Táska, telefon, pénztárca, kulcs… Jaj, majd’ elfelejtettem! Az álarc. Lekapom gyorsan a polcról. Leviharzom a lépcsőkön, megint késem. A buszmegállót még hajnali köd takarja, de látom, a maszkot mindenki viseli. Hogy is lehetne másképp! Hogy honnan tudtam? Egyszerű. Ott van például az a lány a szélen. Látni az üres, bamba tekintetéből. Pár percenként előveszi zsebéből a telefonját, végigpörgeti az üres üzenőfalat. Vagy ott van például a középkorú úr az aktatáskával. Ott a lámpa mellett. Látni az undorodva megránduló szájvégein. Az előtte elcsoszogó hajléktalant figyeli, miközben a kezét akaratlanul is a nadrágjába törli. A lánytól nem messze kisfiú áll. Tizenkét éves forma. A telefonján támadt sürgős elintéznivalója. Néha kíváncsian kinéz a maszk alól, de amikor pillantásunk találkozik, félve visszahúzódik. A raszta srác az útra dobja az égő cigarettát, és a járdán totyorászó galamb felé rúg. Ahogy az állat felreppen, hirtelen megijedek. A lány is észrevette, egymásra nézünk, rámosolygok. Egy pillanatra kikukkant az álarc alól, szája sarka megindul, aztán elkapja a tekintetét, és az arca újra közömbös. A jármű megérkezik, a raszta és az aktatáskás majd’ fellökik egymást, a kisfiú a földre köpi a rágóját, én pedig az égre meredek. Az álarchoz nyúlok. Elég volt! Leveszem! De nem jön. Hozzám nőtt, belém égett, a részem lett. Köszönés nélkül elviharzom a buszsofőr mellett, és még épp egy teszetosza nyugdíjas előtt levágom magam az egyetlen árván maradt ülésre.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
A reggeli séta elengedhetetlen részévé vált az életének. Szerette a kissé párás tájat ebben a fényszögben látni. Soha semmikor nem olyan, mint kora reggel. A nap sugarai, az illatok, a hangok mind különlegesek. Lágyan ölelik át megfáradt testét, gyógyító hullámokként kényeztetik.
Kata bólintott, és felemelt egy vázát, hogy alatta is le tudja törölni a polcot. Lassan, megfontoltan mozgott. Nem akart megfordulni, hogy szembe kelljen néznie a férjével. Érezte, ahogy tekintete a hátába fúródik, és vár. Azt is tudta, milyen ez a tekintet: megrettent, szeretetteljes.
Dughagymadugás közben pedig az ember kezével dugja le a dughagymát, és előfordul, hogy macskapiszkosan húzza elő az ujját. Ani alaposan kikefélte körme alól az ürüléket, majd tiszta alkoholt csöppentett alá. Ráadásul pont a tiszta kezére ment, így most pár napig a másik kezét kell a tisztaságot igénylő dolgokra használnia.
Kémeim, a sziámiak jelentették, az albán és bosnyák macskák erősen szervezkednek, fondorkodnak és ármánykodnak ellenem, de majd a karakál testőröm megvéd.
Most már a halbelsőségek piacát is átvettem, de ez már csak amolyan mellékes kereskedelem.
Huszonkét napja számolom a halottakat. Reggel hatkor bekapcsolom a tévét, megnézem a híreket. Szerencsére nem vagyok benne. Közben elindítom a gépemet, automatikusan a katasztrófajelentés jön be, megtudom, hányan vannak lélegeztetőgépen. Elmegyek zuhanyozni, szerencsére itt csak magamat hallom.