Mohai Szilvia: Főnix

2020. június 11., 15:55
Molnos Zoltán: Filozófus (olaj vásznon, 60 × 30 cm)

Főnix. Így hívták a céget, ahol dolgozott. Üvegpoharakat gyártottak. Vagy varrógéptűket. Vagy dísztárcsákat. Vagy már nem is tudom. Azaz dehogynem. Csak úgy akartam tenni, mintha nem tudnám, mert milyen szánalmas már, hogy még mindig így emlékszem mindenre. Valójában lakásfelújítással foglalkoztak. Ő volt a tulajdonos. „A bontástól a burkolásig, mindent egy helyen.” Emlékszem, még mondtam is neki a második randevúnkon, milyen ötletes cégnév. Vagy a harmadikon? Na jó, abbahagyom. Természetesen pontosan tudom, hogy a második találkozónk alkalmával történt; még arra is emlékszem, hogy sötétkék ing volt rajta bézs térdnadrággal, rajtam pedig egy fekete-fehér szoknya; egy zöld asztalnál ültünk a pult mellett, és két-két pohár száraz fehérbort ittunk. Szóval, azt mondtam neki, milyen találó, hogy a főnix meg az újjászületés meg a felújított lakások… Aztán rákérdeztem, hogyhogy így ért a marketinghez, ő pedig azt felelte, csupán szerencséje volt, hogy sikerült megtalálnia hozzá az igazit; közben mélyen a szemembe nézett. Szörnyen béna duma, tudom. Mégis betalált.

Olyannyira, hogy másfél évvel később megbeszéltük, veszünk együtt egy házat. Így visszagondolva persze nyilvánvaló, hogy látnom kellett volna a jeleket. Vagy éreznem. Vagy hallanom. Igen, hallanom. Mert olyan hangosan üvöltöttek, hogy néha aludni sem tudtam tőlük az éjjel. Vagy az én lettem volna? Mindegy. A Főnix addigra néhányfős kisvállalkozásból ötvenfős céggé duzzadt, ő pedig rendesen megszedte magát. Persze ehhez állandóan dolgoznia kellett, így alig ért rá. Ezért is tűnt annyira jó ötletnek az összeköltözés meg a közös ház. Hiszen így majd sokkal többet lehetünk együtt. Kértem, hogy várjunk még ezzel egy kicsit, hogy félretehessek, és bele tudjam adni legalább a negyedét; de azt mondta, majd ő megveszi. Kettőnknek. És közben ugyanolyan mélyrehatóan bámult a szemembe, mint akkor, a második randevúnkon. Én pedig hiába voltam több mint kétszer tizenhat, ugyanúgy hittem neki, mintha még egyszer annyi sem lennék.

Szóval meg is vásároltuk álmaink otthonát. A felújítást természetesen a Főnix brigádja végezte. Azt mondta, olyan lesz, amilyennek csak szeretném. Én választhatom ki a falak színét, a bútorok stílusát, sőt, még a riasztó kódját is. Az utóbbit természetesen kettőnk születésnapjából állítottam össze. Azt mondta, ezt túl könnyen ki lehet találni, de én ragaszkodtam hozzá. Miután beköltöztünk, vettem neki ajándékba egy lábtörlőt, amelyen egy főnixmadár trónolt, piros festékkel a kókuszrostba nyomva. Átkötöttem egy fehér szalaggal, és letettem a küszöb elé, hogy amikor hazaér a munkából, megtalálja.

Meg is találta. Az volt a legszebb éjszakánk. És aztán jött még pontosan kétszázhuszonhét majdnem ilyen szép. Legalább ugyanennyi hasonlóan kellemes nappallal. Nem hibáztatom semmiért, tényleg. Még csak dühös sem vagyok. Hiszen én voltam, aki nem ragaszkodott hozzá elég kitartóan, hogy a lakás kettőnk nevén legyen. Hogy is tehettem volna, amikor egy fillért sem adtam bele. Mindez egyébként sem érdekes. Hiszen nem is az fájt a legjobban, hogy amikor kidobott, mert összejött a huszonhat éves asszisztensnőjével, nem volt hova mennem, legfeljebb vissza az anyámhoz, akivel akkor már vagy három éve nem beszéltem. Hanem az, hogy kidobott. Hogy úgy éreztem, az elmúlt majd’ két és fél évben egy teljesen más bolygón éltem. Emlékszem, még csak bőröndöm sem volt. Az övét kellett kölcsönkérnem, hogy össze tudjam pakolni a holmiimat. Azt mondtam neki, a barátnőmnél fogok lakni egy ideig, amíg ki nem találom, mi legyen. Nem akartam, hogy sajnáljon, hogy nincs kinél meghúzódnom, így nem tettem hozzá, hogy mindez csak abban a párhuzamos univerzumban volna lehetséges, ahol az említett barátnőm nem költözött fél éve Németországba. Szóval, ahogy ott álltam az utca közepén a bőröndömmel – az ő bőröndjével –, eszembe jutott a főnix. Hirtelen minden olyan szép lett és reményteljes. Tudtam, hogy rendben leszek. Hogy magam mögött hagyhatom ezt az egészet, és újrakezdhetem.

De most szörnyen unatkozom itt. Veszettül egyedül vagyok, és nincs mit csinálnom. Naponta háromszor jön be egy-egy nővér, hogy hozza a reggelit, az ebédet meg a vacsorát, meg megkérdezze, hogy vagyok. A szobatársaim rettentően unalmasak, nem lehet velük beszélgetni. Van itt egy nyolcvan körüli néni, aki egész nap a képzeletbeli kutyáját idomítja, egy negyvenes nő, aki folyton alszik meg egy kamaszlány, akinek olyan hangosan üvölt a telefonjából a svéd black metal, hogy még a fülhallgatón keresztül is tisztán hallani, hogy Vi måste dö. Megpusztulok a semmittevéstől. Kértem, hogy engedjenek már ki. Nem is értem, miért tartanak még itt. Hiszen világosan megmondtam a pszichológusnak, hogy én nem akartam megölni senkit sem. Elmagyaráztam neki mindent a főnixről meg az újjászületésről. De úgy nézett rám, mint aki még sosem hallotta ezt a sztorit. Hiába bombáztam vagy egy órán át a logikusnál logikusabb érveimmel, azt mondta, egy hónapig maradnom kell. Pedig én teljesen jól vagyok. A sebeim sem vészesek. Az egyikről ma le is került a kötés. De ez sem hatotta meg. Pedig én nem akartam semmit. Csupán felejteni. Továbblépni. Elengedni. Újjászületni. Mint a főnix. A hamvaiból. Azt pedig másképp nem lehet. Nem lehet.

(Karantének)