Nagy Éva: A babos kendő

 A kendő szomorúan unatkozott a szekrényfiókban, szépen összehajtva, a többi kendő és sál között. Alig várta, hogy egy napon ismét használatba vegye valaki. Szerette volna, ha nyakba kötik őt is, mint a fiókban lévő többi kendőt, de valahogy erre sosem került sor. A kéz, amely időnként kihúzta a fiókot és válogatott, őt mindig félretette.

Pedig szép kendő volt – ő legalábbis annak tartotta magát. Sok–sok éve, amikor még egy kislány fejére kötötték, mindenki mosolygott, ha látta őket. És meg is dicsérték, hogy milyen csinos. Ugyan a kislánynak mondták, hogy „Milyen jól áll az a kendő!”, de volt, hogy egyenesen a kendőnek szólt a dicséret: „De szép kendőd van!”. Mert hát szép is volt valóban. Háromszög alakú, fehér alapon vidám, piros pöttyökkel, a széleken piros szegéllyel. Kartonból készült, ki is lehetett keményíteni. Ezt – ahogy a kendő visszaemlékezett – mindössze egyszer tették meg vele, és akkor vasalás után szinte ropogós volt, de a kislány így nem szerette a fején, idegenkedett tőle és lekapta – ezért aztán többé nem keményítették ki.

– Régen volt! – sóhajtotta a kendő. Hogy milyen régen, azt nem tudta volna megmondani, csak azt érzékelte, hogy régóta pihen a fiókban, és míg a többiek időnként nyakba kerülnek, őt legfeljebb könnyedén megsimogatja egy kéz, de félre is teszi.

Azt, hogy ő pöttyös-e vagy babos, nem firtatta. Ki így mondta, ki úgy, a kendőnek mindegy volt. Neki az volt a dolga, hogy szépen álljon a kislány fején és megvédje a széltől vagy a naptól. Késő tavasztól volt szolgálatban a napsütéses ősz végéig. Ezen mélázott a kendő, meg azon, hogy merre is járt a kislánnyal és miket látott. És várt, várt, maga sem tudta, mire. Álmodozott, szendergett.

– Most tél van – gondolta a kendő, mert valahogy mindig megérezte az évszakok váltakozását, – én pedig vékony vagyok. Úgysem tudnám melegíteni senki fejét.

Ebbe bele is nyugodott és folytatta volna az álmodozást, de hirtelen valaki kirántotta a fiókot. A mozdulat olyan heves volt, hogy a babos kendő érezte, valami rendkívüli fog történni. Női kéz kezdett keresni a fiókban. De nem úgy, mint máskor, válogatva, egyiküket-másikukat kiemelve majd visszatéve, hanem sorjában, módszeresen átvizsgálva az összes kendőt.

– Ez az! – mondta valaki, és a kendő érezte, hogy egyszer csak kiemelik a többiek közül. Felélénkült.

– Vajon mi fog történni? – gondolta. – De hiszen tél van!

Az előbbi női hang ismerős volt, hasonlított a valamikori kislányéra.

A kéz, amely a kendőt tartotta, elfordított egy kilincset és kinyitotta a teraszajtót. Hideg levegő dőlt be hirtelen a szobába. A terasz teteje alól, a terasz széleinél madáretetők lógtak. A hirtelen mozdulatra valamennyi madár egyszerre elröppent. Olyan sokan voltak, hogy hallani lehetett a surranást, amit a szárnyak verdesése okozott. Csak egy madár nem repült el. Nem tudott. Kábán pislogott egy puha törülközőbe bugyolálva, ami nem volt szorosan köré tekerve, hanem csak lazán letéve a terasz asztalára és áthajtva a kismadáron. Melegítette, de nem tartotta fogva.

– Tengelic – mondta az előbbi hang valakinek. – Nekirepült szegény az üvegajtónak. – Biztos új még nálunk. A földről szedtem fel.

– Gondolod, hogy magához tér? – tűnődött egy másik hang.

Az ismerős női hang nem felelt, hanem buzgón feltűzte a kendőt a teraszajtó fölső keretére. Pontosan középre. A kendő nemigen értette a dolgot. Egy kisebb szél alákapott és enyhén meglibbentette.

– Így, így – mondta elégedetten a női hang. – Csak jelezd a madaraknak, hogy ne jöjjenek erre!

Az emberek visszamentek a szobába. A babos kendő kint maradt a teraszon. Büszke volt.

– Lám-lám! – gondolta –, szükség van rám. De vajon visszajönnek-e a madarak? – aggódott.

Kis idő múlva egy bátrabb kismadár ráröppent az egyik etető szélére. Aztán jöttek a többiek is. Cinkék, zöldikék, tengelicek. No meg verebek, és végül egy hozzájuk képest böszme meggyvágó is érkezett. A babos kendő nézte a madarakat, akiket ő figyelmeztetett az üvegre. Figyelt, amint válogatták a magot, helyezkedtek az etetőben, időnként összevesztek, elröppentek, majd visszaröppentek.

– Dolgozom – gondolta büszkén a kendő. Aztán észrevette, hogy a törülközőben már nincs ott a tengelic.

– Óóóó – libbent a kendő –, hát el tudtál menni!

Kint nagy pelyhekben hullni kezdett a hó. A babos kendő néha odaintett a hópelyheknek. Boldog volt.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.