Lőrincz P. Gabriella: Így ne

2022. március 31., 10:36
Duncsák Attila: Sors (2003)

Hetvenéves koromig hithű katolikus voltam. Akkor ismertem meg az Úr bárányai csoportot. Fiatalok voltak és derűsek. Meglátogattak, lehet, hogy előre kifigyeltek, már nem tudom, és már nem is számít. Fél év ismerkedés után kezdtem közéjük járni a gyülekezetbe, és egyre kevesebbet a templomba. Elfogadtak, segítettek, igazi közösségi életet éltünk. Mi voltunk a bárányok, valósággal azt éreztem, hogy sosem lesz vége a földi életnek. Sokat énekeltünk, imádkoztunk, máshogyan értelmeztük a Bibliát, mint a vallások. Mert mi nem voltunk vallás, csak nyáj, így hívtuk magunkat. Sok korombéli szintén akkor csatlakozott a nyájhoz, amikor én. Szinte észre sem vettem, de a régi barátaim új ismerősökre cserélődtek. Nem is hiányoztak, egyetlen vér szerinti rokonom, az öcsém mélységesen elítélt, amiért kiszakadtam a templomi gyülekezetből. Ő nem értett meg. Nem értette, hogy miért van szükségem egy aktív közösségre, milyen lendületet keresek, és miért nem elégít ki a tökéletesre csiszolt liturgia. Igazi hitre, valódi testvéri szeretetre vágytam, nem felszínes szertartásokra, és ezt a nyáj megadta nekem. Az öcsém magamra hagyott. Akkor még nem tudta, hogy végleg. Az utolsó beszélgetésünket követően meghalt egy autóbalesetben. A nyáj tagjai meggyőztek, hogy ne menjek el a temetésére, mert azzal elárulnám a közösséget. Ez akkor kicsit nehezen érintett, de a hittestvérek hamar feledtették velem a szomorúságot, hiszen egy hívő csak boldog lehet. Olyan sokszor gyönyörködtem a nyájban, tudtam, hogy egészen biztos az üdvösségem, hogy vidáman halok majd meg. Mosolyogva és boldogan ébredek az Úr karjaiban. Nem is lehet ez máshogyan, ebben megerősített a lelki vezetőnk is, amikor erről beszélgettünk. A fiataljaink egymás között házasodtak, és a nyáj tagjaivá nevelték a gyermekeiket. A vagyonunkat még életünkben a nyáj szolgálatára ajánlottuk fel, hiszen miféle földi szükségleteink volnának nekünk? Mindenki elhagyta a családját, a vallását, és új életet kezdett. Bár olyan idősen, ahogyan én tettem, azt gondolná az ember, hogy már semmi nem változhat, de a bárányok megmutatták az új életet. Tíz évet kaptam még. Nyolcvanévesen haltam meg, egy idősotthonban. Amikor megbetegedtem, a testvérkéim eltávolodtak tőlem. Nem sokszor látogattak meg a kórházi kezelés alatt, aztán a pásztor azt javasolta, hogy lakjak egy otthonban, ahol majd naponta látogatni fognak. Így beköltöztem. Jó volt az otthon, barátságos környezet és nyugalom vett körül. Egy hónapig látogattak, bár nem mindennap, de hetente. Már az is furcsa volt, naponta vártam őket. Beteg lettem újra, és szinte minden porcikám fájt. Lehet, a magány miatt. Amikor a testvérek eljöttek hozzám, imádkoztunk, énekeltünk, az csodás volt. Azt gondoltam, hogy ameddig nagyon gyönge vagyok, addig az otthonban maradok, aztán hazamegyek. A pásztor a legutolsó látogatása alkalmával elmondta, hogy a nyáj új tagjainak szükségük volna egy házra, és az a megtiszteltetés ér, hogy az én házamba költöztetné a fiatal istengyermekeket. Elmondta, hogy ez milyen nagy szolgálat, s hogy bizonyára kiemelt jócselekedetnek számít majd a Mennyben. Lelkesen és nagy örömmel egyeztem bele, írtam alá a szükséges papírokat. Bevett szokás volt ez a gyülekezetben. Az ifjú pár is meglátogatott az otthonban. Garantálták, hogy a házam a legjobb kezekben lesz, s hogy gyakran jönnek majd hozzám, és együtt dicsőítjük az Urat. Arra is gondoltunk, hogy a többi bentlakót is magunk közé fogadjuk. Tartunk majd áldott napokat, Isten szavát hirdetjük a betegeknek, és gyarapodni fog a nyáj. De eltűntek. Egyik napról a másikra magamra hagytak. Ebbe soha nem nyugodtam bele. Hirtelen minden összeomlott, a szeretet, a hit, a barátság szertefoszlott. Amikor felhívtam őket, mindig azt ígérték, hogy jönnek, de csak ígéret maradt. Üzentem nekik az egyik nővérrel, még levelet is írtam. Az orvos mondta, hogy ne bánkódjak, de nem tudtam másra gondolni. Kifosztottak és átvertek. Sokat tépelődtem, szinte nem is csináltam mást.

Fél évet éltem az otthonban, aztán elaludtam. Nem is baj, mert csak teher voltam mindenki számára. Pelenkáztak, etettek, mosdattak. Amikor már ilyen a helyzet, akkor jobb meghalni. Nem akartam én soha nyűg lenni. Akkor örültem, hogy sosem szültem gyermeket. Sosem láttam annál tisztábban, hogy miért jó nem szülni. Pedig néha vágytam az anyaságra, de sosem vallottam be senkinek.

A férfiak az életemben csak szállóvendégek voltak. Néha arra gondoltam, hogy nőkkel kellene próbálkozni, de olyan mély hitű családból, mint amilyen a miénk volt, kitagadtak volna. Aztán persze meggyóntam ezeket a bűnös gondolatokat. Azt mondhatom, hogy jó életem volt. Sosem voltam túl szép, sem túl gazdag, de sosem kellett szegényen élnem. Mindig volt munkám, és a családi ház is az enyém lett. A ház, ami már másnak a tulajdona. Nem hoztam magammal semmit, nincs szükségem semmire.

Milyen sok erőmet fektettem abba a kényelmes életbe, amit éltem, és most csak úgy nincs. Emlékszem, amikor új bútorra gyűjtöttem, nem vettem meg magamnak semmit, amire vágytam, amíg meg nem lett a bútor. Pedig a régiben ugyanúgy tárolhattam volna a holmikat, de újra vágytam. Micsoda sanyargatásokat műveltem magammal szemben. Most, hogy már kívülről látom a napjaimat, a tetteimet, butaságnak tűnik minden. A ruháimat, gondolom, odaajándékozták, a bútoraimat is lecserélték, jártam a házamban. Már teljesen fölöslegesnek látok mindenféle dolgot, amit fontosnak hittem. Már tizenöt éve megvettem magamnak a ruhát, amiben szerettem volna, hogy eltemessenek. Szépen bekészítettem mindent, zsebkendőt, bugyit, egy szép fekete ruhát, fejkendőt, harisnyanadrágot. A fejkendő csodálatos selyem volt, a széle csipke. Olyan szép volt, hogy amikor megláttam, elsírtam magam. Kicsit sajnáltam is, hogy nem láthatom, milyen szép halott leszek. Mert akkor azt hittem. És rá öt évre, amikor már szinte biztos voltam benne, hogy meghalok, megvettem egy csodás szatén kispárnát és szemfedőt. Természetesen ebben is láttam magam, hogy a gyönyörű koporsómban fekszem, szépen felöltöztetve, szép párnán, szép szemfedővel letakarva. Végül megvettem a koporsót is. A pincében tartottam, becsomagolva. Egyszer bele is feküdtem, mondhatni kényelmes volt. A nevemet is ráfestette a kedves eladó, aki nem is csodálkozott, hogy megveszem magamnak a koporsót. Örültem, hogy nem akadékoskodott és nem kérdezgetett. Úgyhogy minden elő lett készítve, csak a halál nem jött. Az öcsém tudott mindenről, szerinte megőrültem. Pedig csak megpróbáltam mindent úgy rendezni, hogy neki semmire ne legyen gondja, ha meghalok. Aztán végül nem is lett volna, hiszen elhagytuk egymást.

Valahogy mindig katolikus temetést képzeltem. Akkor is, amikor már a bárányokhoz tartoztam. Néha éreztem a tömjén illatát, hallottam az asszonyok énekét, de az Úr kalandosabbra hagyta nekem az utolsó utat. Amikor meghaltam az idősotthonban, hajnal volt. Csendesen aludtam halálba magam. Reggel hétig fel sem tűnt senkinek. Akkor már tisztán láttam mindent, de ott maradtam a testem mellett. Elszállították a testemet a hullaházba, ahogy másokét szokták. Én pedig elmentem a bárányokhoz, majd a házamba is. Senki szót sem ejtett arról, hogy meghaltam. Jártam a templomban és minden általam ismert helyen. Pillanatok alatt mindenhol ott tudtam lenni. Talán egy hét telt el, amikor a pásztor szóba hozta az egyik testvérnek, hogy el kellene temetni a testemet. Az nagyon furcsa beszélgetés volt. Eszembe jutott, hogy ők nem tudnak a koporsómról, sem a ruháról, sem a szemfedőről. Az én szempontomból, mondjuk, már egészen mindegy, hogy mit tesznek a testemmel, de a saját dolgukat könnyítenék meg, ha tudnák. Újra a házamba mentem, a fiatal pár a halotti cuccaimtól is megszabadult. A pincén a lakat pedig érintetlen volt. El akartam nekik mondani, de nem jöttek többet, aztán meg hiába is jöttek volna, a végén már nem tudtam beszélni. Most meg itt vagyok, és már nem mondhatok semmit.

A pásztor valahogy azt akarta elérni, hogy ne kelljen eltemetnie, de végül abban maradtak a hullaház munkatársával, hogy a következő héten megteszi. Arra hivatkozott, hogy a temetés túl nagy anyagi terhet ró a közösségre, és nekem nem voltak rokonaim. De elkövetkezett a temetésem napja. A legegyszerűbb koporsót valami abroszszerűvel kibélelték. Ráhúzták a testemre azt a ruhát, amit az otthonban viseltem a betegségem előtt, és betettek a ládába. A sírgödör nem volt mély, körülötte csak hárman álltak, két sírásó és a pásztor. Mondott egy rövid imát és egy igét, még egy Miatyánkot sem. Akkor szerettem volna utoljára megszólalni. Semmi mást, csak annyit mondtam volna, hogy ne így. De már nem mondhattam semmit, hetek óta halott voltam, mindenki más meg élő. Bár a vágyott temetésem, a ruhám, a teljes álmodozásom hiábavaló volt, és a jelenlegi állapotomon sem változtatott volna, erre azért mégsem számítottam. Most már csak a Mennyország jöhet, gondolom. Bár a mostani helyzetemről sem szólt a Biblia. Úgyhogy csak várok, elmegyek a házamba, és előbb-utóbb eltelik a negyven nap. Úgy megöregedett a pár is, aki annak idején beköltözött. Szép ősz asszony lett a fiatal menyecskéből.

 

* A szerző idén a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatósága KMI 12 elnevezésű programjának tagja 11 másik kortárs magyar alkotó társaságában.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)