Kiss Ferenc: Légszomj

2021. január 16., 11:21
Utcai Dávid: Kozmikus üzenet VII. (2016)

A furulya éles hangja betöltötte a teret.

Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.

Egy gyermek állt meg előtte, és valamit mondott arról, hogy ő is tudja ezt a dalt, amit az előbb hallott, de tud egy másikat is. Dúdolni kezdte, amiről beszélt. Az ember követte, és az új dallam önálló útra indult, a furulya, mintha életre kelt volna, játszani kezdte a hangsort. Disszonáns hanghalmazból próbált a felszínre törni a karácsonyi ének dallama. Vonaglott, fel-fellobbant, hogy elenyésszen. Különös sikoltások, zihálások, szusszanások tódultak elő a hangszerből – furcsa ritmusban, összevissza, mégis valami különös egységben. Az ember ujjai gépiesen fogták az akkordokat, sokkal pontosabban, mint eddig bármikor, de az elhasznált tüdő nem tudott annyi levegőt biztosítani a furulya sípjának, amitől a hang a magasba szárnyalhatott volna, ahogy kellett volna. Szorítást érzett a mellkasán, mintha egy láthatatlan lánc ki akarná préselni belőle az utolsó korty levegőt is. Izzadni kezdett, a nyála belefolyt a furulyába. Kapkodta a levegőt, megállt, kirázta zeneszerszámából a felgyülemlett köpetet, aztán tovább fújta, mintha az élete függne tőle, mint ahogy valójában volt is.

Egyre sötétebb lett. A tömény feketeségben nem volt gonoszság, nem volt rosszakarat. A sötét csak el akarta venni, ami az övé.

Az emberek felkapták a fejüket. Mi ez? A lámpák megint ragyogni kezdtek, a fénypajzs a sötétség csápjainak nyomására csörömpölve pattant szét. A hangorkán magával ragadó, elképesztő és irtózatos lett, olyan, amire minden élő léleknek meg kellett torpannia. A sikoltó akkordok mélyen az agyba martak, az aluljáróban megállt az élet. Egy művész kápráztatta el őket egy olyan egyszerű, semmi hangszerrel, mint egy műanyagból készült furulya. Karácsonyi dalt fújt, de úgy, ahogy még senki, soha. Még egy futam, még egy, még egy, míg végül a végtelenül hosszú utolsó lehelet egy borzasztót sikoltott a hangszerből. Az emberek nézték az ember haldoklását, és örültek, hogy nem az ő muzsikájuk ért a legvégére. A küzdelem eldőlt: a lélek beleolvadt a fénybe, az ember megpihent. Teste görcsbe csavarodottan hevert a földön. Az egyik világítótest hunyorogni kezdett, majd éles sercenéssel kihunyt.

Először csak tétován csattantak össze a tenyerek, aztán egyre erősebben. Vastaps. Az ember utolsó föllépése jól sikerült. Torz vicsorba rándult arcáról a közönség azt hitte, hogy mosolyog, halálában végre boldog.

A kihunyt világítótest ismét felragyogott. Valami szelíd fényfátyol suhant tova a mennyezet alatt, amit az ember elé tett tálkába dobált aprópénz csengése, koppanása, zizegése kísért.

A sötétség vékony ágacskái tintafolyamként folytak össze, erős, dús erekké vastagodtak.

Minden ment tovább a maga útján.

(Karantének)

Legfrissebb hírek
2021. május 08., 09:19
2021. május 08., 09:08
2021. május 08., 08:35
2021. május 08., 08:30