Fanz Kafkának és Kertész Dávidnak
Pár nappal múlhattam 7305 napos, amikor – vagyis nem. Pont 7315 napos koromban jöttem rá, röviddel az után, hogy 7315 napja megszülettem, hogy mi is vagyok én valójában.
Már régóta éreztem, főleg a számban, egész szájüregemet betöltötte a bizonyosság íze: nemsokára megvilágosodom nem hétköznapi lényemmel kapcsolatban. Másságomat már másodikos kisdiák korom óta sejtettem.
Apám asztalos, én pedig, amióta az eszemet tudom, gyengéd érzelmeket tápláltam simára smirglizett, festett famunkái iránt. Minden fafajtát imádtam, mindegyik egy külön nyelven szólt hozzám. A dió- és a mahagónifa voltak a kedvenceim. A frissen elkészült mahagóniasztalt, apám remekművét, képes voltam akár órákig simogatni: gyakran bezárkóztam a műhelybe, és piknikeket rendeztem az asztal mellett. Sohasem ültem rá, azzal megszentségtelenítettem volna. Mindig tartottam a tisztes távolságot, csak ujjbegyeimmel érintettem a felületet.
Később, amikor idősebb lettem, egy borovifenyő-ajtóba szerettem bele, ami kiemelkedett a többi szabvány juhar CPL beltéri ajtó közül.
Minden délután királynak éreztem magam a bútorok között. Apám, aki később a puccsot elkövette, magánkívül volt az örömtől, hogy engem is érdekel az ő nagy becsben tartott és rendesen megfizetett szakmája. Ez az apai öröm sajnos nem sokáig tartott. Egy nyári délután – már kiskamasz voltam (olyan 4500-5000 nap körüli) – rám nyitott, miközben a borovifenyő-ajtó kulcslyukát simogattam. Közelről hallotta, hogy Klaudiának szólítottam, és látta, ahogy fehérre pettyezem a friss, vékony rétegben rákent fapácot.
Hosszas keresgélés, majd faggatózás után döbbenten és csalódottan vette tudomásul, hogy nincs egyetlen Klaudia nevű ismerősöm sem. Soha többet nem mehettem be a műhelybe, az ügyvédi pályát kellett választanom, nehogy még egyszer véletlenül nyers bútorok közelébe kerüljek. Az ikeás katalógusokat is elzárta előlem féltő gondoskodásában.
A pokoli évek után, 2018. február második hetének csütörtök délutánján, 15 óra 33 perckor végre utolért a végzet. Az állandó hiányérzetet felváltotta valamiféle komoly derű. Már tudom, hogy miért létezem, miért születtem a világra. Határozott céljaim vannak, eltántoríthatatlan vagyok.
Hányni kezdtem, így kezdődött el a transzformáció. Hátam és végtagjaim elbarnultak, megkeményedtek, egészen szálkássá sűrűsödtek.
Nem tudtam megszólalni, nem kaptam levegőt. Teljes átváltozásom, jobban mondva önkifejezési testmechanizmusom kibontakozása vagy saját magammá épülésem mindössze öt másodperc alatt történt meg. Azóta egy hatalmas, kerek, ébenfa étkezőasztal vagyok, azokhoz az asztalokhoz hasonló, amilyeneket a parlamenti kirándulásaink során láttam, és amelyeknek látványa a mennybéli kapukat nyitotta meg érzékeim számára.
Hazaérve közöltem a családommal, hogy otthagyom az egyetemet, mert egy lelkiismeretesen kimunkált bútordarabnak hivatást kell teljesítenie. Hiszen a mester, aki néha napján elalvás előtt beszél hozzám, és aki szünet nélkül fűrészel, gyalul és fest, kész munkáinak egyben célt is ad.
Eltökéltem, hogy hallgatok a rostok istenére, és teljesítem a feladatot, amit nekem adott: ezentúl életem értelme, hogy támasz legyek étkező kezeknek, hogy a jólét boldogságában, szabadon belém törölhessék maszatos ujjaikat, és gyerekek hasamra ragaszthassák megunt, gyümölcsös Hubba Bubba rágóikat. Családi asztalként őrizni fogom a házon belüli békét és boldogságot.
Előre sejtettem, hogy nem fognak megérteni. Anyám rémülten telefonjához kapott, apám pedig kiment, hogy behozza Sanyit, az öreg baltát. Egy pillanatig elidőztem az ebédlőben: néztem anyám gőzölgő húslevesét, amit emberkoromban annyira szerettem, és amiről örökre le kell mondanom.
De nem szomorkodhattam sokáig, mert apám visszatért, Sanyival az oldalán.
– Na, megállj, te, hát úgy belevágok a lábodba, hogy rögtön visszatér a józan eszed! – üvöltötte.
Anyám pedig mindeközben sírógörcsöt kapott, az asztal alá bújt, majd biztonsága tudatában hangosan kiabálni kezdte, hogy: „Pista, Pista, az ég áldjon meg!”
A gondolat, hogy apám mérgében egy 21. századi Sámsonnak gondol engem, és le akarja vágni az egyik lábamat, remélve, hogy ezzel megtörik a varázs, hogy ezzel elveszítem természetfölötti erőmet, rendkívül mulattató volt számomra. Nevetni kezdtem. Nevetésem akkorára nőtt, hogy a falnak kellett támaszkodnom, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Szüleim olyan fagyos csendben nézték végig a jelenetet, hogy a húsleves is kocsonyává dermedt közben.
Miután abbahagytam a nevetést, kiegyenesedtem, majd búcsúszó nélkül – az asztaloknál nem szokás búcsúzkodni – kiléptem a házból.
Most az utcákat járom, a tavaszi lomtalanításra várva. Újra meg újra elképzelem: beállok a kidobott bútorok közé valahol a Harmat utcában, ahol meglát és belém szeret egy kedves család, ahol legalább egy, ideális esetben öt gyerek éli maszatos hétköznapjait. És elképzelem, ahogy az ünnepi abrosz puha takarásában az a szuperhős lehetek, akire a rostok istene büszke lehet.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 16-i számában)
