Mészáros Márton: E jelben győzni fogsz

2020. szeptember 17., 11:42
Valentin Lustig: Insomnia II. (90 × 120 cm, 2003)

Mr. Keaton már egy ideje nem találta a helyét a világban, így nem bánta, hogy meghalt.

Minden olyan hirtelen történt. Néhai asszonya szavajárása jutott eszébe. Mr. Keaton felesleges, már-már kedvezőtlen tulajdonsága volt, hogy a legváratlanabb szituációkban tudta benyögni családtagjai és ismerősei aforizmáit, de azok értelme legtöbbször nem képzett szoros kohéziót azzal az eseménnyel, amelynek kapcsán előhívta őket. Így pediglen emlegetésük oka fogyottá vált. Az, hogy minden olyan hirtelen történt volna, csak érintőlegesen fedi a valóságot, mert a tények ismeretében kijelenthetjük: minden a dolgok rendje szerint alakult Mr. Keaton utolsó lélegzetvételeit illetően.

A magányos vének attól cidrizve, hogy önmagukkal teljes hangterjedelemben diskurálva valaki még dilinósnak vélné őket, inkább csak félhangon beszélnek. Bevett szokásához híven, Mr. Keaton szobája magányában a szövetségi kormányt szapulta. Kilóg a seggünk a gatyából, a rohadt életbe, ti pedig arról hadováltok, hogy hány százalékkal fognak nőni a jövő évi költségvetés elfogadásával az adók, harsogta azoknak az öregembereknek a hangján, akik tudják, maguk vannak. A mutatóujja, amely eddig a kezében szorongatott okostelefont tartotta, váratlanul begörcsölt, a készülék átbuckázva a borovi fenyőből készítetett galéria több tucat lépcsőfokát, a parkettára csapódott. A zuhanás következtében ormótlan, de váratlannak nem tartható módon lefagyott a híradó esti adása. Szitkozódva utánaeredt a mindennapokat bearanyozó társnak, amikor télen-nyáron hordott bélelt papucsának rojtja beleakadt az egyik lépcsőfokból kiálló faszálkába. Egyetlen pamutszál rántotta a parkettára.

Annyira nem volt mogorva, hogy túlontúl kikeljen magából a lakásába érkező idegenek miatt, de állapota akkor sem engedte volna, ha másképpen szándékozott volna. Öreg testét megviselte az esés: két törött borda, egy bevérzett fül, kisebb agyrázkódás. A mentőt nem engedte hívni. A kórházi kezelést elutasította. A segítségelfogadást megtagadta ezektől a szerzetektől, akiket akárhonnan nézett, sem rokonnak, sem barátnak nem tarthatott. Jószerivel csak annyit tudott róluk: a szomszédai. Ez sok is volt neki.

Lassan teltek a percek az ágyban. Ez volt az a hely, ahol a legkomfortosabb környezetet tudta kialakítani magának. Mr. Keaton egész szívvel gyűlölte a hideget, viszont az ágyban mindig meleg volt. A takaró alatt vagy mellett, csak a forgolódástól függött, a boldogság összes elengedhetetlen kelléke fellelhetőnek bizonyult: a távszabályzó, a mobil, a nassolnivaló és a hordóra tápászkodó kalózt ábrázoló címkéjű üveg. Gyakran élt felsőbbrendűségének tévképzetével. Számtalanszor hangoztatta, a fekvőhely az igazi otthona, mert abban mindent lehet csinálni, köztük a világ legkellemesebb dolgait, a szeretkezést, az evést, az alvást. Ilyen módon, amikor elküldte az összesereglett szomszédokat, széles vigyor ült ki a képére. Még jó, hogy útjára bocsátotta ezt a marhatársaságot, hiszen már rég megtanulta, mi volt a helyzet Krisztus koporsójával. Voltaképpen ezért nem szerette az olyan cselekedeteket, amelyek felelősségvállalásra sarkallták volna.

Saját döntés, majd lábon hordom ki, érvelt magában. Kellett volna még, hogy ezek a léhűtők itt maradjanak, tutujgassanak, ételt-italt hozzanak, aztán ha már felépültem, biztos hogy sorba álltak volna a pénzért, amit tőlem, ki mástól, tőlem vártak volna, a nyavalyát! Cserébe a gondos kezelésért. Majd a kiskutya faszát, azt nektek. Hördült egyet. Vad köhögési roham kerítette hatalmába. Az alvóhelyhez tántorogva minden elsötétült előtte. Mire kettőt csoszogott előre, a sötétség kiengedte vasmarkából.

A következő négy napot ágyban töltötte.

A gondolatai akörül forogtak, hogy megspórolja a felkelés, a láb papucsba dugása, a szobából kimenés, meg a vécére ülés rituáléját. Elég csak kinevezni egy edényt kacsának, abba üríteni mindent, ami kikívánkozik. Korábban nagy faló volt, de az esése óta alig vett magához ételt. Úgyhogy az ürítéssel nem lesz baj.

A tévé lapos hangja elnyomott mindent a fejében. Mr. Keaton teljes meggyőződéssel hihette, hogy immáron legmélyebb álmát alussza, amikor egész testét megrázta egy vaskos zúgás. A hang nem bizonyult egyszerinek, szüntelenül jelentkezett, egyre erősödve. Csaknem kiesett az ágyából, miközben minden egyes testrésze ki volt téve az anomáliának, amely úgy bánt vele, mint mezei fával az orkán. Minden egyes dübörgés rántott egyet harmatgyengére ernyedt testén. Mr. Keaton másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy földmozgást él át, de azok után, hogy néhány évvel korábban már túlvészelt egy háztüzet, évtizedekkel előtte meg egy áradást, most mindez valóságon túlinak tűnt. Képtelen volt a mozdulásra: lábait próbálta moccantani, de ólommá lettek. Hogy meggyőződjön a módosulás okáról, fejét kezdte fordítani, de a művelet nem várt kudarccal végződött. Nem tudta elérni, hogy felemelkedjen az izzadtságnyomatos párnától. Az irdatlan zaj és az emberfeletti rázkódás azonban nem ért végett, mi több, szüntelen erősödött. Mr. Keatonnak felfordult a gyomra. Szíve telis-tele volt keserűséggel, aggodalommal. Hatalmas bömböléssel szétválni készült a tér, amelyben eddig létezett.

Túlhajtott motor zúgásával, valószerűtlen, mindent betemető mészfehér füsttel, grandiózus rázkódással indult útjára. Testrészeiről tudta, hogy az övéi, de azok mindegyike életképtelenné, ólomnehézzé vált a semmiségben.

Kilőttek, mint a kibaszott Szojuz hordozórakétát, rikácsolta teli torokból Mr. Keaton. Reszelős hangja könnyen szétfoszlott ott, ahova indulni készült.

Pihekönnyűséggel kúszott a légüres térben. Egyben érezte magát frissnek és bágyadtnak, miközben csak egyetlen dologban volt roppantul biztos.

– Vagyok – szólalt meg.

Azt már nem tudta, hogyan csalta elő a létigét, mondta-e vagy csak gondolta. Nem töprenghetett hosszan, mert keskeny, seszínű hasadék vájt utat magának előtte, amelybe úgy érezte, könnyedén bele tudna csusszanni. És ez a lehetetlen valami túl csalogatónak bizonyult ahhoz, hogy ne induljon felé. Agyhullámainak finom zizzenéseivel addig löködte előre magát, mígnem elért az üreg végéhez. Csakhogy, amikor megérkezett, fel kellett mérnie, hogy az út sehova nem vezetett. Elcsüggedt.

Az ember sokszor van úgy, hogy nem tudja, mit, miért cselekszik. Az események láncolata gyakran külső ingertől függetlenül kapcsolódik egymáshoz, jóval azután is, hogy annak bármiféle logikus szerveződését elvetettük.

Ott úszott a lebegő térben, amikor a hűvös víz finoman megsimogatta hímvesszejét. Biztosra nem vette volna, hogy a szerszám, amit átjárt a vízfodor, tényleges az övé, csak afelől volt bizonyos, hogy az, amit érez, elég kellemes. Esetlenül csapkodott vézna karjaival, hogy a vízáramlat újra stimulálja. Amikor a víz nyelve barátságosan megcsapdosta az elmúlt években színehagyott, elzárt ereit zsírokkal feltöltő hímtagot, az olyan volt, mint amikor gyermekként hintára ült. Ez volt az egyik legkellemesebb szórakozása azon kevés közül, ami végigkísérte nyolc évtizedét. Kristálytisztán emlékezett, miként lendített egyet magán, hogyan repült magasba, milyen kellemes izgatottság remegtette meg gyomorfalát, amelytől mindig önkéntelenül felkacagott a vasrácsos székben ülve.

Átengedte magán a vizet. Hagyta, hogy tereljék a mélység csapásai. Alatta barna virágállatok lengedeztek. Hosszanti csíkokkal tarkított, vöröses színű halacska szelelt el mellette. Lepillantott, akadnak-e társai. Csak barna kőkorallokat látott. Úszni kezdett, a lábtempója verte vízben úgy látta, nemcsak egy korallpolip, hanem más tengerfeneki élőlények is útjukra indultak.

A babák ringatózhatnak így anyjuk lucskos, erekkel szőtt méhében, képzelte. Ahogyan testet öltött benne az elgondolás, megereszkedett, de nem túlságosan petyhüdt fenék keveredett szemének apró kis nyílása elé. Egyenletesen csapkodó lábak hullámoztatták meg a néma kékséget. Valahol lent, az óceán délnyugati medencéjének peremén a homokból fakó halak keltek életre. Csipetnyi áttetsző bugyborékot gurguláztak fel. Gondtalanul eredt a tünemények után, mint a látósávja előtt elhajított csont után a dolgos kutya. Hiábavaló küzdelem volt, de nem bánta. Hamarosan elúszott alatta egy tüskés kis élőlény, amelynek gömbölyded formája, antennaként villogó tüskés úszói megtévesztették. Azt hitte, tengerisünöket visz a mély.
– Figyelj rám – csábította egy fátyolos hang. Úgy szólt a lebegő csendben, mintha héjas rókalyukon, borzváron keresztül érkezne hozzá. – Figyelj, figyelj, figyelj – szólt újra, jóllehet, még mindig tapintatosan. Ösztönösen tudta, ismeri a hangot.
Lábának egyenletes tempójával, V alakban kilökött kezének mozgásával suhant a tarka halak mellett, ezer meg ezer méterrel a felszín alatt. A következő megszólításra alábbhagyott az úszással.

– Már régen megmondtam neked, fiam, a tenger itt lent olyan, mint a Paradicsom.

– Meg kell adni, tényleg olyan vagy.

– Mind ezt mondjuk. Az enyém sem volt könnyebb, értem apám jött. Nyoma sem volt a munkától arcára rakódott ráncrétegnek, nem lehetett érezni a misungok, mészhabarcsok, cementek, ragasztók szagát sem. Tudod, milyen férfiként halt meg. Mégis puha és gyengéd volt, amikor idevezetett.

Remegő gyomorral hallgatott. Olyan kicsinek érezte magát, olyan esendőnek, olyan gyengének.

– Őszintén, belefáradtam, hogy egyedül sétáljak – szólalt meg halkan. – Ha jól sejtem, itt lent, ez a fények városa.

A hang útján járva vörösen izzó földre ért, ahol anélkül, hogy tudott volna bármit a miértekről, gödröt ásott a puha homokban, belefeküdt a vájatba, majd fegyelmezetten hagyta, hogy anyja befedje éltető fövennyel.

Amikor röpke évszázadok múltán felkelt, pontosan tudta, mi vár rá. Létszendergéséből nem maradt fájdalma, csak a zsörtölődést hagyta végigfutni lábkörmének egykorú helyétől, végig valaha olyan rendesen csúcsosodó koponyájáig. Amint ledobni igyekezett magáról a testfelületét borító szürkésfehér üledéket, egyre nehezebbé vált számára a lélegzetvétel. Mikor már végképp belefáradt a küzdelembe, anyja sziluettje jelent meg előtte. Kirepítette az iszapbéklyóból.

– Ha már nem vetnek meg a fellegek, majd útnak engednek – bízta rá a ködös értelmű útravalót.

Már egy hete csak arra gondolok, hogy pontosan hova került, de az emlékek csak reggel és este nem szivárognak. Képzeljünk hát el az elképzelhetetlent, a megkövült várost. Izzó földdarab itt, parázsló földdarab ott. Forróságtól gőzölgő óriáscserepekben emberek ültek, de volt valami egészen szokatlan mindegyikükkel. Talán az arcukra tapadó kis lények. Hegyes mellső lábkörmeiket a horpadó húsba mélyesztve csimpaszkodtak minden cifferblatton. Érezte, gyomorfala megdobban minden megtett lépés után. Némelyik csúf kisállat hasán ott csüngött az utódja, lobogott szemük sárgája. Egykor volt ember itt mást nem tehetett: tűrt. Az értelmes reakció a fültépő üvöltés, a vonyítás, a véres düh, a mindent elmaró irtózás lett volna, de az ajkakat isteni erővel zárta az izom.

Nem túl messze arra, amerre egyre kétségbeesettebb, mindinkább téveteg lépései vitték, öregember tett úgy, mintha a nagyra tátott száját öblítené. De nem! Sárgásszürke árnyalatú bohócgőte fészkelte be magát a szájüregbe. A koszos öreg fogai között annyiszor csúszott végig nyálkás testével, míg a fogak meg nem lazultak. Eztán bekapta, majd helyben elemésztette a fehér kavicsokat. A távolban tűz égett, a kormolódó füst rettegést vitt a magasba.

Még ott, nem messze a száját azzal a patologikus könnyedséggel átengedő alak közelében, lehetetlen jelenetszervezésre lett figyelmes: pumák repesztettek felé, hátukon nyereghez hasonló szerkezettel. Férfiak tűntek fel a nagymacskák verte porban. Ajaj! – kiáltotta valaki. Már ő is jól láthatta, vasláncot húztak maguk után, loholó, erőtlen férfiakat rántva versenybe. A különös fogat felverte, arcába csapta a forró port, amely úgy marta, mint a parázshintés. Habár az anyja megtanította az európai illemre, a béklyóba fogottak irányába pillantott.

Szólni sem tudott, amikor két nagymacska megállva előtte, hívogatóan rogyasztani kezdett. Csupasz altájának a fémfelülettel történő érintkezése régi emléket csalt elő meggyötört elméjéből. Ezüstösen fénylő, hideg és steril orvosi rendelő. Talán csak álom, méghozzá, jól lehet, valaki másé. Igen, így ahogy eljátszadozik a gondolattal, már tudja, csak hallotta. Az álomfoszlányban egy osztálytársa gyufaszálat húz végig a skatulyán, lángra lobban a kis fadarab, majd óvatosan belenyomja saját hímvesszőjének gyufaszál vastagságú csövébe. Az álom végéhez ér.

Akárhogyis, a pumák száguldottak vele a durva, mancsuk alatt aprózódásnak indult földön. Ahol ledobták magukról, az valami újkatasztrófista regény dísztelen színhelyéül lehetett volna. Az ottaniak sárban, mocsokban, szilánkok és gallyak, csúszó-mászók testén hemperegtek. Egymásba fonódott nyelvek, tompára duzzadt női melleken nyalakodó kéjsóvárok, kopasz férfiakra sercegő húgyot eregető vénlányok, hevesen egymás combjához dörgölődző háromszöget formáló lábak. Mások egymás farát szimatolták, távolabb göndör szőrűek ütögették, karmolták, csípték egymást testét.

Tengeribetegnek érezte magát. Minden erejét megfeszítette, hogy páros lábbal állhasson az egyre közelebbről hangzó lépések elé.

– Azért különös, hogy csak eljutottál oda, ahova vágytál – csobogtak a szavak. Anyás, tiszta, vádló szavak.

Nem felelt elsőre, gyűjtötte mondanivalóját.

– Vigyél el innen! – sipította Mr. Keaton. – Vigyél el innen, azonnal! Nem bírom!

Nem számított, bírnia kellett, fénylő keresztig, feliratig. És, hogy aztán? Hogy álom volt-e, hogy abból is éber vagy valós, bárcsak tudná. Mert valami történt, mert…

(Karantének)