A tanárnő megállt az ablak előtt. A tanterem felújított frissessége ellenére mégis feszültnek, fáradtnak érezte magát. Kissé telt, de még nem a túlérett gyümölcs kategóriáját képviselte mint nő. Mellbimbói meredeztek, feszengtek a blúz alatt. Lágyéka benedvesült. Bugyiját a kívánás áztatta és combjai belül folyamatosan remegtek a bizsergető vágytól. Az ablakból nézte a méntelepet. Pista, a fedeztető, kancákat fogadott, államilag bemért és garantált csődöréhez. Újabb kancák érkeztek, és a mén tette a dolgát. Pista és a tanárnő jó, de nem nyilvános, mondhatnánk úgy is, hogy rejtett szerelmi viszonyban voltak egymással. A tanárnő hiánnyal küszködött. Éjjel forró volt alatta a lepedő napok óta. Hiányzott Pista, és még inkább ingerek korbácsolták, ha a hetekkel azelőtti kirándulásukra gondolt. A magasra nőtt kukoricásban Pista hozta a magáét, a tanárnő felett a bugák vörösét elnyelte a bárányfelhőktől habzó ég. Akkorát élvezett, hogy pár órával később is csak combjainak belső izomzatát masszírozva tudott kikászálódni az autóból.
De most itt Pista fedeztet. Az állatiasság természetes szépsége a tanárnő agyában szokatlan gondolatokat indított el. Pista és a mén. Pista valójában az ő ménje. Milyen gusztustalanul hízelgő gondolat. Lassan-lassan valami bosszúfélét kezdett kifundálni. Ha neki a ménje és a kancák fontosabbak, mint én, akkor szenvedjen egy kicsit, úgy, mint én. A női logika beindult. Hiszen ezeket a fedeztetéseket, a lovak hágását a diákok is bármikor láthatják innen az iskolaablakból. Ha meglátják és tartósan figyelik, akkor mi lesz? Ez erkölcsöt romboló is lehet, ha éppen úgy fogjuk fel. A szenvedély és a bosszú lassan párosulni kezdett. Olyannyira felspannolta magát a tanárnő, hogy éjjel névtelen bejelentést írt a Hazafias Népfront és a járási pártbizottság kirendeltségeihez. Tenyerét dörzsölve dobta postaládába a borítékokat, mert abban az időben még nem volt internet és okostelefon sem. Gondolta, hogy az édes bosszú közelebb és egyre közelebb hozza majd Pistát. A szocialista erkölcs sérelmére elkövetett fedeztetések talán olyan ingó helyzetet teremthetnek, melyben Pista gyakrabban közeledik hozzá.
A levelek útján történő névtelen bejelentések hatottak. Ez napjainkban is működőképes módszer. A „funkcik”, mivel éppen más dolguk nem akadt, vihart kevertek az ügyből. A buckából hegyet emeltek, féltvén széküket és elvtársias kapcsolati tőkéiket. Mert a bejelentő lehet bárki. Egyszerű ember, de a társadalmi létezésbe beékelődött fontos elvtárs is. Az ügy kivizsgálására bizottság alakult. A bizottság a helyzet szakmai alapú megítélése végett albizottságot hozott létre. Az ügy dagadt, mint kelesztőben a kenyér. A sajtó kizárására nem volt szükség, hiszen a nyilvánosságot maga a nép érdekvédelmét is ellátó pártszervek látták el, és a Párt egy volt a néppel. Érdemi megoldásra viszont nem vállalkozott senki. Javaslatok, jegyzőkönyvek oldalszámra születtek. P. titkár elvtárs, félve attól, hogy e dagasztmány felsőbb szintig is elér és elvtársi honszerelme súlyosan sérülhet, egy péntek esti pinceszer után arra jutott, hogy a probléma helyi kérdés. Ezért a problémát is helyben kell megoldani és kezelni. A tanácselnök elvtárs a mi fiunk, a mi almunk kölyke. A probléma kezelése így visszakerült oda, ahonnan a bejelentő indította, a helyi szintre.
A tanácselnök napokon át gyötörte agyát, hogy milyen megoldást találjon. Az állami fedeztetés államilag támogatott és védett tevékenység. A fedeztető Pista régi-régi gyerekkori pajtása és párttársa is. Tiltani, büntetni a tevékenységet nem lehetett. Éveken keresztül semmi dolga nem volt a tanácsülések pár alkalommal történő levezetésén kívül. Most viszont nagyon megviselte a rábízott elvtársias, baráti feladat. Töményen gazdag, húsos vacsoráit tányérostul dobálta ki az ablakon. A feleségének csendet parancsolt, de egyre több sört kért tőle, hogy a dilemma megfejtését, megoldását belsőleg és családostul is tovább tudja vinni. Az álmatlan éjszakáknak egy, a tanácsnál alkalmazott gyakornok megjelenése vetett véget. Verseket írt, teljesíteni akart és kihívásokat keresett, mint fiatal kezdő. Teljesítményértékelő modern rendszer abban az időben még nem létezett. A tanácselnök szakmai diskurzusra kérte. Egy üveg konyak elfogyasztása után a gyakornok feladatul kapta a probléma megoldásának mindenki számára megnyugtató kidolgozását.
Pistát, a ménnel fedeztetőt már a gyakornok is megismerte. Olykor esténként finom, sűrű vörösborokat ittak, mert Pista a gyakornokot megkedvelte jó tanácsai miatt és nem tekintette „gyüttmentnek” sem. A gyakornok ismerte már a tanárnőt is, látogatást tett az iskolában, mert oda is elküldték helyszíni szemlére. A tanárnő mellbimbói és különösen ringó csípője benne is kihívó képzeteket keltett. De a nagy korkülönbség és a munka… A fiatalember járt-kelt a faluban. Feladatot kapott, utasították erre. Józanító fröccsre tért be időnként a helyi kiskocsmába. A harmadik napon, ötödik fröccse után figyelt fel egy figyelmeztető feliratra. A pult fölött lógott egy tábla: „ITTAS ÉS 14 ÉVEN ALULI SZEMÉLYEKET NEM SZOLGÁLUNK KI”. A tábla eltakarta az árjegyzéket és a vitrines polcon elhelyezett italokat is. Mintha szándékosan rendezték volna így. Ötlete támadt. A táblakép helyes szögben takar és a problémás helyen takarhat úgy, hogy semmin nem kell változtatni. Ötletét másnap megosztotta a tanácselnökkel, aki elvtársias röpködésbe kezdett a jónak, zseniálisnak tűnő megoldási javaslattól. A tábla kikerült a helyére, elfedve a fedeztetés helyszínét, „ÉLJEN A HAZAFIAS NÉPFRONT SORON KÖVETKEZŐ KONGRESSZUSA!” felirattal. A krízis elmúlt. Mert a krízisek mindig elmúlnak. A sok macerálás miatt Pista nyugodalma érdekében többször vitte a tanárnőt kirándulni a közeli erdőkbe. A tanárnő pedig dicshimnuszoktól zajos leveleket írt már nevének feltüntetésével a funkcionárius szervezetekhez. A hirdetőtábla azóta is áll, az iskola ablakából is jól látható, takarva a méntelepen zajló fedeztetéseket. A hirdetések sorra váltják egymást. A leleményes és jó eszű gyakornokot pedig másfelé szólították el a távlatok. De a jövőt minden bizonnyal nem a reklámok és hirdetések világában találta meg.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)
A csehszlovák műanyag sporttáska hol jobbra rándult, hol balra, imbolygott a két alak között. Ormótlan volt és súlyos. A vasútállomástól egy darabig a fiú cipelte, aztán már ketten. Egyszerre kellett volna mozogniuk, de az egyik fürgébben járt, nehezen igazodott a másik hosszú lépteihez. A közvilágítás tompa fénye megcsillant a táska króm csatján. Zúgott a szél, zörgette az útszéli fák csupasz ágait, ködkísértet közeledett a tó irányából. A lány megborzongott, kabátját széthajtotta a szél.
Az embertől elvárják, hogy már hetedikben, amikor éppen csak belefognak a Népfelszabadító Háború történetébe, határozott elképzelései legyenek arról a tevékenységről, amit egészen a halála napjáig fog végezni, pedig a foci meg a csajok százszor jobban érdeklik. Nem is beszélve a kalandregényekről meg a moziról. Hé, te gyerek! Mi leszel, ha majd nagy leszel?, rontanak rá az öregek, pedig ő már felnőtt, különös tekintettel a Bözsike szobájában történtekre.
Anna dúdolva megy ki a mosdóba. Ma jó napja volt. Neki valójában mindig jó napja van. Mert ő ilyen: vidám, kedélyes, kellemes természetű. És ez még fokozódik, amikor lejár a munkaideje. Ilyenkor már csakis a családjára gondol. Most összekapja a cuccait, és indul haza. Elégedetten nézegeti magát a tükörben, megfésülködik, majd kirúzsozza a száját. Csücsörít, cuppant – ez egy puszi saját magának. Otthon majd a férjének is ad egyet, ahogy mindennap.
Állsz a zászló alatt a tér közepén, engem vársz. Előbb veszlek észre, örülök neked, nagy lendülettel megindulok feléd, aztán mégis lassítok a lépteimen. Én itt ma vesztőhelyre megyek, és magammal viszlek. De nem akarom, hogy túl korán odaérjünk. Még ne. Eddig olyan határozott voltam, most gyengülök, hogy látlak. Nyakadba borulok, hiányoztál. Hosszan szorítalak, de nem csókollak meg. Te se engem, pedig tudom, hogy akartál. Tudom, hogy azt tervezted, felkapsz és perceken át öleljük, faljuk egymást, megfeledkezve mindenről.
A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, amikor az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.
2021 májusában nyári meleg ült a brüsszeli háztetőkön. A koronavírus-járvány enyhült, az orosz–ukrán háború még eszünkbe se jutott. Dobozoltunk. Komoly nosztalgia is egy költözés. Hátrahagyott életünk melyik mozzanatára emlékeztet a kezemben tartott könyv vagy ruhadarab? Arra nem számítottam, hogy az eltelt tizenhat év helyett a sokkal régebbi múlton fogok elmerengeni.
Az alpesi hegyről lezúduló patak vize olvadt hóból, esőből áll, és az útja sem egyenes. Hihetetlen energiával és erővel tör magának utat ide-oda, hogy aztán az összes vizet, hordalékot, kis kavicsokat lejjebb egy mederbe összpontosítsa. Unalmas az útja, ahogy zúdul lefelé a megszokott, kialakított mederben? Korántsem az, mert tele van izgalmakkal. Ez a patak bátor! Nem fél a kihívásoktól.
Azt hinnénk, hogy a tél és a nyár sohasem szoktak közvetlenül találkozni. De a valóság egészen más. Tavasszal, amikor a tél lassan nyugovóra tér, a nyár pedig éppen ébredezik, egy kis időre szemtől szembe találják magukat, és lehetőségük van rá, hogy átadják egymásnak üdvözletüket, és kölcsönösen útbaigazítsák egymást a pihenőre, illetve a cselekvésre vonatkozóan.
Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.
Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.