Kővári Anna: Jenő

2021. január 18., 09:30
Csillag István alkotása

A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát. Arról nem is beszélve, hogy előző hónapban az ő rokkantnyugdíját is elvették, mert persze hogy elment nyugdíjba az Ilonka doktornő, az új szakértő valami József volt, ahhoz meg nem volt gusztusa, hogy megfektesse őt. Bár a jelenlegi helyzetét tekintve lehet, hogy még az is jobb lett volna.

A hűvös, márciusi szél megborzolta félhosszú, néhol már fehérbe hajló haját, és megborzongott. Teljesen felesleges lett volna bemenni a házba, ott is ugyanilyen hideg volt; itt legalább időnként felmelegítette őt a nap – na meg ha bemenne, akkor el kéne viselnie az orrfacsaró bűzt is. Felvette az asztalon heverő kis, szakadt jegyzetfüzetet és kinyitotta.

Keserédesen elmosolyodott, ahogy meglátta a rengeteg nevet és telefonszámot: a trófeái. A nők, akik miatt soha az életben nem kellett dolgoznia. Jókedve alábbhagyott, mikor végiglapozva tudatosult benne, hogy szinte az összes név ki van húzva; őket már nem hívhatta fel.

Ó, Terka! – sóhajtott fel Jenő. – Miért kellett neked annyival korábban hazajönnöd akkor?! Semmi gond nem lett volna, ha ugyanúgy négyre érsz haza. Mostanra milliomos lennék, hiszen már épp aláírtad volna a végrendeletedet, hogy mindent rám hagysz… De nem, neked kurvára haza kellett sietned, hogy meglepj – miközben épp a Mariskát dugtam, hogy adjon egy kis lóvét. Baszd meg, Terka!

Jenő ismét meghúzta a vodkát. Azzal az asszonnyal szerencséje volt, majdnem tíz évig szédítette őt: így szeretlek, kedvesem, meg úgy szeretlek, pfuj, legszívesebben hányni támadt volna kedve. Terka kirúgta a kacsalábon forgó palotából, ő meg visszakecmergett ahhoz a nyolcvankét éves némberhez – az anyjához! De legalább a nyugdíját ő vette fel, aztán megvásárolta neki a legolcsóbb és leggyatrább kajákat meg ruhákat, legyen velük boldog, a maradék lóvét meg eljátszotta, elitta – és időnként a nőinek is vett ezt-azt. Az egyik alkalommal Louis Vuitton táskát vett az Adriennek – ötezer volt a jocón –, de az a szajha észrevette, hogy hamisítvány, így ment a levesbe – vele együtt.

Egyre dühösebb lett, ahogy lapozgatta a noteszát. A Mária, a Margit, az Ágnes és még megannyi név – mind áthúzva.

 

Ó, hoppá! Talált kettőt is, a Beátát meg a Jolánt. Meghúzta a vodkát megint, és próbált visszaemlékezni, hogy kik is voltak ők; annyira régen nem lehetett, mert a füzet vége felé bukkant csak fel a nevük.

A Jolán, igen, ő megvan, néhány hónapja találkozott vele. Naiv egy teremtés volt a drága: csak szépen kellett rá mosolyognia – az sem érdekelte, hogy foghíjas –, már dobta is le magáról a ruhákat és perkálta a lóvét. De aztán felbukkant az az ostoba kölyke, az Imre, és megfenyegette őt, ha még egyszer az anyja közelébe megy, hívja a rendőrséget. Nem értette, hogy az a kis mitugrász honnan tud az ő viselt dolgairól: életében nem látta még. Azóta többször is hívta a Jolánt, de soha nem vette fel; talán most érdemes lenne megint megpróbálni. Elővette a kis, nyomógombos telefonját – az Ágnestől egy éve kapott egy ájfónt, de mikor a nő szakított vele, dühében nekibaszta a falnak, hogy ne az asszonyt verje meg: azt soha nem szabadott, különben borult volna minden. Kénytelen volt újra elővenni ezt a nyomógombos szart, amit mindig meg kellett ütögetni, hogy lássa a képernyőjét.

– Halló – szólt bele egy reszketeg, vékony női hang a telefonba.

– Jolánka drágám, hogy vagy, kedvesem? – kérdezte Jenő mézesmázosan.

– Jenő? Nem beszélhetünk. A fiam…

– Ott van most veled az Imre?

– Nem, nincs, az egyetemen van.

– Jól van, jól van, akkor beszélhetünk most, ne aggódj. Hogy vagy?

– Ó, bevallom, egészen jól. Kicsit szomorú voltam, mikor elhagytál, pontosabban a fiam kitett téged, de aztán megismerkedtem az Aladárral, igazán jóravaló ember, Imre is nagyon szereti őt! És mesélj, te hogy vagy? – Jenő agyában forogtak a fogaskerekek, hogy vajon mit is mondhatna, mire végül megszólalt:

– Tudod, aranyom, azt hittem, majd belepusztulok, hogy nem láthatlak téged! Bizony-bizony, hidd csak el, nem tréfálok. Annyira nem, kedvesem, hogy magamba fordultam, mikor már álmaimban is felbukkantál, és nem érinthettelek meg, hogy bánatomban a vodka helyett a hipót húztam meg! – Néma csend borult a telefon túlsó végére, és Jenő bízott benne, hogy kellőképpen hihető volt a történet, bár maga sem tudta, honnan jutott ez eszébe.

– Jaj, kedves Jenő, igazán sajnálom, amit történt veled – szólalt meg nagy sokára Jolán. – Tudod, ennek így kellett történnie. Ha most megbocsátasz, leteszem, mindjárt jön az Aladár. Kérlek, ne keress többet. Minden jót. – Mielőtt Jenő bármit is mondhatott volna, a hívás megszakadt.

A férfi ökölbe szorította a kezét, és dühösen felmorrant. Ezt a kurvát is kihúzhatja a listájáról. Akkor maradt még Beáta.

De ki is ez? Beáta, Beáta… Bárhogy gondolkozott, semmi sem jutott eszébe. A Jolán után ismerte őt meg, az biztos, mintha valami fiatal csitri lett volna… Ó, megvan! Jenő felsóhajtott, ahogy eszébe jutott. Egyik éjszaka találkozott vele, mikor a belvárosban csatangolt, a nő már hullarészeg volt és felajánlotta, hogy hazakíséri; Beátáról messziről látszott, hogy úrinő, így elővette legbűbájosabb, zárt mosolyát – nem vetett volna rá jó fényt, hogy a metszőfogai közül már csak az egyik volt meg, az is eléggé billegett –, de a másiknak mindegy is volt igazából, így beültek a taxiba, a csitri akadozva megmondta a címet a sofőrnek.

A kertvárosba hajtottak, és amikor meglátta a felújított, kétszobás házat, legszívesebben örömtáncot járt volna; de megálljt parancsolt magának, nem volt szabad elsietnie. Segített előkeresni a kulcsot, majd levenni a kabátot Beátáról – közben megjegyezte magának, milyen formás is a kicsike –, és betámogatta őt a nappaliba. Hozott neki egy nagy pohár vizet a konyhából, természetesen ott is minden a luxuskategóriába tartozott, aztán az ajtóban ácsorgott egy ideig.

Beáta lassacskán magához tért, fókuszálatlan tekintettel meredt a férfira, majd lágyan elmosolyodott, és megköszönte a segítségét. Jenő úgy döntött, addig üti a vasat, míg meleg, így érdeklődve rákérdezett, hogy mi volt a berúgás oka. A nőből csak úgy ömlött a szó, a lényeg az volt, hogy a hapsija faképnél hagyta.

Jenő végül megnyerő mosollyal távozott, miután megkapta Beáta telefonszámát. Aztán másnap újra visszatért, majd megint és megint. Végül megszerezte magának a szukát, egy hónapig is tartott talán, hogy végre rendszeresen dugott – de aztán lejátszódott nagyjából ugyanaz a forgatókönyv: ezúttal Beáta apja jelent meg, mert miután a lánya nem tudott elszámolni a pénzügyeivel, sejteni kezdte, hogy valami rossz van a dologban. Az meg előkelő körökben mozgott, már a főhadnagyot akarta hívni, mire ő inkább eloldalgott.

Bassza meg! – szívta a fogát Jenő, és elhajította a noteszt. Nem tudta, mitévő legyen. Ha legalább még tíz napig nem tűnik fel senkinek, hogy az anyja már nem él, akkor még egyszer, utoljára felvehette volna a nyugdíját, de így végül értelme sem volt az egésznek, hogy egy héttel ezelőtt nem jelentette be a halálát. Neki okozott plusz fejfájást, hogy a hullaszagot még mindig nem tudta eltüntetni.

Épp inni akart a vodkából, mikor rájött, hogy az üveg már üres – azt is elhajította, majd elgémberedett tagokkal felállt, és hozott ki egy másikat. Jól meghúzta, aztán elgondolkodott, hogy mitévő legyen. Valahonnan pénzt kell szereznie.

Feri épp elhajtott a rozoga bringájával a ház előtt, integetett neki, és Jenőben egyszerre fény gyúlt: megvan! A Feri mesélte, hogy egyszer bevitték őt a kettyósok közé, mikor a marha fel akarta kötni magát, de sem a gerenda, sem a lepedő nem bírta a százötven kilóját. Ott ismerkedett meg az Adéllal, valami skizó csajjal, és néhányszor sikerült meghágnia őt a mellékhelyiségben, meg valamennyi pénzt is elcsalt tőle.

Jenő a vodkásüvegre nézett, és ördögi terv fogalmazódott meg benne. Ránézett a telefonon az órára: félóra múlva jön a postás. Visszament a házba, magához vett egy papírt meg egy tollat meg az anyja nyugtatóit, és visszatért a teraszra. Lefirkantott néhány ócska, érzelmes mondatot arról, hogy képtelen tovább élni. A markába öntötte a gyógyszereket – az anyja halála előtt egy nappal váltotta ki őket, még volt kilencvenkilenc darab –, egyszerre a szájába kapta őket, és leöblítette a vodkával.

 

(Karantének)

Legfrissebb hírek
2021. május 08., 09:19
2021. május 08., 09:08
2021. május 08., 08:35
2021. május 08., 08:30