Háromszázhatvanötből huszonegy. Matematikailag háromszáznegyvennégy, de az élet szempontjából szinte semmi. Csak az a huszonegy számít.
Zsuzsa újabban naponta járt a piacra, hogy megtölthesse a fagyasztót három hétre elegendő étellel. Meg azért is, mert ott csak készpénzzel lehetett vásárolni, így rendszeresen útba ejthette a turit, hogy bankszámlán követhető pénzmozgás nélkül frissítse fel a ruhatárát.
– Minek az a sok gönc? – dohogta volna rozsdás hangján János, a férje, ha véletlenül észreveszi, hogyan rövidül meg a piacra szánt összeg.
Ha nem tudod, nem fáj, dúdolta halkan Zsuzsa, miközben rutinos kézzel emelte ki a ruhakupacból az éppen csak árnyalatnyit kihívó blúzokat. Az előző héten beszerzett két szoknya már a bőrönd mélyén pihent. Belehajtogatva a fürdőköpenybe, biztos, ami biztos. Bár János soha nem kutatott a holmijában, ismerte el Zsuzsa, csak a közös bankszámlát őrizte Argoszként.
– Örülök, hogy elmész, Anya! – szólt hátra a válla fölött Eszter, miközben megszemlélte a mélyhűtőben katonásan sorakozó, dátummal ellátott dobozkákat. – Mindig jót tesz neked a kúra, egészen kivirulva jössz haza.
– Hát igen, gyógyítanak is, meg a háztartást sem kell vinnem – bólintott Zsuzsa.
– És apa sem dirigál folyton, igaz? Valld be, hogy jólesik nélküle lenni!
Cinkosan összemosolyogtak, bár Zsuzsa mindig ügyelt rá, hogy a gyerekek előtt ne mondjon rosszat a férjéről. Így is tudták, milyen; nem volt véletlen, hogy Eszti az ország másik végére ment egyetemre, ahonnan csak ritkán járt haza, Zoltánka pedig azonnal dolgozni kezdett a szakmunkásképző után, és el is költözött otthonról. Eleinte haza-hazanézett – kizárólag olyan időpontokban, amikor tudta, az apja még a munkahelyén van –, később aztán beköszöntöttek a nyugdíjasévek, és a fiú végleg búcsút vett az atyai háztól. Anyjával e-mailen tartotta a kapcsolatot és egyszer-egyszer meghívta egy sütire a békebeli Ízemlék cukrászdába.
– Hát szervusz, fiam! – mondott korántsem szívélyes istenhozzádot János a nejének. – Aztán szedd össze magad, mert itt lesz a kert is, és tudod, hogy nekem az orvos megtiltotta a kapálást!
A tévé előtt henyélést, a disznósajtot és a sört bezzeg nem tiltotta meg, gondolta Zsuzsa mázsányira hízott férjére tekintve, aztán egy kurta sziával távozott.
A buszon leghátulra ült, noha tudta, hogy ott ráz a legjobban. Kifestette magát – a kanyargós úton ez nem volt egyszerű –, csöppnyi gyöngyvirágillatot permetezett a nyakára, kigombolta a blúza felső két gombját, mutatóujjával végigsimított a dekoltázsán. Nem is vagyok olyan ráncos, biztatta magát. Utolsóként kászálódott le a járműről, majd céltudatosan elindult, de csak az állomásépület sarkáig, ahol befordulva lecövekelt. Még tíz perc, kalapálta a szíve, kilenc, nyolc…
Ferenc pontosan érkezett, ahogy tavaly és tavalyelőtt is. A nyári hőségben is nyakkendőt viselt, a hófehér ing rátapadt szikár alakjára.
– Kézcsókom a hölgynek – üdvözölte Zsuzsát kópés mosollyal. Meg is adta, amit ígért, deresedő bajusza csiklandozta Zsuzsa bőrét. Baljával megragadta a csomagot, jobbját Zsuzsának nyújtotta, aki délceg lovagja oldalán bevonult a gyógyfürdőkórházba, s régi ismerősként köszöntötte a recepcióst. Jóban voltak, az év közben megkurtított kosztpénzből ide is jutott ajándék. Cserébe a beosztásban mindig akadt egy-két nap, amikor Zsuzsa egyedül volt a szobájában. Legalábbis papíron.
Ferenc letette a bőröndöt az ágy mellé.
– Tíz perc múlva kész a kávé! – jelentette be, időt hagyva a kicsomagolásra.
Zsuzsa megrázta és a szekrénybe akasztotta az új blúzokat, szoknyákat, alattuk sorakozott a fürdőpapucs, a szandál, no meg a táncoscipő. Kintről behallatszott a madarak szerelmes trillája, és Zsuzsa érezni vélte a vörös rózsák bódító illatát, ami a következő hetekben betölti majd a szobát. Belibbent a büfébe, ahol a tejszínhabos kapucsínó már az asztalon várta. Belekortyolt, megérezte a fahéj ízét, és ábrándosan Ferencre pillantott. Hát elkezdődött, nyugtázta boldogan, elkezdődött az édes huszonegy.
(Karantének)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.