Marthy Barna: A Himalája meghódítása

Hűvös volt, mondhatni fagyos, akár jegesnek is nevezhetném, de nem csak a tekintetét. Ahogy ujjbegyei a poharat érintették, kissé fehéren, talán szorította, talán csak húsa volt olya kevéssé szokva bármiféle erőkifejtéshez, hogy már egy pohár tartása is keringési zavarokat idézett elő. Szeme még csak kék sem volt, inkább olyan sarki alkonyosan szürkés. Csapvizet ivott jéggel.

– Iszik valamit? – kérdeztem.

– Szerintem egész jól látszik, hogy igen.

Aha, szóval az intellektusnak nem kis része van ebben az aurában, ismertem fel valamiféle bennem elraktározott prototípust, amiket az ember önkéntelenül is elraktároz, és megpróbál ráhúzni a világra, emberismeretként hivatkozva rá, mindaddig, amíg meg nem cáfolják, amíg nem csalódik.

– Igen, látszik, de színéből ítélve akár vodka is lehetne, bár véletlenül tudom, hogy csapvíz.

– Talált, süllyedt – mondta, és már szinte mosolyra húzódott vékonyan metszett ajka, ez nála már úgy tűnt, nevetésszámba ment. Megkocogtatta a jeget a pohárban, kihörpintette az utolsó csepp csapvizet róla, és rám nézett szürkéskék ruhájában, mint aki tőlem várja a kihívást: marad vagy nem marad.

– A csapvizet látom, tudom, de nem értem – mondtam neki.

– Nem feltétlenül minden értelmezés kérdése – mondta, miközben egyszerre intettünk a szeme sarkából figyelő csaposnak a pult mögött, akitől aztán én kértem két vodkát jéggel és ásványvízzel. Nem hideg ásványvízzel. Letelepedtem mellé a nagyon magas székre a bárpult mellett, igyekeztem minél lazább testtartást felvenni, laza lelket sugalmazó esetlegességgel, mint akit érdekel is a beszélgetés, nem is, de aki szereti az intellektuális kihívásokat, és éppen ráér. Neem, nem dugni akar, semmiképp, illetve, ha igen, azt is csak véletlenül.

Ő elfogadta a felállást, ugyanazzal az esetlegességgel, nem mozdult, nem tett úgy, mintha mozdulni akarna, kissé még felém is fordult, amit ránézésre akár érzelmi kitörésnek is nevezhettem volna jelleméről alkotott addigi képem szerint. Belekortyolt hosszan a vodkába, ugyanolyan rezzenéstelen arccal, mint amikor a csapvizet itta – hirtelen fel is ébredt bennem a gyanú, hogy előző itala is vodka volt – rágyújtott egy mentolos cigarettára, a füstöt a pultosra fújta és várt.

Én is belekortyoltam a vodkába. Lassan, keveset, a férfias karizma és önfegyelem jegyében megfeszítettem az arcom, ahogy égette a szám, és kicsit én is vártam, hagytam, hogy jelenlétem beszélgessen akadálytalanul az övével egy kicsit, mielőtt még valami álokossággal hozakodnék elő csak a beszélgetés kedvéért. A klíma bekapcsolt pont fölöttünk, pedig nem volt valami meleg, seszőke hajszálai kissé megimbolyogtak, figyeltem, hogy libabőrös lesz-e csupasz válla, netán hegyes a mellbimbója, persze csak a szemem sarkából, mert voltaképpen a szemébe néztem, egész pontosan a szeme mögé, mintha csak várnék valakit a messzi távolból, hogy egyszer csak megjelenik az arcán és üdvözöl. Vagy hogy egyáltalán feltűnik valami a távolban a ködből, a felhők közül, az enyhén, de állhatatosan arcot szeletelő hideg szélből, ami felé elindulhatok. Harcolni nem akartam, de tudtam, talán már túl késő ilyesmikre gondolni, mert talán már amikor megszólítottam, tudnom kellett volna, hogy ez egy kihívás. Félúton visszafordulni pedig van, hogy rosszabb halál, mint belahalni a próbálkozásba. Orra kecsesen hegyes, ujjatlan ruhája alatt megbúvó alakja a sportolás nélkül is önmagát karbantartó jólformáltság. Nemesen rideg: alig sejtetett, de sokat.

– Tolakodásnak venné, ha bemutatkoznék? Kemény Árpád.

– Persze, hogy tolakodásnak, de hát anélkül mit sem ér az egész, nemde? – nyújtott kezet messze eltartva kezét, vállát hátul tartva, könyökét bemerevítve. Mona. Mona Resteva.

– Orosz?

– Miért, akkor talán oroszul szólna hozzám? – és most már tényleg mosolyszerű valamit láttam az arcán.

– Talán. Sok év múlva – kacsintottam.

Értette e célzást. Incselkedően belekortyolt az italába, felhajtotta, fogán koccant a jég. Ahogy a poharat visszatette a pultra, feneke lassan csúszni kezdett előre a széken. Közeledés? – gondoltam, és mosolyogva néztem, ahogy egyenes derékkal, tökéletes tartással és csúcsosan hegyes rezzenéstelen mellekkel lassan lecsúszik a székről, és elterül a földön. Nem tudtam mozdulni, csak néztem a szépséget lábaim előtt, amit megérinteni már sosem fogok.

A hegymászók már sokat hallottak róla, hogy a lavina néha az oxigénpalackok mellett egészen furcsa dolgokat is lesodor, mint például sok évvel korábbi csúcstámadók régi bakancsait lábaikkal együtt. A sodródásban együtt maradt kéz és a benne szorongatott füzet azonban még kissé nekik is szokatlan volt. Tökéletes állapotban volt mindkettő, egy pillanatra sem roncsolta egyiket sem egy percnyi olvadás sem.

– I’m not sure what language it’s written in – mondta az amerikai, aki az alaptábor tüze mellett óvatosan belelapozott. – I think it’s Finnish.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 30-i számában.)