Hát persze, hogyne volna csodálatos az anyaság… sok fészbukhuszár anyuci! Azt sem tudják, hogy mi fán terem az élet! Na, engedd csak, letoljuk ezt a csövet, mint máskor, gyorsan végzek, én sem szeretem ezt tenni, de muszáj, ne haragudj, kincsem. Vége is van, ne sírj, kérlek, ne sírj, már abba is hagytam. Ne bőgj már, nem érted, nem akarom én sem, hogy ez legyen! Hagyd abba, hagyd abba már!
Milyen gonosz, úgy bőg, mintha tehetnék bármi mást, mintha nekem jó volna, hogy szondával etetem, gonosz akkor is, amikor rajzol, még ha rajzolna, de szerintem csak az idegek rángatják a kezét, s ha ceruzát teszek a markába, és papírt tartok elé, akkor az a rajz a terápiás csaj szerint. Megtudná, ha neki kellene ezt minden nap a sajátjával végigcsinálni. Vagy amikor alszik, ha meg tudná tenni, már biztosan megölt volna, érzem, hogy gyűlöl, és már én sem szeretem. Ezt is anyámnak köszönhetem, elmondta az orvos, hogy nem lesz normális, de a keresztény szeretet meg a többi baromság. És hogy olyan lesz, mint a többi gyermek, még több szeretetet kapok majd. Egy fenét, megnyomorított. Nyomorék lettem, mint ő maga, nincs ebben semmi jó, szép meg végképp. És anyám is halott és a férjem is. A nyomorult felkötötte magát, a gyáva. Ez volt aztán a megoldás, elfutott, remélem, hogy a pokol legmélyén van, és szenved. Undorító, hogy pelenkáznom kell, amikor menstruál, csak rosszabb. Még baba korában elviseltem, de nem bírom tovább a kis férget. Egyedül, mindig egyedül. Még a lehetőséget is elvette tőlem, hogy valakim legyen, ki akarna egy olyan nővel érintkezni, aki ilyen szörnyszülöttet hozott a világra? Még akkor is csak erre tudok gondolni, amikor maszturbálok, még az a néhány perc sem lehet az enyém. A gonosz kis pocokszemeiben érzem a megvetést. Soha nem megyünk együtt bulizni, nem járunk sehová, csak a kezelésekre. De én kemény vagyok, látod, mennyire kemény vagyok, elvisellek, akármilyen bamba vagy, életed végéig melletted leszek, én nem duglak intézetbe. Elég volt, feküdj le! Így, oldalra, mert megint sebes lesz a hátad, aztán még azzal is foglalkoznom kell majd! És így, ha hánysz, akkor nem fulladozol tőle. Aludj! Aludj csak, legalább nem tudsz semmiről, ugye nem tudsz? Legalább néha megszólalnál, nem bírom már a nyöszörgésedet, vagy a nyálad ne folyna, csak néhány órára, már az is jó lenne.
– Mi baja van, miért van itt? Mennyit adjak neki ebből a nyugtatóból? Basszus, ez egy lónak is sok volna, amennyi a papíron van.
– Ne törődj ezzel, add be neki és ennyi, a doki jobban tudja.
– Rendben, de mégis mi a fenéért kábítjuk? Nem volna elég neki a szokásos adag, mint a többieknek?
– Nem, ez a nő nem olyan, mint a többi, nem a semmiért van külön szobában és lekötözve, de kérdezd inkább Rozikát, ő itt volt, amikor behozták.
– Ja, Rozikát, de hisz ő mindig itt van, szerintem itt fogják eltemetni, a kórház kertjében.
– Tényleg ő tudja, hogy mi történt, én nem sokkal előtted jöttem ide dolgozni, ez a szerencsétlen már itt volt akkor is. Kösd le vissza, és menjünk! De ha megtudsz valamit, majd mesélj!
– Te nem kérdezted meg?
– Nem, én nem nagyon dumálok itt senkivel, átveszem a műszakot, megcsinálom a melót, és megyek az asszonyhoz, de ez a csaj különleges lehet, valami olyat hallottam, hogy ölt is.
– Én kikérdezem inkább a csajt, szerintem el tudná mondani, hogy került ide, csak teletoljuk ezzel a szarral, és mindig ki van ütve. Holnapután, amikor kicsit magához tér, majd nem adok neki akkora adagot, vagy később adom be, úgysem veszi észre senki.
– Te hülye vagy, neked megér ennyit, bajba is keveredhetsz, mi van, ha őrjöngeni kezd? Nem tudjuk, milyen, amikor nincs elkábítva.
– Mi volna, itt leszel, és ketten elrendezzük, hang nélkül.
– Ne már, nekem ez nem ér ennyit, nem is érdekel a dolog, ha valóban valami gyilkos, nekem nem éri meg, hogy bajom essen, és nem szeretnék törvényt szegni.
– Beszari fasz vagy.
Baba, aludj csak, nem lesz semmi baj. Anya itt van veled, mindig melletted leszek. Senki soha nem árthat neked. Kicsi Katica babám…
– Félrebeszél, nincs magánál, ne variálj! Nem akarhatod ezt, ezek is emberek, ne játszadozz velük.
– Ugyan, semmi baja nem lesz, csak néhány perc, te csak figyelj, ha jön valaki, majd úgy teszünk, mintha most jöttünk volna be, és ne legyél már ennyire lelkiismeretes.
– És ha rohamot kap, vagy akármi?
– Le van kötözve, nem bontom ki, semmi nem lesz, innét egy hang sem jut ki, te is tudod.
– Na, mesélj, ki vagy te, miért hoztak ide?
– Nem hoznád ide a lányomat, Katicát? Ott van az ágyában.
– Nincs itt ágy, sem a lányod, a gyogyóban vagy, mit csináltál, hogy külön szobát és különleges ellátást kaphass? Na, ki vele, nem mondom el senkinek, bennem megbízhatsz!
– Hagyd már, félrebeszél, adjuk be az adagját, és menjünk. Ugyanazokat a dolgokat motyogja, mint amikor aludna el, minden nap, szerintem szenved, nem a semmiért került ide.
–Várj, hátha barátkozni kezd. Szóval mesélj, ébren is tarthatlak, ha akarod, nálam vannak a varázsszerek.
– Nem kell semmi, csak Katicát add ide, kérlek, nem hallod? Miért nem adod ide a lányomat? Add ide, te állat!
– Elég volt, nem csináljuk ezt tovább, ha akarsz valamit tudni, tudd meg valakitől, de ne így, undorító vagy. Szerencsétlen szenved, nem látod?
– Na és ha szenved, te mondtad, hogy lehet, hogy egy gyilkos.
– Menjünk, mindjárt elalszik. Nem lesz több ilyen, vagy valaki mással fogok dolgozni, vagy jelentelek, ha megint próbálkozol.
– Menjünk, unalmas vagy.
– Na, mi a helyzet, Rozika, mi történt az elmúlt két napban?
– Meghalt a fiatalasszony a hatosból.
– Hogyhogy meghalt?
– Nem tudom, én csak takarítani mentem be, nekem nem mondanak semmit. Szerencsétlen lélek, meghalt az ura, az anyja, aztán megölte azt a beteg kislányt, és most ő is jobblétre szenderült. Jobb így neki, tetszik tudni. Próbálta ő már a poklot az életben, akkor is meg akart halni, most legalább sikerült neki.
– Rozika, maga mindent tud. Na, mondja csak el! És miféle kislányt ölt meg?
– Volt neki egy beteg lánya, a kis Katica, olyan nagyon sok baja volt, már vagy tizenhat éves lehetett, akkor ez az asszonyka megbolondult és leszúrta, körberakta játékokkal, virággal, azt mondják, hogy egy kis ravatalt is készített neki, aztán megpróbálta magát megölni, de valami ismerősük épp bement hozzájuk, és levágta a kötélről, mert azt mondják, hogy már lógott. De jobb ez így, nem volt ez már élet.
– Mégis, hogy halt meg? Le volt kötözve, el volt kábulva.
– Nem tudom, vizsgálják, valaki vagy nem adta be az adagját, vagy nem kötötte rendesen le a kezeit, én csak a pletykákat hallom, meg a szobában az ablaküvegre, szegényke, odaírta a vérével, hogy Katica.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.