Főnix. Így hívták a céget, ahol dolgozott. Üvegpoharakat gyártottak. Vagy varrógéptűket. Vagy dísztárcsákat. Vagy már nem is tudom. Azaz dehogynem. Csak úgy akartam tenni, mintha nem tudnám, mert milyen szánalmas már, hogy még mindig így emlékszem mindenre. Valójában lakásfelújítással foglalkoztak. Ő volt a tulajdonos. „A bontástól a burkolásig, mindent egy helyen.” Emlékszem, még mondtam is neki a második randevúnkon, milyen ötletes cégnév. Vagy a harmadikon? Na jó, abbahagyom. Természetesen pontosan tudom, hogy a második találkozónk alkalmával történt; még arra is emlékszem, hogy sötétkék ing volt rajta bézs térdnadrággal, rajtam pedig egy fekete-fehér szoknya; egy zöld asztalnál ültünk a pult mellett, és két-két pohár száraz fehérbort ittunk. Szóval, azt mondtam neki, milyen találó, hogy a főnix meg az újjászületés meg a felújított lakások… Aztán rákérdeztem, hogyhogy így ért a marketinghez, ő pedig azt felelte, csupán szerencséje volt, hogy sikerült megtalálnia hozzá az igazit; közben mélyen a szemembe nézett. Szörnyen béna duma, tudom. Mégis betalált.
Olyannyira, hogy másfél évvel később megbeszéltük, veszünk együtt egy házat. Így visszagondolva persze nyilvánvaló, hogy látnom kellett volna a jeleket. Vagy éreznem. Vagy hallanom. Igen, hallanom. Mert olyan hangosan üvöltöttek, hogy néha aludni sem tudtam tőlük az éjjel. Vagy az én lettem volna? Mindegy. A Főnix addigra néhányfős kisvállalkozásból ötvenfős céggé duzzadt, ő pedig rendesen megszedte magát. Persze ehhez állandóan dolgoznia kellett, így alig ért rá. Ezért is tűnt annyira jó ötletnek az összeköltözés meg a közös ház. Hiszen így majd sokkal többet lehetünk együtt. Kértem, hogy várjunk még ezzel egy kicsit, hogy félretehessek, és bele tudjam adni legalább a negyedét; de azt mondta, majd ő megveszi. Kettőnknek. És közben ugyanolyan mélyrehatóan bámult a szemembe, mint akkor, a második randevúnkon. Én pedig hiába voltam több mint kétszer tizenhat, ugyanúgy hittem neki, mintha még egyszer annyi sem lennék.
Szóval meg is vásároltuk álmaink otthonát. A felújítást természetesen a Főnix brigádja végezte. Azt mondta, olyan lesz, amilyennek csak szeretném. Én választhatom ki a falak színét, a bútorok stílusát, sőt, még a riasztó kódját is. Az utóbbit természetesen kettőnk születésnapjából állítottam össze. Azt mondta, ezt túl könnyen ki lehet találni, de én ragaszkodtam hozzá. Miután beköltöztünk, vettem neki ajándékba egy lábtörlőt, amelyen egy főnixmadár trónolt, piros festékkel a kókuszrostba nyomva. Átkötöttem egy fehér szalaggal, és letettem a küszöb elé, hogy amikor hazaér a munkából, megtalálja.
Meg is találta. Az volt a legszebb éjszakánk. És aztán jött még pontosan kétszázhuszonhét majdnem ilyen szép. Legalább ugyanennyi hasonlóan kellemes nappallal. Nem hibáztatom semmiért, tényleg. Még csak dühös sem vagyok. Hiszen én voltam, aki nem ragaszkodott hozzá elég kitartóan, hogy a lakás kettőnk nevén legyen. Hogy is tehettem volna, amikor egy fillért sem adtam bele. Mindez egyébként sem érdekes. Hiszen nem is az fájt a legjobban, hogy amikor kidobott, mert összejött a huszonhat éves asszisztensnőjével, nem volt hova mennem, legfeljebb vissza az anyámhoz, akivel akkor már vagy három éve nem beszéltem. Hanem az, hogy kidobott. Hogy úgy éreztem, az elmúlt majd’ két és fél évben egy teljesen más bolygón éltem. Emlékszem, még csak bőröndöm sem volt. Az övét kellett kölcsönkérnem, hogy össze tudjam pakolni a holmiimat. Azt mondtam neki, a barátnőmnél fogok lakni egy ideig, amíg ki nem találom, mi legyen. Nem akartam, hogy sajnáljon, hogy nincs kinél meghúzódnom, így nem tettem hozzá, hogy mindez csak abban a párhuzamos univerzumban volna lehetséges, ahol az említett barátnőm nem költözött fél éve Németországba. Szóval, ahogy ott álltam az utca közepén a bőröndömmel – az ő bőröndjével –, eszembe jutott a főnix. Hirtelen minden olyan szép lett és reményteljes. Tudtam, hogy rendben leszek. Hogy magam mögött hagyhatom ezt az egészet, és újrakezdhetem.
De most szörnyen unatkozom itt. Veszettül egyedül vagyok, és nincs mit csinálnom. Naponta háromszor jön be egy-egy nővér, hogy hozza a reggelit, az ebédet meg a vacsorát, meg megkérdezze, hogy vagyok. A szobatársaim rettentően unalmasak, nem lehet velük beszélgetni. Van itt egy nyolcvan körüli néni, aki egész nap a képzeletbeli kutyáját idomítja, egy negyvenes nő, aki folyton alszik meg egy kamaszlány, akinek olyan hangosan üvölt a telefonjából a svéd black metal, hogy még a fülhallgatón keresztül is tisztán hallani, hogy Vi måste dö. Megpusztulok a semmittevéstől. Kértem, hogy engedjenek már ki. Nem is értem, miért tartanak még itt. Hiszen világosan megmondtam a pszichológusnak, hogy én nem akartam megölni senkit sem. Elmagyaráztam neki mindent a főnixről meg az újjászületésről. De úgy nézett rám, mint aki még sosem hallotta ezt a sztorit. Hiába bombáztam vagy egy órán át a logikusnál logikusabb érveimmel, azt mondta, egy hónapig maradnom kell. Pedig én teljesen jól vagyok. A sebeim sem vészesek. Az egyikről ma le is került a kötés. De ez sem hatotta meg. Pedig én nem akartam semmit. Csupán felejteni. Továbblépni. Elengedni. Újjászületni. Mint a főnix. A hamvaiból. Azt pedig másképp nem lehet. Nem lehet.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.