A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Egy gyermek állt meg előtte, és valamit mondott arról, hogy ő is tudja ezt a dalt, amit az előbb hallott, de tud egy másikat is. Dúdolni kezdte, amiről beszélt. Az ember követte, és az új dallam önálló útra indult, a furulya, mintha életre kelt volna, játszani kezdte a hangsort. Disszonáns hanghalmazból próbált a felszínre törni a karácsonyi ének dallama. Vonaglott, fel-fellobbant, hogy elenyésszen. Különös sikoltások, zihálások, szusszanások tódultak elő a hangszerből – furcsa ritmusban, összevissza, mégis valami különös egységben. Az ember ujjai gépiesen fogták az akkordokat, sokkal pontosabban, mint eddig bármikor, de az elhasznált tüdő nem tudott annyi levegőt biztosítani a furulya sípjának, amitől a hang a magasba szárnyalhatott volna, ahogy kellett volna. Szorítást érzett a mellkasán, mintha egy láthatatlan lánc ki akarná préselni belőle az utolsó korty levegőt is. Izzadni kezdett, a nyála belefolyt a furulyába. Kapkodta a levegőt, megállt, kirázta zeneszerszámából a felgyülemlett köpetet, aztán tovább fújta, mintha az élete függne tőle, mint ahogy valójában volt is.
Egyre sötétebb lett. A tömény feketeségben nem volt gonoszság, nem volt rosszakarat. A sötét csak el akarta venni, ami az övé.
Az emberek felkapták a fejüket. Mi ez? A lámpák megint ragyogni kezdtek, a fénypajzs a sötétség csápjainak nyomására csörömpölve pattant szét. A hangorkán magával ragadó, elképesztő és irtózatos lett, olyan, amire minden élő léleknek meg kellett torpannia. A sikoltó akkordok mélyen az agyba martak, az aluljáróban megállt az élet. Egy művész kápráztatta el őket egy olyan egyszerű, semmi hangszerrel, mint egy műanyagból készült furulya. Karácsonyi dalt fújt, de úgy, ahogy még senki, soha. Még egy futam, még egy, még egy, míg végül a végtelenül hosszú utolsó lehelet egy borzasztót sikoltott a hangszerből. Az emberek nézték az ember haldoklását, és örültek, hogy nem az ő muzsikájuk ért a legvégére. A küzdelem eldőlt: a lélek beleolvadt a fénybe, az ember megpihent. Teste görcsbe csavarodottan hevert a földön. Az egyik világítótest hunyorogni kezdett, majd éles sercenéssel kihunyt.
Először csak tétován csattantak össze a tenyerek, aztán egyre erősebben. Vastaps. Az ember utolsó föllépése jól sikerült. Torz vicsorba rándult arcáról a közönség azt hitte, hogy mosolyog, halálában végre boldog.
A kihunyt világítótest ismét felragyogott. Valami szelíd fényfátyol suhant tova a mennyezet alatt, amit az ember elé tett tálkába dobált aprópénz csengése, koppanása, zizegése kísért.
A sötétség vékony ágacskái tintafolyamként folytak össze, erős, dús erekké vastagodtak.
Minden ment tovább a maga útján.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.