után rendszeresen látogatom a nonstop bárokat. Ennyi a bűnöm.
– De a fényképek – bizalmatlankodtam.
– Ha-ha-ha! – nevetett Máriusz. – Ha-ha-ha-ha!
A német fiatalok minket bámultak. Máriusz feléjük fordult. Magabiztos, koncerttermi mosollyal. Koccintásra emelte a poharát. A németek visszaemelték a sajátjukat.
– Szélhámos – mondta Máriusz. – Bélának hívják. Kovács Bélának. A Király utcában lakik.
– De a fényképek – mondtam újra.
– Okostelefonnal készíti őket – válaszolta Máriusz. Fölemelte a mutatóujját. – Bárkiről, aki nem elég szimpatikus. Aztán eljátssza az ócska játékait.
Fölidéztem a fotókat. Máriuszt ábrázolták, amikor italt rendel, táncol vagy szóba elegyedik másokkal.
– Nem is tudom – mondtam.
Máriusz hátratolta a székét.
– A következő számot neked küldöm – ígérte.
A nyomozó felém tartott a sörrel meg az unikummal. Az asztalra helyezte őket, aztán Máriusz felé indult. Váltottak pár szót. Hevesen gesztikuláltak. Hirtelen fölharsant a zenegép. Lehúztam az unikumot. Csodálatos, földöntúli zenét hallottam.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.