Labancz Eszter Csenge: Ki is az igazi magyar?

2020. december 17., 19:24
Berde Amál festménye

Nagyon régről maradt meg ez a történet, több száz másik társával volt felfűzve egy vastag bőrkötéses irományban. Szép kék tintájú pennával írták azokat is, csakúgy, mint azt, amely megfosztott egy élettől egy ártatlan lelket.

A történelem során számos szomorú sors fonódik össze, de egyik sem volt oly szívszorító, mint ami 1920. június 4-én történt meg. Szinte látom magam előtt, ahogy a két „névtelen” politikus próbál erőt venni a keze remegésén, miközben odafirkantja az aláírását. Nem akarták, de meg kellett tenni, két ember a közel ötmillió másikért.

Egy kis faluban történt, amiről most mesélni fogok, sajnos nem tudom, hogy mennyire igaz a történet, ezért csak annyit mondok el, amennyit nekem meséltek el az ottani öregek, se többet se kevesebbet. Ők is mélyen hallgattak erről, mélységes fájdalom vegyült a szavaikba.

Csöndben ültek le velem az egyik tavaszi este, amikor oly szépen hallatszik a falu határából a tücskök hegedűjének a szava, amikor a bárányok békésen bégetnek az aklokban. Amikor szinte öröm hallani a kalászok zizzenéseit.

Volt egy gazdag nemes itt, aki büszke ember hírében állott, ámbár szíve sehova sem húzta őt oly mód, mint a hatalom és a pénz csábítónak mondott illata. Ha kellett, magyarnak mondta magát, ha úgy kívánta az élet, akkor tótnak, de volt, hogy rácnak is titulálta magát. Hogy melyik is volt igazán, nos, mindegyik és semelyik.

Volt két szép gyermeke, akik már jócskán benne voltak az ifjúkorban. A fiúnak már vígan pöndörödött az arcán a huszárantenna. A leányt is sok kérő ostromolta. Furcsa volt az öreg szemében, hogy a két gyámoltja nem az ő szemeivel látja a világot, hanem ők azt a különös magyar mentalitást követik, biztos az anyjuk ültette beléjük, mikor még tejet ittak, igen, csakis ez lehetett. Nem nagyon érdekelte különösebben, csak egy piszok darab volt a körme alatt. Ámbátor azt azért mégsem hagyhatta, hogy ország-világ előtt emiatt veszítsen az oly szépen felépített presztízséből. Nem, nincs akkora bőr az ő tulajdon orcáján, ami el tudná viselni ezt a szégyent. Hát mit képzel ez a két suhanc, nem ettek ők még annyi dödöllét az élet adta tálból, mint ő. Na majd móresre tanítja őket.

A fiú Sándor napján született, ezért érdemes és szerencsés dolog volt, hogyha ezt a noment kapja, a húga a Klára nevet viselte. Jóban-rosszban összetartottak, olyanok voltak egymásnak, mint a madár a fának, egyik védi a másikat.

Egyik éjjel rejtélyes távirat érkezett a messzi Pestről. A Honvédelmi Minisztériumból küldték, s veres pecsét volt rajta, mintha vérbe mártották volna. Mikor Sándor felbontotta s elolvasta, keserűen ült le a zsámolyra, egyik kezét az állára helyezte. A levél tartalma úgy kívánt szólni, hogy azonnali hatállyal csatlakoznia kell a honvédek táborába, mert harckészültség van, s minden emberre szükség van. Az édesanyja finoman kivette a kezéből a papírost, s csendben konstatálta a helyzet reménytelenségét. Azt gondolta, hogy a csatatéren fogja elveszíteni őt. Az apja fizimiskája ugyanezt tükrözte, de legeslegbelül örült, az a hely a szíve legsötétebb részében volt, ott, ami olyan, mint a pokol kénköves trónterme. Az anyja elmondott érte egy imát este, majd reggel mindannyian kikísérték őt az állomásra.

 Velük ment a fiú barátja, Klára vőlegénye, egy vakmerőségéről híres legény is, akit a faluban csak betyárnak becéztek, mert pontosan olyan volt a bajusza, mint a régi haramiáknak, de a szemei olyanok voltak, akár a Fiastyúk csillagai, szépek és szelídek. Az apjuk nem szívlelte, mert a fiú nagyon is sokat tett, hogy Sándor és Klára mindinkább magyar légyen, mint más. Őt is meg kell emiatt büntetni, itt senki sem jó, itt mindenki bűnös. Mivé légyen így a világ?

Tíz hónap telt el a vonat elindulása óta, a kalendáriumok lapjain az 1920-as év szerepelt. Közeledett a nyár, már érződött a gyümölcsöt hozó fák illata.

A kis gőzös, mely a Mária névre hallgatott, vidáman pöfögött a szép Alföldön. Két arc nézett el a messzi távolba, két megfáradt lélek, akik túlélték az akkori legrosszabbat, s most mentek haza megpihenni, örülni, élni. Két jó barát, két bajtárs, két fivér.

Június volt, a negyedik nap. Tíz órakor berobogott a vonat az állomásra. Vastag gőzfelhő lepte be, mintha egy kísértet lenne. Majd szusszantott egyet. Az utasok kiszálltak, mások meg helyet foglaltak a felszabadult helyeken. Családok találkoztak, barátok ölelkeztek, párok fogták egymás kezét.

Sándor és a barátja, Imre vidáman, egymás vállát fogva lépett ki az állomás elé, s szívta be a friss levegőt. Szép volt a nap, nekik még igen, hisz nem tudták, mi vár rájuk. A nap ekkor elfordult, bebugyolálta világító sárga testét egy szürke felhőkossal.

Valami megreccsent a közeli rekettyésben, egy fekete lyukas vasrúd kúszott ki belőle, majd egy rövid kattanás, egy ájult test, egy ordítás. Szegény nap óvatosan kilesett, s meglátta, hogy egy fiatal férfi fekszik a poros úton kitekeredett pózban, nyitott szemekkel, alatta vér hömpölyög vad folyó módjára. Mellette egy másik alak próbálja élesztgetni, de mindhiába. Majd óvatosan leveszi fejéről a katonasapkát, s mélyen tiszteleg bajtársa előtt. Megkondulnak ekkor az ég harangjai, elered az eső is, s szépen hullik le, mint a gyermekét elvesztő édesanyja könnye. A közeli plébánián elütik a delet. A sors lepecsételt, aláírt egy életet.

Pár nap múlva, mint egy megkínzott rabból, úgy szakították ki Magyarországból a húsát, a területeit. Akkortájt temették el Imrét is. Szép csendes, meghitt volt. Klára még virágot is tett a földi mementójára, egy szál fehér rózsát.

Azt beszélik, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, s inkább a könnyebbik utat választották, nem fájt nekik, ennél már nem volt mardosóbb. Sándor is ilyen volt, egyik nap riadt arccal szaladt be a szomszéd Pista bácsi, hogy nagy a baj, a Sándor fiú szemes kötél nyakláncot vett fel. Rögtön odahajtottak, ahol az öreg rálelt. Ott lógott az egyik körtefa vastag ágán, akár a legszebb és legátkosabb medalion. Kezében nem volt más csak egy zászló darab, rajta egyetlen szó: NEM.

Az édesanyja lerogyott, az apja elfordította a fejét, de közben magában hálálkodott, hogy ím, mégiscsak van igazság.

Klára nem szólt, ezek után nem is hagyta el ajkai szelíd szegletét szónak nevezett hangfoszlány. Így telt el rengeteg esztendő. A leányból asszony lett, de sohasem vette fel a menyasszonyt megillető fátylat, csak a feketét hordott. Élete alkonyán pont olyan szelíd volt, mint mikor kis virágként ragyogta be a nagy nemesi kúriát. Én még megfoghattam a ráncos kezeit, mire ő mosolyogva megsimogatta az arcomat, finoman megigazította a szél által széjjelfújt hajam egyik tincsét, majd megcsókolta a fejemet. Azt mondják, meglátta bennem a régi fiatalkori önmagát, azt, amelyikről azt hitte, hogy már rég elveszett. Élete utolsó óráján végre egy utolsót szólt, mindössze egy mondat lebegett fel akkor angyali dicsfénnyel a régi tisztaszoba falai között.

– Lehet, mert kell…

 

(Trianon 100)

Legfrissebb hírek
2021. január 19., 14:28
2021. január 19., 14:15
2021. január 19., 14:07
2021. január 19., 06:22
2021. január 19., 03:10