Estére hozták a hírt, hogy a fia kiszenvedett.
„Korbáccsal verték a vár udvarán, hátáról, combjáról darabokban szakadt le a bőr” – mondta az első hírhozó Szín Maríná arcát kémlelve, de az rezzenéstelen maradt.
„Többször is összeroskadt a keresztfa súlya alatt, ereje annyira elhagyta, hogy végül egy idegen vitte föl a hegyre” – mondta a második hírhozó, de Szín Maríná arcának izma sem rándult.
„Hangosan hörgött a fájdalomtól, mikor a keresztfához szögelték. Sípolva szedte a levegőt a kereszten, a katonák kockát vetettek ruháiért, gúnyolódva, hogy miféle göncökben járt” – mondta a harmadik hírhozó, mire Szín Maríná a sajtárért nyúlt, vizet locsolt bele, ronggyal dörzsölte.
„Az ecetes szivacsot elutasította” – mondta a negyedik.
„Hármat feszítettek meg azon a napon, hármat” – kiáltotta az ötödik.
„Négyet akartak, de az egyik gyilkosnak megkegyelmeztek” – kiáltotta gyorsan a hatodik.
„Ő az egyiknek a mennyet ígérte” – furakodott közbe a hetedik.
Szín Maríná sajtárral a kezében a kecskékhez ment. Fejni kezdte az első állatot.
„Aztán kiáltozva beszélt Jahvéhoz, majd meghalt. Hamar kilehelte a lelkét” – szaladt utána a nyolcadik.
„Katona döfte át az oldalát” – tette hozzá a kilencedik.
Szín Maríná telefejte a sajtárt, a házba ment. Onnan szólt ki: „Menjetek innen. Eleget mondtatok, eleget hallottam.”
„De ki veszi le a keresztről? Ki temeti el?” – hökkentek meg a hírhozók.
„A tanítványai voltatok. Ti majd sírba teszitek” – válaszolta Szín Maríná.
Elcsendesedtek a tanítványok. „Nincs nekünk ahhoz pénzünk” – mondták. „Ráadásul már így is félünk, hogy minket is elfognak, megkínoznak. Többen meg is szöktek közülünk, elrejtőztek a sivatagban.”
Szín Maríná egy ládához ment, mirhát és tömjént vett elő. „Ezzel a mirhával bekenhetitek a testét. Cseréljétek a tömjént gyolcsra, azzal a testét boríthatjátok. Most menjetek innen. Eleget kértetek.”
„Félünk” – zúgták a tanítványok. „Az anyja vagy, jer hát velünk, neked könnyebben odaadják a holttestet.”
„Ne féljetek” – mondta Szín Maríná. „A papoknak egyelőre elég az ő halála, most nem keresik a másét. A tetemet könnyen kiadják, örülnek a rómaiak, ha nem ők kell eltemessék”
„Hát nem fáj a szíved?” – kérdezték a hírvivők, és kezüket könyörgésre kulcsolták.
„Az én szívem nem tartozik rátok” – rivallt rájuk Szín Maríná.
Megdermedtek a tanítványok.
„Hát nem akarod látni még egyszer, mielőtt sírba helyeznénk?” – kérdezték.
Szín Maríná gúnyosan kérdezte:
„Nem azt mondta, hogy visszatér a halálból is? Most menjetek innen!”
Vette a sajtárt, fejni kezdte a második kecskét.
Elszéledtek a tanítványok.
Az első nap korán kelt, s miként a halottas házaknál szokás, alaposan kitakarított. Majd evett néhány falat sajtot, aztán leült, maga elé nézett. Hajában ezüstös szálak jelentek meg, egyre több, egyre gyorsabban, mígnem csaknem teljesen megőszült. Többször is bekiáltottak a házba, de ő nem mozdult, nem válaszolt, egyre maga elé nézett.
Délutánig ült a padkán, aztán sajtárt vett a kezébe, indult kecskéket fejni. Az asztalosműhely előtt megbotlott, elesett, darabokra törte az edényt a keményre döngölt udvaron, az éles darabok felvágták a tenyerét. Ruhájába csavarta a kezét, a házba ment, ott vízzel alaposan lemosta. Mélyek voltak a sebek, itt-ott csontja is kilátszott. Tiszta vászonba bugyolálta kezét, visszaült a padkára. Átütött a vér a fehér vászondarabon, a földre csepegett, az mohón itta be. Hamarosan kábulni kezdett a vérveszteségtől. Fölállt, az ajtó mögé rejtett, kihegyezett botra támaszkodott, fia feleségéhez indult, aki néhány házzal följebb lakott.
Szerencsére beesteledett, senki nem járt az úton. Lassan ment, minden lépést előre megtervezett. Tekintete egyre inkább elhomályosodott, alig látta az utat, inkább emlékezetből lépegetett. Hamarosan a ház kerítéséhez ért, abba kapaszkodott.
„Mágdalená” – szólt be a házba halkan.
Semmi válasz.
„Nem megyek a házba, míg be nem hívnak”, gondolta.
Összeszedte minden erejét.
„Mágdalená” – ismételte meg hangosabban. Azzal elterült az út szélén. Egészséges karját átdöfte a maga alá rántott bot, kevésen múlott, hogy mellkasába nem hatolt. Hangosan fölsikoltott, mire Mágdalená kirohant a házból.
„Anyám, drága anyám!” – kiáltotta.
Szín Maríná eszméletét vesztette.
A második nap reggelén puha kecskebőrökből vetett ágyon tért magához. Két kezét finom gyolcs borította, érezte, hogy testét lemosták, olajjal kenték be. Mágdalená ott kuporgott mellette. Mióta nem látta, hajdani csodálatos szépsége megkopott, arca ráncossá, körmei töredezetté váltak, kezén kilátszottak az erek. Egyszerű fekete ruhát viselt.
„Megfejted már a kecskéket?” – kérdezte Szín Maríná.
„Meg, anyám” – válaszolta Mágdalená. „Megfejtem az este, és ma reggel is. A tejből majd sajtot készítünk.”
„Kértem, hogy ne nevezz az anyádnak” – mondta Szín Maríná.
Mágdalená hallgatott.
„Miből fizetted meg az orvost?” – kérdezte Szín Maríná, és megrándult az arca.
„Nem kért fizetséget, anyám. Azt mondta, hallotta beszélni, elég fizetség az neki mindörökre” – válaszolta Mágdaléná.
„Úgy… elég lesz neki mindörökre” – mondta Szín Maríná. „Amikor elkészül a sajt, viszünk neki fizetség fejében.”
„Úgy lesz, anyám” – mondta Mágdalená. Könnyek folytak végig az arcán, igyekezett elrejteni.
„Ne sírj” – mordult rá Szín Maríná. „Ő kérte a halálát.”
„Nem azt könnyezem, anyám” – mondta Mágdalená. Majd kérdezetlenül folytatta:
„Azt könnyezem, amire maga gondolt”.
Szín Maríná hallgatott. Két keze egyre lüktetett, próbálta titkolni fájdalmát. Menye főzetet itatott vele, amit az orvos hagyott hátra, miután bevarrta a sebeit. Kábulat lepte be, tengerparton találta magát, ahol a gyermek Jezsuha kagylókkal játszadozott, ügyet sem vetve a tűző nap hevére.
„Nézd, anyám” – nevetett a gyermek. „Amíg éltek ezek a kagylók, haszontalanok voltak, legfeljebb a madarak lakmároztak belőlük. Most, hogy üresek a héjak, már használhatóak.”
„Butaságokat beszélsz gyermekem” – motyogta álmában Szín Maríná. Mágdalená olykor az ágyhoz lépett, látta, ahogy az egyre inkább ráncosodó arc verejtékben fürdik. Óvatosan letörölte. Észre sem vette, hogy Szín Maríná vonásai megjelentek a vászondarabon.
Este tért magához. Erejét valamelyest visszanyerte, hazakívánkozott. Menye elkísérte. Megfejte a kecskéket is. Szín Maríná végig mellette állt, könyörtelenül nézte minden mozdulatát.
„Nem vagyok tolvaj, anyám!” – kiáltott fel Mágdalená, amikor nem bírta tovább.
„Az vagy!” – válaszolt az egyre görnyedtebb hátú Szín Maríná. „Tolvaj, ha nem is a legnagyobb. Ha nem lennél az, megmenthetted volna.”
Mágdalená hallgatott. Dolga végeztével visszatért férjével közös házukba, letérdelt, imára kulcsolta a kezét.
A harmadik nap délutánján kétszer egymásután hatalmasat dördült az ég. Hirtelen támadt szürkületből kezdett ömleni az eső. Szín Maríná az udvarra ment, kiegyenesedett, amennyire bírt, arcát az esővíznek kínálta. Harmadszor is döndült az égbolt, a villám a kecskék közé csapott be, folytatta útját a földben, az öregedő asszony lába alatt tört felszínre, összeégetve annak mezítelen talpait. Szín Maríná fájdalmat sem érzett, csak egyszerre hátraesett. Időbe telt, amíg észrevette, hogy lábai megbénultak. Az egyre ömlő eső sárrá dagasztotta a ledöngölt földet, Szín Maríná alig bírt az eresz alá kúszni. Úgy érezte, mindjárt elszáll belőle a lélek. Fejét a ház oldalának támasztotta, orrába szúrt az égett hús esőszaggal keveredő szaga. A kecskék felé nézett, látta, hogy a villám mindegyik állattal végzett.
Kezéről leszaggatta a piszkos gyolcsot, sebeit az esővízbe tartotta. A hűvös esőcseppek megkönnyebbülést hoztak, hogy fel is sóhajtott. Bekínlódta magát a házba, ivott az orvos főzetéből, ágyára esett, hamarosan elaludt. Légzése egyenetlen volt, sovány mellkasán át látszott, ahogy dobog a szíve.
Hajnal fele ébredt föl. A házban csöndes, megnyugtató melegség, ágya mellett a földön Jezsuha ült, derűsen nézett rá. Kezében fehér kagylót tartott, aminek élével a tenyerébe vágott, a kibuggyanó vércsöppöket felfogta a kagylóban, anyja szájához emelte.
„Ez majd meggyógyít” – mondta csöndesen.
„Vidd innen a véredet” – förmedt rá Szín Maríná. „Nem folyt elég belőle a vár udvarán? A Koponyák hegyén?”
„De ez Isten vére” – felelte Jezsuha.
„Nem érdekel, kié, vidd innen!” – kiáltotta Szín Maríná. „Vidd a feleségednek, aki gyermeket sem tudott adni neked, mert a méhét szétrágták a más férfiaktól kapott betegségek. Vidd azoknak, akiknek szüksége van rá.”
„De ez Isten vére” – felelte Jezsuha. „Mindenkinek szüksége van rá.”
„Bolond vagy Jezsuha” – mondta Szín Maríná. „Ha ez az Isten vére, akkor add vissza neki.”
„De én Isten Fia vagyok” – mondta Jezsuha. Egyre tartotta kezében a kagylót, melyben lassan alvadni kezdett a vér.
„Én nem az Isten Fiát akarom, hanem a gyermekemet” – válaszolta Szín Maríná.
Többet nem beszélt, a fal fele fordult. Jezsuha a padkára ült, a kagylót maga mellé tette.
Miután Szín Maríná kilehelte a lelkét, sírva kuporodott a holttest mellé.
„Köszönöm, hogy magadra vetted a sebeimet, így feltámadhattam” – mondta Jezsuha.
Betakarta anyját a kecskebőrökkel, kilépett a házból.
Ragyogó reggel köszöntötte.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
