Mács József: Hasszán (Kisregény, 1982, részlet)

2021. április 21., 07:24
kisfiú, Fortepan/MHSZ

Az alábbi önéletrajzi részlet a rimaszombati gimnazistalét első napját idézi fel.

 Körülbelül harmincan lehettünk az osztályban. Ismerkedtünk, barátkoztunk. Kinek mi a neve, ki hová való? Olyan helységnevek jöttek be velünk a tanterembe, mint Guszona, Hegymeg, Feled, Rimaszécs, Tornalja. Bátortalanul paroláztam a fiúkkal, sorstársaimmal. Mikor az utolsó óráról is kicsengettek, örömünkben a mennyezetet repesztette hangunk.
Hamar kiürült a tanterem. Ki a vonathoz, ki az internátusba iparkodott. Angyal Bandival mi voltunk a sereghajtók. Együtt mentünk ki az épületből. Katonatisztek és kofaasszonyok haladtak előttünk. Egyik-másik ablakban kövér asszonyság könyökölt. Karády Katalin hangja csapódott hozzánk egy rádióból: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte…”
– Te hova valós vagy? – kérdezte tőlem Angyal.
– Dálnokra.
– Mi az apád?
– Mi? – nyújtottam olyan hosszúra ezt az egyetlen szót, mint Lajcsi, a feleleten gondolkozva. Nem vallhattam be falusi létemre, hogy apám csak boltos. – Mondd meg előbb te!
– Az enyém fűszerkereskedő. Hát a tiéd?
– Paraszt – füllentettem.
– Igazán? – csodálkozott Angyal. – Nem úgy nézett ki, nem volt csizma a lábán – állt meg ott, ahol elvált az utunk.
– Ő már más. Nem olyan, mint a régiek.
– Lovatok van?
– Hogyne volna, ha paraszt az apám.
– Kanca, csődör?
– Csődör. Hasszán a neve.
– Nem félsz tőle?
– Mért félnék? Rá is ülök!
Angyal nem kérdezett többet. Eltűnt az emberek sűrűjében. Én meg benyitottam abba az üzletbe, ahol a bársonysapkákat árulták. Úgy jöttem ki a boltból, hogy már a sapkám szerint is gimnazista voltam. A lábam előtt ugráló verebek is úgy pislantottak fel rám, mint egy igazi gimnazistára, aki a sapkájával különbözik a többi gyerektől.
Az utca végén mozi volt. Hatalmas plakáton egy kajla kalapú cowboy két pisztolyból lövöldözött. A további képek már a háborúra emlékeztettek. Magyar honvédek a Kárpátok túloldalán. Vajon Döme és Elemér apja él-e még? Most először irigyeltem Babucit. Mennyivel jobb neki! Akkor néz filmet, amikor akar. Melegség járta át a szívem: még mindig szerelmes voltam. De Babuci messze volt és nem érhettem el.
Adolf bácsi már várt rám. Ide-oda forgatta a fejét, keresett az emberek sokaságában. Nyakamba szedtem a lában, és messziről kiabáltam.
– Jövök már, jövök!
– Gyere, ülj fel! Már azt hittem, eltévedtél.
– Dehogyis! Ezt a sapkát vettem – mutattam a fejemre.
– Nem lehet akármilyen sapka ez, mert bársonyból van, hallod-e? Aranystráfot is látok rajta. Az mit jelent? – kérdezte, miközben a tejeskocsival kifordult az útra.
– Azt jelenti, hogy aki hordja, elsős gimnazista.
– Értem, gyerek, értem – és kitüntetésképpen megint kezembe nyomta a gyeplőt.
A Szőlő-hegy tetejéig a kerekek zörgését hallgattuk mindketten. Aztán Adolf bácsi a dóznijáért nyúlt, cigarettát sodort, rágyújtott, és amikor már lefelé gurultunk, megeredt a nyelve:
– Aztán mi akarsz te lenni, hallod-e?
– Gazda – mondtam gondolkodás nélkül. Feleletemmel úgy megleptem, hogy a cigarettát majd kiejtette a kezéből.
– Akkor mért jársz gimnáziumba?
– Azt apámtól kérdezze meg!
– Aztán mért erőlteti a gimnáziumot?
– Urat akar nevelni belőlem. Pedig én gazda lennék a legszívesebben.
– Értem, gyerek, értem. Most már mindent értek. Te talán még tejesember is szívesebben lennél, mint gimnazista.
– Hiszen ha Adolf bácsi volna az apám! – sóhajtottam, két okból is: együttérez velem, és kezembe nyomta a gyeplőt.
– Nagy úr a muszáj, hallode? Az embernek azt is csinálnia kell, amihez nem fűlik foga – nevetett. – Te szívesen lennél tejesember, én meg szívesen lennék földesúr, jegyző, tanító, katonatiszt, akármi, ami nem lehetek. Csak hát a közmondás azt tartja, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Az én takaróm ezzel a tejeskocsival végződik. Azt hiszed, odavagyok érte?
– Én irigylem a foglalkozását. Irigylem a lováért.
– Ott rohadjon meg, ahol van! Mit gondolsz, mennyit kapok én a nagyságos úrtól?
– Nem tudom.
– Ne is légy rá kíváncsi, hallod-e, mert az csak annyi, hogy nem halok éhen a családommal. Ha valaki felrobbantaná már ezt a világot! Vagy mindenki úr lenne, vagy mindenki szegény, más igazságot nem ismerek!
Hazáig nem szólt aztán. Én sem bántam, hogy félbeszakadt a beszélgetés. Jó érzés volt ránézni a falumra. A temetőoldal magasából egészen kicsinek tűnt fel a Putnoki kert. A szalmakazlak is mintha összezsugorodtak volna. Csak a templomtorony figyelte változatlan magasból a házak tetejét.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)