Nagyon régről maradt meg ez a történet, több száz másik társával volt felfűzve egy vastag bőrkötéses irományban. Szép kék tintájú pennával írták azokat is, csakúgy, mint azt, amely megfosztott egy élettől egy ártatlan lelket.
A történelem során számos szomorú sors fonódik össze, de egyik sem volt oly szívszorító, mint ami 1920. június 4-én történt meg. Szinte látom magam előtt, ahogy a két „névtelen” politikus próbál erőt venni a keze remegésén, miközben odafirkantja az aláírását. Nem akarták, de meg kellett tenni, két ember a közel ötmillió másikért.
Egy kis faluban történt, amiről most mesélni fogok, sajnos nem tudom, hogy mennyire igaz a történet, ezért csak annyit mondok el, amennyit nekem meséltek el az ottani öregek, se többet se kevesebbet. Ők is mélyen hallgattak erről, mélységes fájdalom vegyült a szavaikba.
Csöndben ültek le velem az egyik tavaszi este, amikor oly szépen hallatszik a falu határából a tücskök hegedűjének a szava, amikor a bárányok békésen bégetnek az aklokban. Amikor szinte öröm hallani a kalászok zizzenéseit.
Volt egy gazdag nemes itt, aki büszke ember hírében állott, ámbár szíve sehova sem húzta őt oly mód, mint a hatalom és a pénz csábítónak mondott illata. Ha kellett, magyarnak mondta magát, ha úgy kívánta az élet, akkor tótnak, de volt, hogy rácnak is titulálta magát. Hogy melyik is volt igazán, nos, mindegyik és semelyik.
Volt két szép gyermeke, akik már jócskán benne voltak az ifjúkorban. A fiúnak már vígan pöndörödött az arcán a huszárantenna. A leányt is sok kérő ostromolta. Furcsa volt az öreg szemében, hogy a két gyámoltja nem az ő szemeivel látja a világot, hanem ők azt a különös magyar mentalitást követik, biztos az anyjuk ültette beléjük, mikor még tejet ittak, igen, csakis ez lehetett. Nem nagyon érdekelte különösebben, csak egy piszok darab volt a körme alatt. Ámbátor azt azért mégsem hagyhatta, hogy ország-világ előtt emiatt veszítsen az oly szépen felépített presztízséből. Nem, nincs akkora bőr az ő tulajdon orcáján, ami el tudná viselni ezt a szégyent. Hát mit képzel ez a két suhanc, nem ettek ők még annyi dödöllét az élet adta tálból, mint ő. Na majd móresre tanítja őket.
A fiú Sándor napján született, ezért érdemes és szerencsés dolog volt, hogyha ezt a noment kapja, a húga a Klára nevet viselte. Jóban-rosszban összetartottak, olyanok voltak egymásnak, mint a madár a fának, egyik védi a másikat.
Egyik éjjel rejtélyes távirat érkezett a messzi Pestről. A Honvédelmi Minisztériumból küldték, s veres pecsét volt rajta, mintha vérbe mártották volna. Mikor Sándor felbontotta s elolvasta, keserűen ült le a zsámolyra, egyik kezét az állára helyezte. A levél tartalma úgy kívánt szólni, hogy azonnali hatállyal csatlakoznia kell a honvédek táborába, mert harckészültség van, s minden emberre szükség van. Az édesanyja finoman kivette a kezéből a papírost, s csendben konstatálta a helyzet reménytelenségét. Azt gondolta, hogy a csatatéren fogja elveszíteni őt. Az apja fizimiskája ugyanezt tükrözte, de legeslegbelül örült, az a hely a szíve legsötétebb részében volt, ott, ami olyan, mint a pokol kénköves trónterme. Az anyja elmondott érte egy imát este, majd reggel mindannyian kikísérték őt az állomásra.
Velük ment a fiú barátja, Klára vőlegénye, egy vakmerőségéről híres legény is, akit a faluban csak betyárnak becéztek, mert pontosan olyan volt a bajusza, mint a régi haramiáknak, de a szemei olyanok voltak, akár a Fiastyúk csillagai, szépek és szelídek. Az apjuk nem szívlelte, mert a fiú nagyon is sokat tett, hogy Sándor és Klára mindinkább magyar légyen, mint más. Őt is meg kell emiatt büntetni, itt senki sem jó, itt mindenki bűnös. Mivé légyen így a világ?
Tíz hónap telt el a vonat elindulása óta, a kalendáriumok lapjain az 1920-as év szerepelt. Közeledett a nyár, már érződött a gyümölcsöt hozó fák illata.
A kis gőzös, mely a Mária névre hallgatott, vidáman pöfögött a szép Alföldön. Két arc nézett el a messzi távolba, két megfáradt lélek, akik túlélték az akkori legrosszabbat, s most mentek haza megpihenni, örülni, élni. Két jó barát, két bajtárs, két fivér.
Június volt, a negyedik nap. Tíz órakor berobogott a vonat az állomásra. Vastag gőzfelhő lepte be, mintha egy kísértet lenne. Majd szusszantott egyet. Az utasok kiszálltak, mások meg helyet foglaltak a felszabadult helyeken. Családok találkoztak, barátok ölelkeztek, párok fogták egymás kezét.
Sándor és a barátja, Imre vidáman, egymás vállát fogva lépett ki az állomás elé, s szívta be a friss levegőt. Szép volt a nap, nekik még igen, hisz nem tudták, mi vár rájuk. A nap ekkor elfordult, bebugyolálta világító sárga testét egy szürke felhőkossal.
Valami megreccsent a közeli rekettyésben, egy fekete lyukas vasrúd kúszott ki belőle, majd egy rövid kattanás, egy ájult test, egy ordítás. Szegény nap óvatosan kilesett, s meglátta, hogy egy fiatal férfi fekszik a poros úton kitekeredett pózban, nyitott szemekkel, alatta vér hömpölyög vad folyó módjára. Mellette egy másik alak próbálja élesztgetni, de mindhiába. Majd óvatosan leveszi fejéről a katonasapkát, s mélyen tiszteleg bajtársa előtt. Megkondulnak ekkor az ég harangjai, elered az eső is, s szépen hullik le, mint a gyermekét elvesztő édesanyja könnye. A közeli plébánián elütik a delet. A sors lepecsételt, aláírt egy életet.
Pár nap múlva, mint egy megkínzott rabból, úgy szakították ki Magyarországból a húsát, a területeit. Akkortájt temették el Imrét is. Szép csendes, meghitt volt. Klára még virágot is tett a földi mementójára, egy szál fehér rózsát.
Azt beszélik, hogy sokan nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, s inkább a könnyebbik utat választották, nem fájt nekik, ennél már nem volt mardosóbb. Sándor is ilyen volt, egyik nap riadt arccal szaladt be a szomszéd Pista bácsi, hogy nagy a baj, a Sándor fiú szemes kötél nyakláncot vett fel. Rögtön odahajtottak, ahol az öreg rálelt. Ott lógott az egyik körtefa vastag ágán, akár a legszebb és legátkosabb medalion. Kezében nem volt más csak egy zászló darab, rajta egyetlen szó: NEM.
Az édesanyja lerogyott, az apja elfordította a fejét, de közben magában hálálkodott, hogy ím, mégiscsak van igazság.
Klára nem szólt, ezek után nem is hagyta el ajkai szelíd szegletét szónak nevezett hangfoszlány. Így telt el rengeteg esztendő. A leányból asszony lett, de sohasem vette fel a menyasszonyt megillető fátylat, csak a feketét hordott. Élete alkonyán pont olyan szelíd volt, mint mikor kis virágként ragyogta be a nagy nemesi kúriát. Én még megfoghattam a ráncos kezeit, mire ő mosolyogva megsimogatta az arcomat, finoman megigazította a szél által széjjelfújt hajam egyik tincsét, majd megcsókolta a fejemet. Azt mondják, meglátta bennem a régi fiatalkori önmagát, azt, amelyikről azt hitte, hogy már rég elveszett. Élete utolsó óráján végre egy utolsót szólt, mindössze egy mondat lebegett fel akkor angyali dicsfénnyel a régi tisztaszoba falai között.
– Lehet, mert kell…
(Trianon 100)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.