Gunnar nagyon büszke volt nemzetére és az országára, de talán mindennél jobban a fővárost szerette. Habár életében nem utazott sokat, így nem is nagyon lehetett összehasonlítási alapja, úgy tartotta, nincs még egy ilyen szép város, ahol ugyan a falujához képest elképzelhetetlenül sok ember jár-kel, de ez valahogy sohasem feszélyezte. Talán azért nem, mert a magáénak tartotta fővárosát, büszke volt rá, mert a tévé képernyőjén látta, mások milyen betonrengetegben élnek, ahol még az utcán végigmenni is veszélyes.
Gunnarnak talán igaza volt. A fővárosához fogható szépségű település tényleg nincs ezen a világon, de olyan sem, amely annyira rendezett, s amelyre annyira vigyáznak. A város a tenger és a tó találkozásánál vagy hattucatnyi híddal összekötött tizennégy szigetre épült, az egészet további több ezer kisebb sziget fodrozta, de az öblök nyugodtak voltak, ott a víz már békésen ringatta a csatákat is látott, de tökéletesen felújított sorhajókat és fregattokat, melyek ütegsorainak nyílásain még ott kandikáltak ki az ágyúk, amelyek az állami ünnepek alkalmával akár el is dördültek.
Gunnar órákig tudta bámulni ezeket a többnyire háromárbócos csodákat, ugyanis azt tartotta, hogy szinte kötelessége évente vagy kétszer ellátogatni az ország központjába. Egyszer nyáron ment, mert egy kis szerencsével ilyenkor még valami úszóalkalmatosságra is befizethetett, másodszor pedig a téli ünnepek idején utazott oda, akkor ugyanis az óvárost úgy kidíszítették, hogy órák hosszat lófrált a köves kis utcákon, melyekre a régi évszázadok embereit is odaképzelte, a halárusoktól nyüzsgő piacokat, a pirospozsgás szép lányokat, akiket incselkedő gavallérok szédítettek a kapuk alatt, s a szigorú apákat, akik seprűvel zavarták el az udvarlókat. Ha megfáradt, a szinte megszámlálhatatlan park valamelyikében talált magának egy padot, élvezte a város szelíd klímáját, bámulta a reneszánsz, gótikus, barokk vagy épp modernebb építményeket.
Gunnar imádta az óvárost. Szinte már fejből ismerte, de nem tudott betelni a pompás paloták és a méltóságteljes katedrálisok láttán, úgy érezte, mintha egy mesebeli helyszínen menne végig, vagy mintha egy óriási múzeumban tekintené meg a világ legértékesebb ritkaságait. A történelmi belváros főutcáját egy kicsit kerülte, mert ott sok turista tartózkodott, de télen nem bírt ellenállni a kísértésnek, mert a szűk utca két házsora között annyi nemzeti lobogót láthatott, hogy annyi lakosa a falujának, de még a körzetének sem volt. Ekkor büszkeséget érzett, de inkább a főtéren felállított kézművesvásárban bámészkodott, mert ott mindig olyan csecsebecséket talált, aminek az asszony nagyon megörült, s rögtön a konyhaablakot csak félig eltakaró függönyöcske alá, a belső párkányra rakta, mintegy dicsekedve a szomszédoknak, milyen ajándékot kapott.
Gunnar ezekre az utakra egy kis pénzt rakott félre, mert a fővárosban nem olyan áron ebédelhetett meg, mint otthon. Ilyenkor a világ legrégebbi étkezdéjébe ment, mert fával foglalkozó mester létére mindig megcsodálta a mintegy háromszáz éve belsőépítészetileg mit sem változott fogadót, ahol ropogós házikenyeret, mindenfajta halat, sőt vörös áfonyás szarvast is ehetett. Ebéd után mindig a királyi palotába ment, no nem kimondottan az ott található múzeumok, hanem inkább a fegyvertár miatt, ahol bámulta a páncélokat és a fegyvereket, de nem hagyta ki sohasem a szigorú szabályok szerint zajló katonai őrségváltást sem, mert a királyi gárda az ország egykori erejét sugallta a számára. Látogatását mindig egy utolsó rövid sétával fejezte be, beszívta még egyszer a város illatát, majd a vonaton még órák hosszat a látottak motoszkáltak a fejében, meg annak a kapros heringnek az ízét érezte, melyről majd hetekig mesél a szomszédoknak.
Gunnar úgy gondolta, ez utóbbi látogatása is tökéletesre sikerül. A világ legidősebb szabadtéri múzeumába, a Skansenbe is eljutott, ahol az egyik kovácsmester egy míves brossal ajándékozta meg, s ezért otthon az asszony biztos valami finomat főz. Kedvenc hajójára azonban már nem jutott fel, kedvenc étkezdéjében pedig úgy járt, hogy a fura kiejtésű pincér nem nagyon értette meg, mit akar, így szarvas helyett marhát kapott. Nem volt rossz az sem, de a vörös áfonyához mégiscsak vadhús dukál, így egy picit csalódottan (most mivel dicsekszik majd a szomszédnak?!) bandukolt kora esti sétáján, amely során a főutcán kötött ki.
Csakhamar valami riadalom, hangoskodás ütötte meg a fülét. Gunnar elvileg kerülte az ilyeneket, de most el sem tudta képzelni, mi is történhet kedvenc városában, kedvenc városrészében. A kíváncsiság ezért odavezényelte, s olyat tapasztalt, amit még addig soha nem látott az óvárosban: tömegverekedés tört ki. Nézte, kicsodák ezek, mert az ordibálásból csak néhány furcsa és félig érthető káromkodást kapott el, azt viszont nem értette, miért estek egymásnak a fiatalok. Aztán megpillantotta mellettük a vodkás üvegeket. Hallomásból tudta, hogy új honfitársaiknak a vallása tiltja az alkoholt, ezért nem tudta mire vélni a dolgot, a járókelőkkel együtt arrébb húzódott, s mindjárt a vasútállomás felé vette az irányt.
Gunnar a vonatban csak feszelgett. Addig valahányszor repkedett a lelke az élményektől, most meg nem tudta kiverni a fejéből a látottakat. Otthon a felesége sem tudta, mi a baja, mert pár perc motyogás után Gunnar mindjárt lefeküdt, és reggelig forgolódott az ágyában.
Az asszony később megsejthette, hogy valami történt, mert a következő évben Gunnar sem nyáron, sem télen nem ment el kedvenc városába, még beszélni sem akart arról, évtizedek után miért nem látogatja meg az imádott óvárost.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
