Józsika azzal szórakozik, hogy üvöltözik és a varjú hangját utánozza. Sosem látott még varjút, de itt vannak a David Attenborough-filmek, Józsika szülei mindig azt nézetik vele, hogy ne legyen debil, így mondják. Azt bezzeg lementették DVD-re, de egy Coen-film sincs a menedékben, apu mindig dohog ezen. Józsika üvölt, mint a varjú, s közben az anyja is kiabál vele, meg az apjával, a Józsival, hogy látod, az a sok Attenborough. Meg hogy nézettük volna vele a jegesmedvéket, azok nem kárognak. És körbe, és körbe. De van, amikor nem kiabálnak egymással, hanem csendben vannak. A lakrészeket amúgy is csak egy ponyva választja el egymástól, sosem vagy egyedül.
Elszívtam a teafüvet. Filmben láttam, hogy kell, betekertem papírba, és elszívtam a teát. Dohány nincs, az első évben volt, apu azt mondta, már nincs. Meg kávé sem. Húsz év alatt sok dolog elfogy, te pedig akkor még nagyon kicsi voltál – mondta egyszer. Meg hogy az alkohol azért hiányzik. Krákogtam, mint a nehera, apu meg is kérdezte, hogy mi van. Mondtam neki, hogy semmi, rágyújtottam, erre kinevetett. De láttam én a szemén, hogy sóvárog a cigi után. Ő is titokban szívja a teát.
Gombákat, meg teát, meg retket lehet termeszteni, vannak lámpák, amiknek olyan fénye van, mint a napnak, lilás színű. Nőnek alatta, a szennyvízből készült vízzel meg locsoljuk őket. Aztán van mit enni, a krumpli finom szokott lenni, meg a retek. Öt éve, hogy megdöglött az utolsó malac. A Béla bácsié volt, még él az öreg, de szenilis. Öt éve is az volt, de nem rajta múlott. A disznó csak fogta magát, összeesett, és megdöglött. Megettük. Emlékszem, adtak egy picit a veséjéből meg a májából, főzve. Anyu mondta, hogy sóval kellene, de nincs só. Így is fura volt az íze.
Józsikáék meg a nagy Józsi mellettünk laknak, neki a felesége az Éva. Mint az első nő. Lehet, hogy az utolsó is ő lesz, ezen sokat gondolkodtam, még verset is írtam róla. Mellettük lakik Béla bácsi meg a felesége, a Margit néni. Mindig mondta, hogy adna cseresznyét, de nincs, meg mesélt róla, milyen gyümölcseik meg állataik voltak. Van egy kutyájuk, Bodri, csenevész egy dög. Aztán ott van Zoli meg Anna, és a két lányuk, Rózsi meg Szofi. Meg aztán még vagyunk páran, de nem jut eszembe a nevük, de huszonöten vagyunk a menedékben, ezt tudom. Voltunk ötvenen is, csak sokan öregek, meghaltak, aztán az egyik kamrát átalakították krematóriumnak. Mindig meg akartam nézni a krematóriumot, de sosem lehetett. Tilos, mondták, s még rá is volt írva az ajtóra, de a kulcs Feri bácsinál van. Feri bácsi a polgármester, apu szokta elöljárónak hívni, meg mondja, hogy meg kell tartani a jó szokásokat. Húsz éve is ő volt a polgármester, s azóta is ő. Nem tud mit igazgatni, ezért locsolja a retket. Az az övé, a retek, meg hordozza a krematórium kulcsát, és néha kinyitja, aztán megint bezárja. A többiek mást is csinálnak, váltakozik a munka, hogy ne bolonduljunk meg. Cserélni kell a szűrőket a víztisztítókban, benzint önteni a generátorba, hogy legyen fény meg szellőzés meg növények. Meg locsolni is kell, csak a retket nem, mert azt Feri bácsi locsolja. A krumplit ritkábban, a salátát gyakran, túl gyakran kell, de az finom, meg szép zöld. A retek nem zöld, fonnyadt kis gumók. Benzinből még van, mondja apu, elég harminc évre, s ilyenkor a hasára csap. Fehér a bőre, mindenkié fehér, de Rózsinak meg Szofinak a szeme is vörös, elhalt benne a pigment, mondja apu. A mienkben nem fog, azt mondja, de nekem nagyon tetszik a szemük. Egyszer feleségül veszem őket a szemük miatt, s a gyerekeinknek is vörös lesz a szeme. Vagy olyan keverék, szürkésvörös, az igazán szép lenne.
A múltkor összevesztünk apuval. Azt mondta, az ég kék, és ne feleseljek, de emlékszem, nagyon kicsi koromból, hogy fekete az ég, mert feketének kell lennie. Mutatott egy képeslapot, ahol van egy nagy víz, meg fák, meg homok, és az ég tényleg kék rajta, de biztos vagyok benne, hogy átfestette. Másnap én is átfestettem, és most már fekete az ég a pálmafák felett. Mutattam neki, de nem örült. Aztán gondoltam egyet, és egyszer lámpaoltás után odaszöktem a zsiliphez. Az őr, a Pisti aludt, szuszogott a létrától pár méterre, én csendben felmásztam, és elkezdtem tekerni azt a kart. Meg kellett volna olajozni, mert hamar felébredt, majd kiabálni kezdett, s azt mondta, hogy a kurva anyját, felmászott a létrán, és a lábamba kapaszkodott. Megpróbált lerángatni, de én a létra fokán álltam, és már kicsavartam a zsilipet, szóval fellöktem a kaput, és tényleg kék az ég. De a nap nem lilán fénylik, talán ha megmondanám apunak, hogy sárga fénnyel kell a retket világítani, hogy ne csak egy kis gumó legyen, akkor kiengednének innen. Aztán Pisti felmászott, és behúzta a zsilipet, és rám ugrott, és szájba rúgott, és jött apu, és berakott ebbe a lyukba. Előtte meg is vert. Olyanokat kiabált, hogy már húsz éve megvert veled a sors, tönkreteszel, meg ilyeneket. Én próbáltam megmagyarázni neki, hogy a nap nem is lila, de nem hallgatott rám. Csökött kis gumókat kapok enni, abból nehéz erőt gyűjteni. Meg mintha mindenhol köhögnének az emberek. Na sebaj, hamarosan megkapom a mai gumókat, és megint elmondom apunak, hogy lesz finom a saláta meg a krumpli, és akkor kiengednek innen. És megmondom neki, hogy tényleg kék az ég. Mióta itt ülök bent, rájöttem, hogy az éjszaka az, mikor a nap nem süt, se lilát, se semmilyet, csak a hold fehéret vagy milyet, és akkor fekete az ég, szóval igazam volt félig, és neki is félig. A felnőttek így beszélik meg egymással a dolgokat. Józsika ma békának képzeli magát. Hallom, ahogy fulladozva brekeg. A kis hülye.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)
