Hűvös volt, mondhatni fagyos, akár jegesnek is nevezhetném, de nem csak a tekintetét. Ahogy ujjbegyei a poharat érintették, kissé fehéren, talán szorította, talán csak húsa volt olya kevéssé szokva bármiféle erőkifejtéshez, hogy már egy pohár tartása is keringési zavarokat idézett elő. Szeme még csak kék sem volt, inkább olyan sarki alkonyosan szürkés. Csapvizet ivott jéggel.
– Iszik valamit? – kérdeztem.
– Szerintem egész jól látszik, hogy igen.
Aha, szóval az intellektusnak nem kis része van ebben az aurában, ismertem fel valamiféle bennem elraktározott prototípust, amiket az ember önkéntelenül is elraktároz, és megpróbál ráhúzni a világra, emberismeretként hivatkozva rá, mindaddig, amíg meg nem cáfolják, amíg nem csalódik.
– Igen, látszik, de színéből ítélve akár vodka is lehetne, bár véletlenül tudom, hogy csapvíz.
– Talált, süllyedt – mondta, és már szinte mosolyra húzódott vékonyan metszett ajka, ez nála már úgy tűnt, nevetésszámba ment. Megkocogtatta a jeget a pohárban, kihörpintette az utolsó csepp csapvizet róla, és rám nézett szürkéskék ruhájában, mint aki tőlem várja a kihívást: marad vagy nem marad.
– A csapvizet látom, tudom, de nem értem – mondtam neki.
– Nem feltétlenül minden értelmezés kérdése – mondta, miközben egyszerre intettünk a szeme sarkából figyelő csaposnak a pult mögött, akitől aztán én kértem két vodkát jéggel és ásványvízzel. Nem hideg ásványvízzel. Letelepedtem mellé a nagyon magas székre a bárpult mellett, igyekeztem minél lazább testtartást felvenni, laza lelket sugalmazó esetlegességgel, mint akit érdekel is a beszélgetés, nem is, de aki szereti az intellektuális kihívásokat, és éppen ráér. Neem, nem dugni akar, semmiképp, illetve, ha igen, azt is csak véletlenül.
Ő elfogadta a felállást, ugyanazzal az esetlegességgel, nem mozdult, nem tett úgy, mintha mozdulni akarna, kissé még felém is fordult, amit ránézésre akár érzelmi kitörésnek is nevezhettem volna jelleméről alkotott addigi képem szerint. Belekortyolt hosszan a vodkába, ugyanolyan rezzenéstelen arccal, mint amikor a csapvizet itta – hirtelen fel is ébredt bennem a gyanú, hogy előző itala is vodka volt – rágyújtott egy mentolos cigarettára, a füstöt a pultosra fújta és várt.
Én is belekortyoltam a vodkába. Lassan, keveset, a férfias karizma és önfegyelem jegyében megfeszítettem az arcom, ahogy égette a szám, és kicsit én is vártam, hagytam, hogy jelenlétem beszélgessen akadálytalanul az övével egy kicsit, mielőtt még valami álokossággal hozakodnék elő csak a beszélgetés kedvéért. A klíma bekapcsolt pont fölöttünk, pedig nem volt valami meleg, seszőke hajszálai kissé megimbolyogtak, figyeltem, hogy libabőrös lesz-e csupasz válla, netán hegyes a mellbimbója, persze csak a szemem sarkából, mert voltaképpen a szemébe néztem, egész pontosan a szeme mögé, mintha csak várnék valakit a messzi távolból, hogy egyszer csak megjelenik az arcán és üdvözöl. Vagy hogy egyáltalán feltűnik valami a távolban a ködből, a felhők közül, az enyhén, de állhatatosan arcot szeletelő hideg szélből, ami felé elindulhatok. Harcolni nem akartam, de tudtam, talán már túl késő ilyesmikre gondolni, mert talán már amikor megszólítottam, tudnom kellett volna, hogy ez egy kihívás. Félúton visszafordulni pedig van, hogy rosszabb halál, mint belahalni a próbálkozásba. Orra kecsesen hegyes, ujjatlan ruhája alatt megbúvó alakja a sportolás nélkül is önmagát karbantartó jólformáltság. Nemesen rideg: alig sejtetett, de sokat.
– Tolakodásnak venné, ha bemutatkoznék? Kemény Árpád.
– Persze, hogy tolakodásnak, de hát anélkül mit sem ér az egész, nemde? – nyújtott kezet messze eltartva kezét, vállát hátul tartva, könyökét bemerevítve. Mona. Mona Resteva.
– Orosz?
– Miért, akkor talán oroszul szólna hozzám? – és most már tényleg mosolyszerű valamit láttam az arcán.
– Talán. Sok év múlva – kacsintottam.
Értette e célzást. Incselkedően belekortyolt az italába, felhajtotta, fogán koccant a jég. Ahogy a poharat visszatette a pultra, feneke lassan csúszni kezdett előre a széken. Közeledés? – gondoltam, és mosolyogva néztem, ahogy egyenes derékkal, tökéletes tartással és csúcsosan hegyes rezzenéstelen mellekkel lassan lecsúszik a székről, és elterül a földön. Nem tudtam mozdulni, csak néztem a szépséget lábaim előtt, amit megérinteni már sosem fogok.
A hegymászók már sokat hallottak róla, hogy a lavina néha az oxigénpalackok mellett egészen furcsa dolgokat is lesodor, mint például sok évvel korábbi csúcstámadók régi bakancsait lábaikkal együtt. A sodródásban együtt maradt kéz és a benne szorongatott füzet azonban még kissé nekik is szokatlan volt. Tökéletes állapotban volt mindkettő, egy pillanatra sem roncsolta egyiket sem egy percnyi olvadás sem.
– I’m not sure what language it’s written in – mondta az amerikai, aki az alaptábor tüze mellett óvatosan belelapozott. – I think it’s Finnish.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 30-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.