A kendő szomorúan unatkozott a szekrényfiókban, szépen összehajtva, a többi kendő és sál között. Alig várta, hogy egy napon ismét használatba vegye valaki. Szerette volna, ha nyakba kötik őt is, mint a fiókban lévő többi kendőt, de valahogy erre sosem került sor. A kéz, amely időnként kihúzta a fiókot és válogatott, őt mindig félretette.
Pedig szép kendő volt – ő legalábbis annak tartotta magát. Sok–sok éve, amikor még egy kislány fejére kötötték, mindenki mosolygott, ha látta őket. És meg is dicsérték, hogy milyen csinos. Ugyan a kislánynak mondták, hogy „Milyen jól áll az a kendő!”, de volt, hogy egyenesen a kendőnek szólt a dicséret: „De szép kendőd van!”. Mert hát szép is volt valóban. Háromszög alakú, fehér alapon vidám, piros pöttyökkel, a széleken piros szegéllyel. Kartonból készült, ki is lehetett keményíteni. Ezt – ahogy a kendő visszaemlékezett – mindössze egyszer tették meg vele, és akkor vasalás után szinte ropogós volt, de a kislány így nem szerette a fején, idegenkedett tőle és lekapta – ezért aztán többé nem keményítették ki.
– Régen volt! – sóhajtotta a kendő. Hogy milyen régen, azt nem tudta volna megmondani, csak azt érzékelte, hogy régóta pihen a fiókban, és míg a többiek időnként nyakba kerülnek, őt legfeljebb könnyedén megsimogatja egy kéz, de félre is teszi.
Azt, hogy ő pöttyös-e vagy babos, nem firtatta. Ki így mondta, ki úgy, a kendőnek mindegy volt. Neki az volt a dolga, hogy szépen álljon a kislány fején és megvédje a széltől vagy a naptól. Késő tavasztól volt szolgálatban a napsütéses ősz végéig. Ezen mélázott a kendő, meg azon, hogy merre is járt a kislánnyal és miket látott. És várt, várt, maga sem tudta, mire. Álmodozott, szendergett.
– Most tél van – gondolta a kendő, mert valahogy mindig megérezte az évszakok váltakozását, – én pedig vékony vagyok. Úgysem tudnám melegíteni senki fejét.
Ebbe bele is nyugodott és folytatta volna az álmodozást, de hirtelen valaki kirántotta a fiókot. A mozdulat olyan heves volt, hogy a babos kendő érezte, valami rendkívüli fog történni. Női kéz kezdett keresni a fiókban. De nem úgy, mint máskor, válogatva, egyiküket-másikukat kiemelve majd visszatéve, hanem sorjában, módszeresen átvizsgálva az összes kendőt.
– Ez az! – mondta valaki, és a kendő érezte, hogy egyszer csak kiemelik a többiek közül. Felélénkült.
– Vajon mi fog történni? – gondolta. – De hiszen tél van!
Az előbbi női hang ismerős volt, hasonlított a valamikori kislányéra.
A kéz, amely a kendőt tartotta, elfordított egy kilincset és kinyitotta a teraszajtót. Hideg levegő dőlt be hirtelen a szobába. A terasz teteje alól, a terasz széleinél madáretetők lógtak. A hirtelen mozdulatra valamennyi madár egyszerre elröppent. Olyan sokan voltak, hogy hallani lehetett a surranást, amit a szárnyak verdesése okozott. Csak egy madár nem repült el. Nem tudott. Kábán pislogott egy puha törülközőbe bugyolálva, ami nem volt szorosan köré tekerve, hanem csak lazán letéve a terasz asztalára és áthajtva a kismadáron. Melegítette, de nem tartotta fogva.
– Tengelic – mondta az előbbi hang valakinek. – Nekirepült szegény az üvegajtónak. – Biztos új még nálunk. A földről szedtem fel.
– Gondolod, hogy magához tér? – tűnődött egy másik hang.
Az ismerős női hang nem felelt, hanem buzgón feltűzte a kendőt a teraszajtó fölső keretére. Pontosan középre. A kendő nemigen értette a dolgot. Egy kisebb szél alákapott és enyhén meglibbentette.
– Így, így – mondta elégedetten a női hang. – Csak jelezd a madaraknak, hogy ne jöjjenek erre!
Az emberek visszamentek a szobába. A babos kendő kint maradt a teraszon. Büszke volt.
– Lám-lám! – gondolta –, szükség van rám. De vajon visszajönnek-e a madarak? – aggódott.
Kis idő múlva egy bátrabb kismadár ráröppent az egyik etető szélére. Aztán jöttek a többiek is. Cinkék, zöldikék, tengelicek. No meg verebek, és végül egy hozzájuk képest böszme meggyvágó is érkezett. A babos kendő nézte a madarakat, akiket ő figyelmeztetett az üvegre. Figyelt, amint válogatták a magot, helyezkedtek az etetőben, időnként összevesztek, elröppentek, majd visszaröppentek.
– Dolgozom – gondolta büszkén a kendő. Aztán észrevette, hogy a törülközőben már nincs ott a tengelic.
– Óóóó – libbent a kendő –, hát el tudtál menni!
Kint nagy pelyhekben hullni kezdett a hó. A babos kendő néha odaintett a hópelyheknek. Boldog volt.
(Karantének)
A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, amikor az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.
2021 májusában nyári meleg ült a brüsszeli háztetőkön. A koronavírus-járvány enyhült, az orosz–ukrán háború még eszünkbe se jutott. Dobozoltunk. Komoly nosztalgia is egy költözés. Hátrahagyott életünk melyik mozzanatára emlékeztet a kezemben tartott könyv vagy ruhadarab? Arra nem számítottam, hogy az eltelt tizenhat év helyett a sokkal régebbi múlton fogok elmerengeni.
Az alpesi hegyről lezúduló patak vize olvadt hóból, esőből áll, és az útja sem egyenes. Hihetetlen energiával és erővel tör magának utat ide-oda, hogy aztán az összes vizet, hordalékot, kis kavicsokat lejjebb egy mederbe összpontosítsa. Unalmas az útja, ahogy zúdul lefelé a megszokott, kialakított mederben? Korántsem az, mert tele van izgalmakkal. Ez a patak bátor! Nem fél a kihívásoktól.
Azt hinnénk, hogy a tél és a nyár sohasem szoktak közvetlenül találkozni. De a valóság egészen más. Tavasszal, amikor a tél lassan nyugovóra tér, a nyár pedig éppen ébredezik, egy kis időre szemtől szembe találják magukat, és lehetőségük van rá, hogy átadják egymásnak üdvözletüket, és kölcsönösen útbaigazítsák egymást a pihenőre, illetve a cselekvésre vonatkozóan.
Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.
Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.
Peti bekukkantott a szobába: Anya a szélesre tárt ablak előtt állt. Odakintről beömlött az esőszag és a fény, és Peti legszívesebben odarohant volna Anyához, hogy erősen átölelje, mintha meg tudná védeni az üvöltő széltől, ami hazakergette és kifordította az ernyőjét. De a szellőcske, ami eltalált az ablakhoz – és Anyához –, teljesen ártalmatlan volt. Peti csak most vette észre, hogy a nap is kisütött.
Amikor a nap első sugarai áthatoltak a fák ágai között, Kamilla megitta csalánból főzött keserű teáját, majd egy szelet kukoricakenyérrel elindult az erdő rengetegébe. Kitűnően ismerte a környéket, tudta, hol nő fekete nadálytő, zsálya, cickafark, s tudta, mi mire jó. A füveket gondosan megszárította, majd mozsárban apró darabokra törte, ezt adta orvosságként látogatóinak, akik hozzá fordultak segítségért.