László Boglárka: Veszteségeink

2020. december 17., 20:07
Takáts Márton: Budapest, hommage à Piranesi Vl. – Vásárcsarnok (rézkarc, 25 × 50 cm, 2005)

Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk. (2Kor 4,9) 

 

A balsors szó szinonimáit kereste, miközben fásult rosszkedvvel kerülgette a Kígyó tér tegnapi esőt őrző szürke tócsáit a ködös, nyálkás november végi délutánon. Mellkasát szorító nehéz szomorúsággal rótta az utcákat, amióta csak kilépett a kávéházból. A metsző adventi szél azonban józanítóan hatott rá, ahogy ballagott a hidegtől reszkető koldulóktól, vakoktól, végtag nélküli szerencsétlenektől szegélyezett utcákon. Saját csalódottsága és fájdalma egyre jelentéktelenebbnek tűnt. Lassan két éve már, hogy a háború véget ért, lassan két éve már, hogy hadifoglyok, menekültek tömegei érkeznek szüntelenül otthont, hazát, menedéket, védelmet, jövőt remélve. Hideg, nyirkos idő szorongatta a kiéhezett, kifosztott, szerencsétlenektől zsúfolt fővárost.

Novelláját, a Betlehemi csillagot a főszerkesztő nem közölte le ugyan, de azt mondta, hogy írjon még. Arra biztatta, hogy folytassa csak, szelídítse, csiszolja a mondatait, mint tengervíz hullámai a parti sziklák élét, gyűjtsön megfelelő szavakat, szinonimákat, mint szép kavicsokat. Abbázia parti szikláira gondolt, a napfényre, a természet szüntelen mozgásának teremtő- és pusztítóerejére, de keserűen ráébredt, hogy az már egy másik ország.

Igen… A balsors szinonimája a katasztrófa, a tragédia.

A világháborút követően a tragédiák egymást porba taszító dominókként következtek: vesztes háború, spanyolnátha, forradalom, kommün, román bevonulás, trianoni békediktátum, országvesztés. A gyorsan ölő spanyolnátha mintegy a háború záróakkordjaként pusztított még azok között, akik túlélték a világégés borzalmait. Belehalt Bécs két modern művésze, Klimt és Schiele, belehalt a szívesen fordított Apollinaire és Edmond Rostand is. Belehalt Kaffka Margit, Ady és ki tudja, még hányan. A magyar szellem számára állandóvá vált gyász és a fájdalom: A „Körös-parti Párizs”, Nagyvárad szerelmese nem bírta elviselni Erdély elvesztéséről szóló jóslata beteljesedtét. Csontig hatoló hideg szél sepert az opálos a szürke januári égbolt alatt, míg a tömeg kísérte Adyt a ravatalától a Kerepesi úti temetőbe, ahol Jókai sírjával szemben jelöltek neki végső nyughelyet. Alig csendesedtek el a költőről szóló megemlékező cikkek, alig halványult a temetés emléke, meghalt a legnagyobb tudós fizikusunk, Eötvös Loránd báró is. Ismét gyászdrapériával vonták be a Nemzeti Múzeum előcsarnokát a nemzet újabb halottjának ravatala számára. Végtelen a gyászimák monoton vigasztalansága.

Fekete fájdalom ült a lelkeken. Az idén meghalt Szinyei is, a színek festője, aki elvitte magával a sírba a harsányzöldet, a pipacspirosat és a boldog égszínkéket. Nem maradt más szín, csak a fekete, a szürke meg a sötétbarna. Aztán kis idő múlva elballagott a túlvilágra az általa megfestett portrék gazdái után az öreg Benczúr Gyula is, elvitte magával Tisza szigorát, Sissi mosolyát, Andrássy Gyula bohémságát, Trefort bölcsességét, el az egész elrongyolódott, elveszett, édes-bús monarchiát.

Meddig folytatódik még a haláltánc? Itáliai tanulmányai alatt Pisában a Campo Santo temetőben látott freskóciklusra gondolt, ami megihlette annak idején Lisztet is. Igen, ez a halál diadala.

Január végén, a békefeltételek megismerését követő országos gyász alatt fekete zászlók jelentek meg a középületeken, a házakon, az emberek gyászszalagot tűztek ruháikra, fekete januári bánat hatott át mindent. Apponyi gróf Versailles-ben elmondott beszéde nemes vonású arcképével kísért fotográfiájával együtt bejárta a világsajtót, de a nagyhatalmak már korábban eldöntötték a Monarchia halálát, Magyarország megcsonkítását, arra semmi nem tudott már hatással lenni. Az Akadémia elnöke a világháborút követő veszteségeinket a tatárjárás, a mohácsi vész vagy a Bach-korszak tragédiájával tartotta csak összemérhetőnek. Vae victis!

Ugyan ki foglalkozna most egy kezdő író karácsonyi novellájával? A nemzeti sorstragédia beteljesedése idején minden más téma súlytalan és felesleges.

Keserűen lehorgasztott fejjel lépked a szitáló ködben síkossá vált utcaköveken. Honnan nyerik eztán a bazaltköveket? A legkönnyebben faragható kockaköveket adó bazaltbányák is mind egy másik országhoz kerültek. A Király utca sarkán egy koldus ült egy görgőkkel ellátott furcsa deszkán, mindkét lába hiányzik, arca elgyötört, tekintete a pokol legmélyét látottaké. A híradások szerint mintegy százezer hadirokkant tért vissza a frontról az összeomlást követően, és ki tudja, mennyi lelki nyomorult. A Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság helyébe előbb a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal lépett, aztán az Országos Hadigondozó Hivatalt, majd hadigondozó népirodákat állították fel. A kezdeti sokk utáni cselekvési lázban ingyenkonyhákat, jótékonysági egyesületeket és kezdeményezéseket hoztak létre, de a rászorulók száma nem csökkent. Lassan tudomásul vette mindenki, hogy a rokkantak, a vakok, a bénák látványa a mindennapok részévé vált.

A balsors szinonimája a dráma, a veszteség.

A legutóbbi visszautasításra gondolt, a főszerkesztő szavaira. Mit kellene írni, ha egyáltalán, most, amikor minden eddigi élet és érték szilánkjaira hullott? Drámát, csak drámát lehetne most írni. Egyre jobban fázott, gyorsította lépteit, és bosszankodva gondolt a lusta, de már befutott színházi kritikusokra, akik meg tudják fizetni, hogy írjon helyettük, persze a nevükben. A minap a Greguss-díjat elnyert Jászai Mariról kellett laudációt írnia a Színházi Élet számára. A színésznő legutóbb látott alakítására gondolt: a megalkuvást nem ismerő Baradlayné alakját formálta meg páratlan hitelességgel. Adják-e még majd zsúfolt ház előtt a Magyar Színházban továbbra is Ibsen Peer Gyntjét? Látunk-e még Wagnert az Operaházban? Lesz-e, lehet-e még igazi, önfeledt színjátszás valaha magyar színpadon, amit nem bénít meg a nemzet traumája? Az elcsatolt területekkel veszett kulturális kincsekre gondol: a kolozsvári, a kassai, a pozsonyi teátrumra és színészeikre. Mind átjönnek vajon? Akik már itt vannak, vajon itt élnek valamelyik józsefvárosi vagon mélyén?

A balsors szinonimája a viszontagság, a sorscsapás.

Ballagott a liget felé az egyre homályosabb alkonyban. Korgott a gyomra az éhségtől, és a Damjanich utca végén levő fogadóra gondolt, ahol olcsóbb volt az étel, mint a belvárosban, arrafelé indult. Hiába a sok fordítás, amit a padlásszobában körmöl négy nyelvből, alig van pénze. Apollinaire Kalligrammáira gondolt, a dadaisták kiáltványára, Thomas Mann írásaira, Pirandello drámáira, az alkotás gyötrelmére és gyönyörére. Kell-e még fordítás, kell-e irodalom, kell-e művészet egyáltalán?

A Centrálban az a szóbeszéd járja, hogy Kosztolányi egy antológiát készít elő, melynek címe: Vérző Magyarország. Mindenki írni fog bele. Mindenki, aki számít. Állítólag maga a kormányzó is. Tavalyelőtt három, tavaly öt egymást váltó kormány után valamiféle állandóság ígérkezett a januárban megtartott parlamenti választások után. Összeült a nemzetgyűlés, márciusban Horthyt kormányzóvá választották, a békediktátumot aláírták. Nagy sebet ejtett rajtunk a történelem. Összeszorított foggal és ököllel, de elkezdődött egy új korszak. Az eltiport, de el nem veszett haza, benne a kultúra mégis él. Mert élnie kell. A kultuszminiszter szavai visszhangoztak benne: a tudományba, az oktatásba, a kultúrába kell most befektetni, hogy az ország talpra álljon.

Már a Nefelejcs utcában ballagott, amikor tekintetét egy míves cégér vonta magára: Róth Miksa Császári és Királyi Udvari Üvegfestő és Mozaik Művész Műintézete. Igen, az ő üvegcsodái a halálra ítélt Monarchia határain túl is hirdetik a magyar géniuszt, ahogy Zsolnay kerámiái, Rippl-Rónai festményei, Bartók Béla zenéje.

Maga sem tudta, hogyan, de lábai önkéntelenül vitték… Azon vette észre magát, hogy a közeli Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom előtt áll.

A remény szinonimája a bizalom, a bizakodás, a hit.

Szánd meg, Isten!

 

(Trianon 100)