Ocskay Lilla: Novellák

2021. december 28., 09:22
Szakáll Ágnes: Vasárnap, ebéd után, avagy a home office (olaj-tojástempera, vászon, 80 × 100 cm, 2020)

Az elbeszélés, amelyben elolvashatjuk egy szürke, őszi délután eseményeit, szigorúan időrendben

Hűvös novemberi délután volt. Éppen olyan, amikor tudvalévő, hogy semmi sem történik. Szokás szerint a poshadt szagú tanteremben ültek a perceket számolva. A magyartanár színészi karmozdulatokkal éppen Kosztolányi Dezső munkásságát illusztrálta. Az első sorban ülők csak meredten bambultak maguk elé, az osztály hátulsó része jóízűen hortyogott. Ekkor történhetett, hiszen senki sem figyelt. Az osztályelső szöszi az első sorban unottan pislantott aranykeretes órájára, és elkerekedett a szeme. A kis, fekete mutatók megálltak, makacsul ragaszkodtak a délután kettőhöz. Hát ilyen még nem történt vele! Bizonyára elemet kell cserélni. Pisszegni kezdett hátrafele:

– Hé, Dobray! Mennyi az idő? Dobray sem tudta. Csongor, aki a második padban fültanúja volt ennek a társalgásnak, unottan az ingzsebébe nyúlt. A kis láncos zsebóra pimaszul mutatta neki a délután kettőt. Olybá tűnt, mintha csak élvezné a helyzetét. A hír lassan körbejárt az osztályban, és mivel a várva várt csengő nem szólalt meg, a tanár úr elengedte az osztályt, majd kényelmes léptekkel a tanári felé indult. A zsibongó gyereksereg szétszóródott a szélrózsa minden irányába, páran azonban orrukat a jégvirágos ablakhoz nyomva lebámultak a budai forgalomba. Azaz, ha lett volna mibe. A főút nyüzsgő, lármás felfordulása helyett valami egészen mást láttak.

Csongor kettesével szedte lefele az ütött-kopott lépcsőfokokat, izgalmában még a sapkáját is fordítva húzta a fejébe.

Az iskolakaput kitárva földöntúli béke és nyugalom szállta meg. Egy érzés, amely eddig oly ismeretlen volt számára. Öregek és fiatalok, férfiak és nők türelmesen, kellemes hangulatban beszélgettek barátságos kávézókba húzódva. Az öreg iskolabusz pöfékelve fordult be a megállóba. A gyerekek rendben felsorakoztak, a sofőr mosolyogva, egyesével köszöntötte őket. A puha ülések melegek voltak, a kis utasok belesüppedtek az időtlen álomvilágba. Előkerültek az uzsonnák, egy kiskölyök kalácsot osztogatott. A puha, fonott finomságot majszolva a gyerekek ki-kitekingettek az álomvilágba. A busz nem sietett. De a szemből érkező villamos sem. Mintha papucsot húzott volna a kerekére, csoszogva szelte a métereket, figyelve, hogy véletlenül se sodorja le az út menti diófák utolsó megmaradt levéldíszeit. A sok boldog, nyugodt ember emelkedetté tette ezt az egyszerű szerdai délutánt. Jót tett nekik, hogy elveszhettek az időtlenségben. Odafigyelhettek egymásra. Önmagukra. A sok kis nebuló lassan mind hazaért, lepattogtak a buszról, integettek, szerteszét szaladtak. Csongor maradt utoljára.

 Amikor Csepelen bakancsaival letoppant a jeges aszfaltra, kisütött a nap. Intett a busznak, ami nagy hernyó módjára úszott tova. Tikk-takk. Az óra újra járni kezdett. A gépek, motorok felbőgtek, az emberek pánikszerűen rohantak tovább, a káosz visszatért. De nem bánta. Mert Valaki itt járt, és ha csak egy órára is, de helyére tette a világot.

 

Terasz

Reggel hétkor kelt. Minden egyes nap. Én olyankor már rég a kis bőrfotelembe süppedve oszlatgattam szét lattém gicscses habfelhőit, próbálva kizárni Terézváros állandó mormogó nyüzsgését, a tülkölést meg a mentőt. Keddenként teregetett, szerdán laptopozott, csütörtökön elaludt, aztán kapkodott, szombaton kijózanodott és csak úgy általában: álmosan pislogott. Esténként sem volt ez másképp; igaz, mostanában néha vendége is volt. Álmodozva bámultam, ahogy szőke fürtjei megremegnek a kacagásától, amikor a kedves vendég óvatosan végigsimítja ujjait a puha kézfejeken, aztán rendszerint a kutya ébresztett fel mélázásomból, belülről kaparva a teraszajtót. Habár az is előfordult, hogy a sörömbe kortyolni is elfelejtettem. Csak csodáltam őket, inkább Őt a biztos sötétből. Macskája is volt. Láttam. A nappaliban gondosan állítottam fel a home office sarkot, órákig tartó mérlegelés után. Először a kanapét toltam át, aztán méregettem, majd egyszer csak tökéletes lett: pont ráláttam a délelőttönként konyhában egyensúlyozó cirmosra. Ha fellökött egy fikuszt, én is dühös lettem. Együttérző tekintettel kísértem az Ő mozdulatait, amikkel a fárasztó műszakról hazaesvén a virágföld szemcséit igyekezett a szemetesbe juttatni. Hidegebbek lettek az esték, forralt borral, pokróccal vártam, hogy hazajöjjön. Sokszor levert volt, talán a munka az oka, de a vendég mindig megnevettette. Virágot is hozott. Meleg színű rózsaszálakat, puha, bájos napfényvirágot, cserepükben félszegen megbúvó, ibolyaszínű árvácskákat. Aztán… nem értem! A vendég nem jött többet. Az árvácska a homályos lakásban elszáradt, a rózsák a vázába rohadtak, a napfényvirágot leverte a macska. Ő pedig egyre búskomorabb lett… Melankolikus hangulat áztatta a kis festményekkel díszített hálószobát, a mindig patyolat konyhát. Ez a szomorúság pedig lassan kacskaringózva, alattomosan kúszott át hozzám, az utca túloldalára. A terasszal kezdte, a kutya behozta a lakásba, majd a végén már alvás helyett is azon gondolkoztam, hogy mi miért történik és miért pont Vele. Miért nem velem, hiszen ki vagyok én…?

Karácsonykor is kinéztem. A teraszon állt. Lefele bámult a csendességbe. Az egyetlen napon, amikor a Szabadság-szobor átkot szóró karja szilenciumot rendel el a főváros utcáin. Intettem. „Boldog karácsonyt!” „Boldog karácsonyt!” Savanyú félmosoly, ködös szempár, félsötét. A szemközti épület zord betonfalára csak az én karácsonyi fényfüzérem tükröződése varázsolt némi melegséget. Másnaptól folytatódott a tivornya lenn az utcán, mint az év majdnem összes napján. A macskája nyugtalan volt. Gyakran kapkodta a terasz felé szőrös kis tömzsi fejecskéjét. Ő pedig egyre kevesebbet tartózkodott otthon. Talán munkát válthatott. Mindig este esett be. Reggelente nem jelent meg, hiába ásítoztam a teraszon éjszakázástól veres szemekkel. Elhatároztam: újra megszólítom. Szombat volt. Dudálás, villamoszörgés, morajló emberáradat mindenütt. Cigarettázni lépett ki. Aközben mégsem zavarhatom. Az undorító, zacskós kutyakaja kinyomkodásából visszatérve úgy láttam: itt az alkalom. Elnyomta a csikket, épp az utcát szemlélgette, idegesnek tűnt. Kócos haja az arcába lógott, kávéfoltos pólója igen csekély öltözetnek számított a kint tomboló fagyos januárhoz képest. Őt szemlátomást ez nem zavarta. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, lehunyta a szemét. Lehunytam én is. „Itt az alkalom!” Mély sóhaj. Kiléptem. Ott állt velem szemben. A jeges szél belekapott a Miki egeres pizsamanadrágjába. A korláton imbolygott. Már mozdult, csak egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetünk. „Sajnálom” – üzente az Övé. Szó bennszakadt, hang fennakadt, csak a test csattant a koszos aszfalton. Az arca, a teste, a lénye belefolyt a szürke utca mocskos aljzatába. Az emberek összefutottak, sikoltoztak, kiabáltak. Mindegy. Nem tudtam elmondani. Megmenthettem volna. „Szia! Nincs kedved átjönni egy kávéra?” Ennyi. Gyáva voltam. Ő még gyávább. Képes volt ezt tenni velem? Csak két hónap után jöttek új lakók. Persze a cirmos és a dobozok hamar eltűntek. Tegnap beköltözött egy család. Két kisgyerek. A home office a nappali másik végébe került, a teraszra már nem járok ki… úgyis hideg van. De ma megszólítottak az utcán. „Szia, ne haragudj! Nem te laksz velünk szemben? Abban a kis sárga erkélyesben?” „De.” „Nincs kedved egyszer átjönni egy kávéra?”

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)