A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát. Arról nem is beszélve, hogy előző hónapban az ő rokkantnyugdíját is elvették, mert persze hogy elment nyugdíjba az Ilonka doktornő, az új szakértő valami József volt, ahhoz meg nem volt gusztusa, hogy megfektesse őt. Bár a jelenlegi helyzetét tekintve lehet, hogy még az is jobb lett volna.
A hűvös, márciusi szél megborzolta félhosszú, néhol már fehérbe hajló haját, és megborzongott. Teljesen felesleges lett volna bemenni a házba, ott is ugyanilyen hideg volt; itt legalább időnként felmelegítette őt a nap – na meg ha bemenne, akkor el kéne viselnie az orrfacsaró bűzt is. Felvette az asztalon heverő kis, szakadt jegyzetfüzetet és kinyitotta.
Keserédesen elmosolyodott, ahogy meglátta a rengeteg nevet és telefonszámot: a trófeái. A nők, akik miatt soha az életben nem kellett dolgoznia. Jókedve alábbhagyott, mikor végiglapozva tudatosult benne, hogy szinte az összes név ki van húzva; őket már nem hívhatta fel.
Ó, Terka! – sóhajtott fel Jenő. – Miért kellett neked annyival korábban hazajönnöd akkor?! Semmi gond nem lett volna, ha ugyanúgy négyre érsz haza. Mostanra milliomos lennék, hiszen már épp aláírtad volna a végrendeletedet, hogy mindent rám hagysz… De nem, neked kurvára haza kellett sietned, hogy meglepj – miközben épp a Mariskát dugtam, hogy adjon egy kis lóvét. Baszd meg, Terka!
Jenő ismét meghúzta a vodkát. Azzal az asszonnyal szerencséje volt, majdnem tíz évig szédítette őt: így szeretlek, kedvesem, meg úgy szeretlek, pfuj, legszívesebben hányni támadt volna kedve. Terka kirúgta a kacsalábon forgó palotából, ő meg visszakecmergett ahhoz a nyolcvankét éves némberhez – az anyjához! De legalább a nyugdíját ő vette fel, aztán megvásárolta neki a legolcsóbb és leggyatrább kajákat meg ruhákat, legyen velük boldog, a maradék lóvét meg eljátszotta, elitta – és időnként a nőinek is vett ezt-azt. Az egyik alkalommal Louis Vuitton táskát vett az Adriennek – ötezer volt a jocón –, de az a szajha észrevette, hogy hamisítvány, így ment a levesbe – vele együtt.
Egyre dühösebb lett, ahogy lapozgatta a noteszát. A Mária, a Margit, az Ágnes és még megannyi név – mind áthúzva.
Ó, hoppá! Talált kettőt is, a Beátát meg a Jolánt. Meghúzta a vodkát megint, és próbált visszaemlékezni, hogy kik is voltak ők; annyira régen nem lehetett, mert a füzet vége felé bukkant csak fel a nevük.
A Jolán, igen, ő megvan, néhány hónapja találkozott vele. Naiv egy teremtés volt a drága: csak szépen kellett rá mosolyognia – az sem érdekelte, hogy foghíjas –, már dobta is le magáról a ruhákat és perkálta a lóvét. De aztán felbukkant az az ostoba kölyke, az Imre, és megfenyegette őt, ha még egyszer az anyja közelébe megy, hívja a rendőrséget. Nem értette, hogy az a kis mitugrász honnan tud az ő viselt dolgairól: életében nem látta még. Azóta többször is hívta a Jolánt, de soha nem vette fel; talán most érdemes lenne megint megpróbálni. Elővette a kis, nyomógombos telefonját – az Ágnestől egy éve kapott egy ájfónt, de mikor a nő szakított vele, dühében nekibaszta a falnak, hogy ne az asszonyt verje meg: azt soha nem szabadott, különben borult volna minden. Kénytelen volt újra elővenni ezt a nyomógombos szart, amit mindig meg kellett ütögetni, hogy lássa a képernyőjét.
– Halló – szólt bele egy reszketeg, vékony női hang a telefonba.
– Jolánka drágám, hogy vagy, kedvesem? – kérdezte Jenő mézesmázosan.
– Jenő? Nem beszélhetünk. A fiam…
– Ott van most veled az Imre?
– Nem, nincs, az egyetemen van.
– Jól van, jól van, akkor beszélhetünk most, ne aggódj. Hogy vagy?
– Ó, bevallom, egészen jól. Kicsit szomorú voltam, mikor elhagytál, pontosabban a fiam kitett téged, de aztán megismerkedtem az Aladárral, igazán jóravaló ember, Imre is nagyon szereti őt! És mesélj, te hogy vagy? – Jenő agyában forogtak a fogaskerekek, hogy vajon mit is mondhatna, mire végül megszólalt:
– Tudod, aranyom, azt hittem, majd belepusztulok, hogy nem láthatlak téged! Bizony-bizony, hidd csak el, nem tréfálok. Annyira nem, kedvesem, hogy magamba fordultam, mikor már álmaimban is felbukkantál, és nem érinthettelek meg, hogy bánatomban a vodka helyett a hipót húztam meg! – Néma csend borult a telefon túlsó végére, és Jenő bízott benne, hogy kellőképpen hihető volt a történet, bár maga sem tudta, honnan jutott ez eszébe.
– Jaj, kedves Jenő, igazán sajnálom, amit történt veled – szólalt meg nagy sokára Jolán. – Tudod, ennek így kellett történnie. Ha most megbocsátasz, leteszem, mindjárt jön az Aladár. Kérlek, ne keress többet. Minden jót. – Mielőtt Jenő bármit is mondhatott volna, a hívás megszakadt.
A férfi ökölbe szorította a kezét, és dühösen felmorrant. Ezt a kurvát is kihúzhatja a listájáról. Akkor maradt még Beáta.
De ki is ez? Beáta, Beáta… Bárhogy gondolkozott, semmi sem jutott eszébe. A Jolán után ismerte őt meg, az biztos, mintha valami fiatal csitri lett volna… Ó, megvan! Jenő felsóhajtott, ahogy eszébe jutott. Egyik éjszaka találkozott vele, mikor a belvárosban csatangolt, a nő már hullarészeg volt és felajánlotta, hogy hazakíséri; Beátáról messziről látszott, hogy úrinő, így elővette legbűbájosabb, zárt mosolyát – nem vetett volna rá jó fényt, hogy a metszőfogai közül már csak az egyik volt meg, az is eléggé billegett –, de a másiknak mindegy is volt igazából, így beültek a taxiba, a csitri akadozva megmondta a címet a sofőrnek.
A kertvárosba hajtottak, és amikor meglátta a felújított, kétszobás házat, legszívesebben örömtáncot járt volna; de megálljt parancsolt magának, nem volt szabad elsietnie. Segített előkeresni a kulcsot, majd levenni a kabátot Beátáról – közben megjegyezte magának, milyen formás is a kicsike –, és betámogatta őt a nappaliba. Hozott neki egy nagy pohár vizet a konyhából, természetesen ott is minden a luxuskategóriába tartozott, aztán az ajtóban ácsorgott egy ideig.
Beáta lassacskán magához tért, fókuszálatlan tekintettel meredt a férfira, majd lágyan elmosolyodott, és megköszönte a segítségét. Jenő úgy döntött, addig üti a vasat, míg meleg, így érdeklődve rákérdezett, hogy mi volt a berúgás oka. A nőből csak úgy ömlött a szó, a lényeg az volt, hogy a hapsija faképnél hagyta.
Jenő végül megnyerő mosollyal távozott, miután megkapta Beáta telefonszámát. Aztán másnap újra visszatért, majd megint és megint. Végül megszerezte magának a szukát, egy hónapig is tartott talán, hogy végre rendszeresen dugott – de aztán lejátszódott nagyjából ugyanaz a forgatókönyv: ezúttal Beáta apja jelent meg, mert miután a lánya nem tudott elszámolni a pénzügyeivel, sejteni kezdte, hogy valami rossz van a dologban. Az meg előkelő körökben mozgott, már a főhadnagyot akarta hívni, mire ő inkább eloldalgott.
Bassza meg! – szívta a fogát Jenő, és elhajította a noteszt. Nem tudta, mitévő legyen. Ha legalább még tíz napig nem tűnik fel senkinek, hogy az anyja már nem él, akkor még egyszer, utoljára felvehette volna a nyugdíját, de így végül értelme sem volt az egésznek, hogy egy héttel ezelőtt nem jelentette be a halálát. Neki okozott plusz fejfájást, hogy a hullaszagot még mindig nem tudta eltüntetni.
Épp inni akart a vodkából, mikor rájött, hogy az üveg már üres – azt is elhajította, majd elgémberedett tagokkal felállt, és hozott ki egy másikat. Jól meghúzta, aztán elgondolkodott, hogy mitévő legyen. Valahonnan pénzt kell szereznie.
Feri épp elhajtott a rozoga bringájával a ház előtt, integetett neki, és Jenőben egyszerre fény gyúlt: megvan! A Feri mesélte, hogy egyszer bevitték őt a kettyósok közé, mikor a marha fel akarta kötni magát, de sem a gerenda, sem a lepedő nem bírta a százötven kilóját. Ott ismerkedett meg az Adéllal, valami skizó csajjal, és néhányszor sikerült meghágnia őt a mellékhelyiségben, meg valamennyi pénzt is elcsalt tőle.
Jenő a vodkásüvegre nézett, és ördögi terv fogalmazódott meg benne. Ránézett a telefonon az órára: félóra múlva jön a postás. Visszament a házba, magához vett egy papírt meg egy tollat meg az anyja nyugtatóit, és visszatért a teraszra. Lefirkantott néhány ócska, érzelmes mondatot arról, hogy képtelen tovább élni. A markába öntötte a gyógyszereket – az anyja halála előtt egy nappal váltotta ki őket, még volt kilencvenkilenc darab –, egyszerre a szájába kapta őket, és leöblítette a vodkával.
(Karantének)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.
Köszöntelek, és csak testvéries morogással mondom, fejezd be ezt a száműzetéses hülyeséget, s gyere haza Rodostóból, ne mind piszkáld ide a leveleidet.
Értem én, hogy elveszítettél valami hülye választást, szégyenedben el kellett bujdosnod, na, de nem lett volna elég például Bükklokára menni, nem, te egyenesen Rodostóig mentél, Törökföldre, mert világéletedben szeretted a tonhalat, meg a baklavát.
Én itthon alig várom, megcsapkodhassam a fejedet, addig még kicsit pihenek itt a szolgánkon, izé, na, gazdánkon, és megeszem az emlékedre még egy tasak pulykát.