Lőrincz P. Gabriella: Azután

2022. március 04., 09:34
Verebes György: Itt vagyunk (olaj, vászon, 100×120 cm, 2019)

Én egészen másképp gondoltam. Amikor a kisbíró kidobolta, hogy három napra menni kell, akkor elmentünk. Hosszú volt az út, de nem hátráltunk meg egy kis munkától, mert így nevezték: málenykij robot, kis munka. Novemberben mindig hideg van, főleg a vége felé, esik az apró szemű eső, éjjel fagyok vannak, és a hideg csontig hatol. Jobb a kályha mellett tölteni ilyenkor a napot, nézni, ahogyan pattog a tűz. Diót pucolni és a héját rávetni a parázsra, hogy fellobbanjon. Most nem lesz ilyen, ez egy másfajta tél, gondoltam akkor, és igazam lett. Huszonhárom éves voltam, hátra maradt apám és édes, húgom és mama. Apámnak nem kellett mennie, mert csak egy lába volt, nyomorékok nem tudnak dolgozni, azt mondták, pedig apám erősebb volt mindenkinél, akit ismertem, még fél lábbal is.

A muszka egyebet sem csinált, csak sürgetett minket útközben, egyre fújta: davaj, bisztro! Szerencsém volt, hogy néhány szót értettem oroszul, mások annyit sem. Gyalogoltunk, nótáztunk, néhányan zúgolódtak és mindenfélével riogattak minket. Az én soromban csupa magam korú legényember volt, de fiatalabbak és egész vének is jöttek.

Szolyvára értünk, ott már elmúlt a jókedv. Nem történt semmi, az ételünk elfogyott. Valami moslékot adtak napi egyszer, és nem mehettünk ki a tábor területéről. Nem bírta mindenki, az egyik ember felkötötte magát, de olyan is volt, akit megöltek, nem tudtuk, hogy mivégre. Olyat is csináltak, hogy aki nagyon elgyengült, azt is a halottas gödörbe dobták, de előbb le kellett vennünk a ruháját, majd csupasz testtel kidobni. Még földet se vetettek rájuk. Iszonyatos volt a bűz. Sokan keresgéltek a szemétben, és megették a fagyos krumplihéjat, meg a fagyos káposztalevelet, attól még betegebbek lettek, és meg is haltak. Az otthoniak hoztak ételt, de azt nem adták nekünk az őrök, megették ők maguk. Nem volt szabad kérdezni sem, mert verés járt érte. Egyre gyengébbek voltunk, majd nagy sokára marhavagonokba tereltek minket, és elindultunk a pokolba, vonattal. Muszkaföldön más a hideg, nem olyan, mint otthon, idegen még a levegő is. Útközben sokan meghaltak, a vagonba végeztük a kis- és nagydolgainkat. Büdös volt, főleg amikor több halott is összegyűlt. Mi is büdösek voltunk. Néhány naponként bekiabált valaki, hogy a hullákat vetkőztessük le, a ruháikat hordhatjuk. Olyankor levetkőztettük a halottakat, imádkoztunk, sírtunk, és amikor a vonat lassított, kidobtuk őket a sáncba, ez volt a parancs. Máskor újakat tettek hozzánk, darabszámra meg kellett lennünk, így amerre elhaladt a vonat, ott összefogdosták a fiúkat, férfiakat, és felrakták a vagonba, hozzánk. Az elején csak magyarok voltunk, de a végére a muszka a sajátját is vagonba tette. Egy idő után már nem számoltuk a napokat, sem a halottakat, elmeséltük az összes történetet, elmondtuk az összes imát, és elsírtuk az összes könnyet. Nem volt már semmink.

Én túléltem mindent, harminckét kilós voltam, amikor hazakerültem. Harminckét kiló csont és bőr. Két lábujjam lefagyott, és a jobb kezemen nem maradtak felső ujjpercek. Vénember lettem, három év alatt megőszültem. Beszélni nem nagyon tudtam az elején, ennem meg nem volt szabad. Azt mondták, belehalok, ha telefalom magam. Ettem volna, volt is mit, de ha már a Jóisten ennyi mindenen át hazavezetett, nem akartam meghalni. Ha éhen nem haltam, akkor ne a jóllakottság vigyen el. Édes belehalt a bánatba, így mondták. Mama, a húgom és apám maradtak csak. Annak örültem, hogy nem voltam még nős. Mihez kezdenék most, ha saját családom lenne? Otthon már jó volt, de nem tudtam az ágyban aludni, kényelmes és puha volt, s az ágyneműhuzat fehér, díszes. Éjszaka, amikor senki nem látott, lefeküdtem a padlóra, az volt a megszokott és az ima. Olyan sok imát mondtam, olyan sok embert temettem el magamban, gyászbeszédek, zsoltárok, viaszszínű, fekélyes halottak jártak csak a gondolataimban. Nem maradt már békességem, dühöm sem. Semmim, csak Istenem maradt. Hosszú életet éltem. Családom is lett, és boldog is voltam. Olyan, amilyenről ott, a lágerben nem is álmodtam. Azt sem mertem elképzelni, hogy túlélem.

Nyolcvanöt évet éltem. Utaztam a fiaimmal, láttam a tengert és mindenféle csodát. Kitüntettek, azt mondták, hogy hős vagyok, pedig csak túlélő voltam. Az öregkor már nem volt jó. Előbb csak a hallásommal, később a szememmel is baj volt, de aztán senkit sem ismertem meg. És a halottak mindig visszajártak. Jöttek a jajgatásaikkal. Csúnyák voltak, ijesztőek, ahogy én is. Hosszú-hosszú éveken át, minden egyes nap láttam őket.

A halál jó volt, most is jó. Bárhová elmehetek. Sokat időzök a családdal, de akármelyik tájra gondolok, már ott is vagyok. Egyszer arra fogok gondolni, csak még nem most, majd a negyvenedik napon, hogy ott vagyok, ahol fogságban voltam. Nem tudom, milyen lesz, de az utolsó napot ott akarom tölteni. Bejárom a bányát, a barakkot. Micsoda megkönnyebbülés, hogy vége lett! Olyan sok jót adott az Isten a sok rossz után, és most végre elengedett. Úgy hiszem, hozzá kerülök majd, a Teremtőhöz. Már most is nagyon jó, meglehet, ennél is jobb lesz, ha letelik a negyven nap. Úgy mondták, hogy Krisztus negyven nappal a halála után ment az Atyához, azt hiszem, emiatt kell nekem is ennyit várni. Semmi az, hiszen egész életemben a halált vártam. A házamat nézem, amit a két kezemmel építettem. A feleségem szép ősz asszony, csak sokat sír, nehéz neki egyedül. A fekete gyászruha már örökre rajta marad, de így van ez rendjén, nekem kellett előbb jönni, aztán jön ő, végül a gyerekek. Ennek ez a sora. A gyermekeink már messze költöztek. Nem foghatom meg a kezét, nem ölelhetem meg, csak ott vagyok körülötte, magányos a lelkem. Elmegyek a templomba is, néha hétközben, néha vasárnap.

Egyszer tudtam csak jelezni, hogy itt vagyok, mert szokás szerint, amikor eltemettek, lisztet raktak ki egy tányérba, hogy mutassam meg, ha jelen vagyok. Így csinálták ezt a régi öregek is. Úgyhogy jeleztem. Valahogy megpróbáltam mozdítani, és nagyon sokadszori próbálkozásra sikerült is. A lisztszemek mozdultak. Azóta sem sikerült semmire hatást gyakorolni. Sírt nagyon szegény feleségem, amikor meglátta, de a gyermekek azt mondták, hogy biztosan csak valami egér vagy a macska játszott bele a lisztbe. Pedig én voltam, egy apró nyom a lisztben. Nem érzek már semmi rosszat, nem hallom már az egykori rabtársak jajgatását sem. Most csak várni kell, hogy meglássam, mi lesz azután.

 

(A szerző a mű megírásakor Térey János Ösztöndíjban részesült)

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)