Betegségem története, azaz majdnem kerek harminc napig tartó kálváriám először a kistarcsai nagy Covid-kórházban, majd a Szent László járványkórházban 2020. november 20-ától december 20-áig.
(…) Lehet, a téma miatt is megragadt bennem, hogy a folyosóról befele jövet ugyanazt a vitát hallottam: a Covid igazi járvány-e, avagy valami mesterséges, génmanipulációs kísérlet. A szemüveges, aki a túlsó ágysoron mindig olvasott, képviselte a hivatalos, tudományos álláspontot, a mellette fekvő az internetről gyűjtötte információit. A cigányképű a vallásos-szektás vonalat képviselte, de természetesen ő volt a leghangosabb.
– Bármit is mondtok, ez Isten büntetése. Ez az Úr büntetése. Mert nem hisztek, mert nem imádkoztok, mert nem jártok a gyülekezetbe. Ez a büntetés!
– Tán te sem jársz eleget a gyülekezetbe? Tán te sem hiszel? Mert ha jól látom, te is itt vagy mellettünk.
– Tévedsz, testvér! Mert én hiszek, de egy hitetlen megfertőzött, s hamis leletet csempészett be. Másként ez nem történhetett meg. Mert én hívő vagyok, csak az a fickó a határon nem volt az.
– Hát, én nem jártam a szerb határon, s mégis itt vagyok.
– Mert hitetlen vagy. Mert állandóan könyv van a kezedben, de nem az egyedüli szent könyv. Mert akkor nem kérdeznéd, hogy a sátán hogyan jelent meg. Akkor tudnád, hogy a denevér a disznó hátán a sátánt jelenti.
– Milyen denevér, milyen disznó?
– Hát te mondtad, hogy ez a cirkusz azért tört ki, mert valahol Kínában a denevérek rászálltak a disznókra. A kínaiak a sárgák. Az apokalipszis a sárgák földjéről jött, úgy, ahogyan azt a szent könyv megjósolta. Miért nem figyelt senki a jelekre?
Az internetimádó azt mondta:
– Ez csak egy duma, a hivatalos ködösítés, hogy eltitkolják a tényt, ez titkos katonai kísérlet volt.
– Na persze, újra összeesküvés-elmélet. Ha ilyen biológiai fegyver létezett volna Kínában, ez már régen kitudódott volna. Nincs olyan titok, amely ne szivárgott volna ki eddig. Beleértve az atom- és hidrogénbombát, vagy a mikrochipet. Itt léptem közbe én.
– Nos, volt kiszivárogtatott titok. Én olvastam róla, hogy a franciák víruslabort építettek Kínában. De a konszern amerikai. A National Geographic vagy a Spektrum, már nem tudom, melyik tévécsatorna bemutatott egy rövidfilmet a vírusvadászokról, akik kínai vagy thaiföldi barlangokat kutatnak új vírustörzsek után. Ami pedig a figyelmeztetéseket illeti, bizony nemcsak a Bibliában olvasható figyelmeztetés, nemcsak a Jelenések könyve írt róla, hanem sokkal közelebb, ha jól emlék szem, 1981-ben Dean R. Koontz írt egy könyvet a vuhani laboratórium vírusairól.
– Hogyan? Ez valami vicc?
– Sajnos nem vicc. A könyv 2007-ben megjelent magyarul is. A vuhani laboratóriumban jött létre a Vuhan 400 törzs. A helyi laborban vizsgálták ezt a kereszteződést, de a biztonsági hiányosságok miatt kiszabadult, s elindult a lavina.
– Ezt honnan tudja?
– Az Irodalmi Jelenben ez év áprilisban Szőcs Géza írt róla.
– Nekem ismerős a név. Hol hallhattam?
– A sajtóban mindenütt. Géza november 5-én halt meg.
– Isten ujja! Isten ujja! – lelkendezett a szektás.
– Ha pedig 1981-ben írtak e vírusról, akkor biztos, hogy ezt mesterségesen csinálták. Ez egy biológiai fegyver.
– Egy fegyver, amelyik visszafelé sült el?
– De ki tudja, mi volt a cél? S melyik az előre, melyik a hátra a tervben? Ki akart elpusztítani kit: a kínaiak az amcsikat, avagy az amcsik a kínaiakat?
– Na, meg azt is figyelembe kellene venni, hogy ez egy sci-fi. Egy irodalmi kitaláció. Egy spekuláció.
– Nekem furcsa, hogy valaki a járványt s annak útjait jósolja meg. Én eddig úgy gondoltam, hogy az ilyen írók rakétákról meg csillagközi utakról írnak, nem ilyen földhözragadt ügyekről, mint egy vírus.
– Én úgy látom, hogy a múlt században elsősorban a technológiai újítások vonzották a fantáziát. Erőművek, járművek, repülők, szupervonatok. Erről írt Verne meg Jókai. Aztán a XX. században az lett az érdekes, hogyan alakul a társadalom. Ez H. G. Wells meg Orson Welles kora. Morlockok meg 1984. S most jönnek a vírusok?
– Ha úgy vesszük, minden a halálról szól. Hiszen Hódító Robur vagy Tatrangi Dávid repülője is bombáz, az ellenfél flottáját semmisíti meg. Aztán ott van az az óriás ágyú, amelyik egyetlen lövedékkel akarja megsemmisíteni Angliát vagy Japánt, mindenki a maga ellenségét. A mérgező gáztól a vírusig rövid az út…
– Maguk sokat karattyolnak, de a lényeget nem értik – vette át újra a szót a szektás. – Ez Isten büntetése. De Isten rostája is. Az ember mérhetetlen gőgjében Istennek képzeli magát, s ő akar rostálni. Pedig az Úr az egyetlen, akinek erre joga van. Ti, hitetlenek, térjetek meg, s mondjátok velem: „Miatyánk, aki a mennyekben vagy, / Ámáró dad, kon szan ando rajo, / Szenteltessék meg a neved, / te svucisajvelpe tyo anav, / jöjjön el a te országod, / te aveltar tyo them, / legyen meg a te akaratod, / te kerdiolpe tyi voja, / mint a mennyben, úgy a földön is, / sar ando raja, kade vi pej phuv. / Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, / Sakko dyesko manro de amen adyes, / s bocsásd meg a vétkeinket, / haj jertosar amare bezexa, / amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. / sar ke vi ame jertosaras kodolenge, kon amenge keren bezexa. / És ne vígy minket kísértésbe, / Haj na inger amen andel’ nasulyipe, / hanem szabadíts meg a gonosztól, / ba slobodisar amen kathar a dushmano, AMEN.”
A terem elcsendesült. A cigány fellelkesült, mert újrakezdte, mint egy imamalom, újra és újra.
Az ápolók benéztek, aztán vagy visszafordultak, vagy ők is beálltak a terem ajtajánál gyűlő tömegbe. Egyesek csak a magyar részt, mások mindkettőt ismételték, ki mennyire tudta. A zúgó, egyhangú ima körbeforgott, egyre inkább összecsiszolódott, mert a cigány ősi ösztöneitől hajtva megtalálta az Istenhez szólás tökéletes ritmusát. A nyelvek különbözősége lényegtelenné vált, csak a szavak voltak, s a bizalom, a hit egy felső rendben, igazságszolgáltatásban.
Aztán a fülemben elvesztek a szavak, csak a szárnycsattogást hallottam. Ezek ugyanazok a madarak voltak. Nagy, súlyos szárnyak szelték a késő őszi levegőt. A tudatomban csak egy szó volt. Keselyűk.
*A kötet megjelenés előtt az Irodalmi Jelen kiadónál, A remény peremén – Covid-kórház címmel.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.