Kisimre Ferenc: Trianoni hétköznapok

2020. december 18., 08:12
Trianon elleni tüntetés a szegedi Városháza előtt - Fotó: Fortepan / Fődi Gábor

Még a „múlt században”, a kilencvenes évek végén találkoztam egy akkor 99 éves tápéi bácsival, akinek az alakja, a gesztusai, tiszta tekintete ma is él az emlékezetemben. Tápén futottunk össze, nem is akárhol – református istentiszteleten. Az immáron Szegedhez tartozó kis falu, ma városrész, mindig a Tisza „magatartásától” függött. Akkor is, amikor a halászok hálói gazdag zsákmányt merítettek a folyóból, vagy amikor a falubeliek kivágták a gyékényt és elkészítették belőle a bevásárló szatyrokat, szakajtókat, papucsokat, a kellemesen puha gyékényszőnyegeket. Sokan éltek a gyékényszövésből, a halászatból. Vagy mind a kettőből. Attól függően, hogy mekkora volt a család. De azt a szerencsétlen időszakot is át kellett vészelniük, amikor megjelent az árvíz és elöntötte a falut, lerombolta a többnyire vályogból épült kis halászházakat. Amikor visszavonult a szennyes víz, amely gyakran elvitte minden vagyonkájukat, a szorgalmas tápaiak (ők csak így nevezték magukat), felgyűrték az ingük ujját és ismét felépítették a hajlékukat. Tovább halásztak, szőtték a gyékényt, az igényes kézműves termékeket pedig vitték a szegedi, a makói, a hódmezővásárhelyi piacokra. Azóta is emlegetik a tápéi gyékényeseket, pedig már hírmondóba is alig maradt néhány ember, aki ezzel a szakmával foglalkozik. Ők is főleg a néprajzi múzeumoknak készítenek hasonló kellékeket.

Beszélgetőtársam ugyan a makói tanyavilágból került a faluba, de élete nagy részét a gyékényaratás, majd a szövés töltötte ki. Irigyelni való memóriája volt. Ha valamilyen eseményről kérdeztem, azonnal válaszolt és a pontos dátumot is hozzá tette! A XIX. század utolsó évében született, az ötödik hónap ötödik napján. Tizenhárom testvére volt, közülük csak ő érte meg ezt a magas kort. A nagy háborúban (akkor még így nevezték az I. világháborút) még nem vett részt, de élénken emlékezett az akkori életre, történésekre. A boldog békeidőknek nevezett korban járt iskolába, a tanítója nevét is jól megjegyezte, s azt is, hogy a tanító bácsi harmadikos korában alaposan elagyabugyálta. Hogy miért? Mert a hittanórán nem édenkertet, hanem paradicsomkertet mondott, amikor az első emberpárról tanultak… Máig tartom, mondotta, hogy nekem volt igazam, mert az éden az maga a paradicsom! S huncutul mosolygott hozzá. Természetesen ez a kis incidens nem térítette el hősünket Istentől, világ életében hívő ember volt, gyakorolta a vallását, évtizedeken át presbiterként működött a református egyházközösségben.

Már serkenő bajuszú legényke volt, amikor kitört az első világháború. Erre is emlékszik, bár őket igazán nem érintette, mert a kisebb falvak és a tanyavilág lakóit a háború elején még nem sorozták be. Ő inkább azt jegyezte meg, hogy „amíg élt a Ferenc Jóska, nem volt drága az élelmiszer, utána egyre drágább lett minden!” Ebben ugyan van igazság, de hozzá kell tenni: a hadi tevékenység okozta helyzet hatására kezdődött el az országban a hús, a zsír, liszt, a gabonaféleségek, a hadsereg lovai számára a széna, a kukorica begyűjtése. Ezt a lakosság bizony megérezte, később meg is szenvedte. Ferenc József 1916-ban bekövetkezett halála esetleg közvetett módon befolyásolhatta az élelmiszer-drágulást (például a közigazgatási szervezettség romlása folytán), de semmiképpen sem volt direkt összefüggésben ezzel a tendenciával. Mindenesetre érdekes vélemény volt ez is, korábban ilyet leírva sem láttam, s nem is hallottam az idősebb generációtól.

Néhány év múlva viszont véget ért a háború. De ennek már magyar ember a vidéken sem tudott igazán örülni. „Hiába dolgoztunk sokat, pénzünk alig volt. Gürcöltünk, nyomorogtunk, meg aztán a nyakunkra ültek előbb a vörösök, majd a rományok is végigszáguldtak itt a pusztában. Igaz, ők elég gyorsan szedték a sátorfájukat, de a rácok bizony jöttek és maradtak! Furcsa egy gonosz szerzet a szerbség, úgy bántak velünk, mint az állatokkal. Kellett volna nekik Szeged is, meg egészen fel Pécsig a jó magyar föld, meg a gyümölcs. Fene a dolgukat, alig lehetett kiverni innen őket 1921-ben. Jól emlékszem, augusztus 21-én hagyták el Újszegedet…” Ebben igaza volt az én öreg barátomnak, hiszen a szerbek szépen berendezkedtek a Tisza keleti partján, és azt hitték, örökké ott is maradnak. Istennek hála, ez az óhajuk nem vált valóra. „Azt hittük, hogy visszamennek egészen Zimonyig… De Trianon nem így akarta. Megnyomorítottak bennünket, olyan szegények lettünk, mint a templom egere! Nem adtuk fel, dolgoztunk tovább. Sőt a boldogság is utolért: 1923. március 20-án megnősültem, csodálatos feleségem volt, nyolc gyermeket szült nekem. Az a csúfondáros békekötést meg lassan el is felejtettük.  Igaz, nem teljesen…” Az ország legidősebb presbitere egy évszázad hiteles tanúja, aki túl- és átélte az első és a második világégést, a magyar nép dicső forradalmát, majd a rendszerváltoztatást.  S emelt fővel énekelte az istentiszteleten a szebbnél szebb zsoltárokat, hálát adva a Gondviselőtől kapott hosszú életért.

A másik ilyen Trianon-közeli élményemet nagyapám elbeszélései alapján szereztem. Nem sokáig ismertem a jó öreget, mert korán elment a minden élők utolsó útján, de – miután látta, hogy élvezem a történeteit – nagy átéléssel és szeretettel adta át nekem a XX. század első felének históriáját, méghozzá a békediktátum által elcsatolt területről: a Délvidékről. Topolyán, a bácskai kis mezővárosban született az 1800-as évek végén, a bognármesterséget tanulta ki, ami a századfordulón és még a későbbi évtizedekben is jól menő szakma volt. A földművelő embereknek akkor még kellett a jól megmunkált kasza- és kapanyél, a kocsilőcs, a hámfa, de a szekér faanyagának igényes elkészítése is. S a nagyapám erre „szakosodott”, ahogy ezt manapság mondanák. Alig kezdett el önállóan dolgozni, be kellett zárni a műhelyt. Meggyilkolták a rácok Ferenc Ferinánd trónörököst, meg a feleségét, s kitört a nagy háború. A fiatal bognármestert az alföldi sík rónáról, a sárguló búzatáblák és a haragoszöld kukoricaföldek közül a messzi hegyes tájakra, egy Doberdó nevű faluba vitték. Harcolni. „Békés ember voltam én világ életemben. Nem szerettem a puskát. De, ha már ott voltam, tettem a dolgom… De azt a sok szörnyűséget, amit ott lát és átél az ember, azt nem kívánom senkinek!” Nem kívánta magának sem, mégis utolérte a háborúban leggyakoribb szerencsétlenség: megsebesült.

 Haza is küldték Topolyára, lábadozzon otthon, gyógyuljon a családja körében, meg a sebesülése sem volt olyan súlyos, a családnak tudott segíteni, mindenekelőtt a földeken. Merthogy közben termőföldeket is vásárolt, gazdálkodott. Szerette a jószágot, a zsíros bácskai földet, amely minden évben bőséges termést adott a tulajdonosnak, amiből azután jutott az egyre terebélyesedő családnak, meg eladásra is. Igaz, a háború idején be kellett adni a felesleget az államnak, hiszen háborús állapotok voltak, a hadsereg élelmezését főleg ezekről a vidékekről oldotta meg a kormány. De még így is jól éltek a nagyszülők, a gyermekek, meg a család azon része, amelynek ugyan nem volt földje, de ennie kellett minden nap…

Nem maradt azonban sokáig zavartalan a civil élete. Annak ellenére, hogy a jobb kezének hüvelykujja deformálódott, a kiegészítő parancsnokságon úgy gondolták: menetelni tud, fegyvert forgatni úgyszintén, megjárta már Doberdót, tapasztalatra is szert tett – menjen csak ki az orosz frontra, ott tud segíteni. Segített is szegény, de rosszkor volt rossz helyen: elkapták a muszkák, hadifogoly lett a nagypapából. Azt mondta, nem volt unalmas, mert néhány társával egész idő alatt azon gondolkodtak, hogy miként szökjenek meg a táborból. Tíz hónap után meglógtak, s három hónap múlva már Topolyán is voltak.

Óriási öröme volt a családnak! Hazajött az egyébként eltűntnek hitt fiú, testvér, férj és édesapa, többé már nem is megy háborúba…Oda valóban nem kellett visszatérnie, ám, olyasmi várt rá, amit korábban álmában sem gondolt: megszállták az országát! Benyomult egy nyelvében, kultúrájában egészen más népesség, ezek civilizáltsága néhány fokkal a minimum alatt volt, s elvettek (mit vettek, elraboltak!) a becsületes polgároktól mindent, amit csak lehetett. A közigazgatásban bevezették a szerb nyelvet, amelyet szinte senki sem ismert (a nagyapa hadifogságban „szerzett” orosz tudása valamicskét segített…), a szórakozóhelyeken randalíroztak, gyakran fegyverrel zavarták szét a magyarokat, a boltokban sokszor elfelejtettek fizetni. Szóval ilyen körülményeket teremtett a Délvidéken (de másutt is) a megszálló idegen hatalom. A párizsi csúfság, csak így emlegették az idősebbek, akiket még megismerhettem, messze ható következményekkel járt. Ez megnyomorította a délvidéki  magyarságot testileg-lelkileg, gazdaságában, kultúrájában, nyelvében is ellehetetlenítette. Ám a magyar embert  kemény fából faragták, leküzdötte ezeket a nehézségeket is, alkalmazkodott a néha embertelen életkörülményekhez, szántott, vetett, aratott, gyermekeit taníttatta, megtanulta a betolakodók nyelvét (azok bezzeg az övét soha), egyszóval – ha másodrendű állampolgárnak is tartották – érvényesült. 

Eltelt húsz év, akkor rövid időre „újból magyarok lettünk”, mondták a topolyaiak, de alig három év múlva még nagyobb sötétség szakadt rájuk. Jöttek előbb az orosz „felszabadítók”, majd nyomukban a bosszúra szomjazó Tito-partizánok, ők nemcsak raboltak és fosztogattak, hanem gyilkoltak is. Hiteles adatok szerint is mintegy negyvenezer magyarnak kellett meghalnia – pusztán azért, mert magyar volt. S a trianoni szégyenteljes békediktátum kitervelői és nyugati utódaik, még csak egy megálljt sem parancsoltak a vérengzőknek. Nagyapám mondta néha, „ha akkor nem szabdalják így fel ezt csodálatos országot a barbárok, akkor ilyesmire soha nem kerül sor”. De felszabdalták.

Azt hiszem, Juhász Gyula Trianon című versének két sora hihetetlen tömörséggel mondja el ennek a száz évvel ezelőtt bennünket ért igazságtalanság szomorú lényegét.

„Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig gondoljunk reá!”

Gondolunk.

 

(Trianon 100)