2020. december 29., 09:14
Akkora pók mászott a gitáromon, hogy muszáj volt elneveznem. Túl nagy és termékeny teremtés ahhoz, hogy szimplán kinyírjam. Már-már többet játszott a hangszeren, mint én – legalábbis az utóbbi időben. Már tényleg illene elővenni!
Három hónapja ígérgetem a nagyinak, hogy eljátszom neki a Szállj el kismadarat, de valahogy a madár helyett az életkedvem száll el mindig. Meg hát mindenki másé is, ha meghallják, hogy játszom. Olyankor édesapám max. hangerőre kapcsolja a mulatóst, hogy kitisztuljon a füle, s így már kettőnktől kap kedvet a család többi tagja a rituális érvágáshoz. Ezt megelőzendő inkább odakint játszottam a macskának. Idefagyok és lehet, hogy szegény Cilikét leszázalékolják halláskárosodás miatt, de legalább egész jól megy a dal.
Még mindig nincs hó…
A hideg már rég a nyakunkon, de a fehér táj – még most, december közepén is – várat magára, noha a meteorológusok napok óta ígérgetik. Fogadni merek, sokat csuklik otthon az édesanyjuk. Pedig ők is örülnének egy fehér karácsonynak. Ha már otthon kell ülni, legalább az ablakból lenne szép a világ. Ebből a merengésből zavar fel a bamm. Ledőlt bent a karácsonyfa?
Ezek szerint mégis beosont a másik macska. A sunyi dög imádja a mézeskalácsot – már kitapasztaltuk, elvből nem rakunk a fára. Hupsz! Mégsem a karácsonyfa volt. Mikor belépek, az egész család dől a röhögéstől: szeegény Szürcsi!
A kiscicám csuromvizesen támolyog a nappali közepén, a karácsonyfa sértetlen...
Kiderül: már megint rábukott a sütire, anyám észrevette, és úgy ráijesztett a majszoló macskára, hogy az megpróbált kiugrani a csukott ablakon. Kétszer is. A harmadik utókoppanás után a felmosóvödör fogta fel. Szegény jószág.
Miközben próbálom valahogy kiszárítani az ázott macskát, észreveszek egy bejövő videóhívást a nagyitól. Meglepődöm. Nem tudtam, hogy tud ilyet. Hamar világossá válik: nagyon nem tud. Mikor mi láttuk őt, ő már nem hallott minket, aztán cseréltünk. Mire mindenkinél helyrejött az összeköttetés, negyedóra is eltelt. Azért később is ilyen párbeszédeket lehetett hallani a konyhából:
– Na, akkor emésszük meg a hallottakat.
– Mit csinálsz te a halottakkal?
A délután maradéka online bejgli-tanácsadással telt. Mire sötétedni kezdett, mindennel megvoltunk. Lekapcsoltuk a villanyt, teret engedtünk az égők élénk színeinek. Az adventi koszorún pislákolt három gyertya, plusz anyukám zöld bőséghozó rituális gyertyája – telihold van, ilyenkor muszáj.
Nem tudtam megértetni vele, hogy nincs telihold, de azt sem, hogy elvileg katolikusok vagyunk. Azért az összkép emlékeztetett azokra a szentestékre, amikor még gyerekként ébren töltöttük a fél éjszakát, hogy találkozhassunk a Jézuskával és a Mikulással. Amikor olyan szegények voltunk, mint a templom egerének még csóróbb sógora, de mégis annyira éltük a csodát, mintha a gyermek a Mária-szobor karján csak ránk mosolyogna. Mikor karácsonyeste a szakadt babakocsi aljába bevágtuk a kutyát, és elvesztünk a szakadó hóban azzal a kis faszánkóval, ami a végére szétesett alattunk. A fehéren kihalt utcákat a fény és az árnyék játéka formálta végtelenné. Éreztette magát a fagy, de nem jutott el a szívekig.
Megvártuk a kijárási tilalom lejártát, felnyaláboltam a gitárt, és átosontunk a nagyihoz. Hetek óta nem jártam náluk, pedig csak két utcával laktak arrébb. Szegény nagyi, egyedül nézte szerdánként a Szulejmán ismétlését az RTL-en. Fontosak voltak ezek a rituálék, mégse tudtunk mit tenni.
Hívásban éltük az életünket, s elhittük, hogy ez most így oké. Nem jó, nem rossz. A polaritás fájna. Az oké csak oké.
Apu becsöngetett és a nagyszüleim kisvártatva már a kapu mögül hallgatták a dalokat. Láttam, ahogy az emberek a szomszédos házak ablakait is kinyitják. Mennyből jött az angyal és a Mikulás, kedves Mikulás is valahogy odakeveredett. Végül elénekeltem a nagyinak a Kismadarat. Mindig is ez volt a kedvence. Miközben játszottam a dalt, láttam magam körül a szenvedést az arcokon, de a kerítésen át feltűnt az is, ahogy a könny megered annak a szeméből, aki abban a pillanatban igazán számított. Olyan gyorsan jött ki a kapun és ölelt át, hogy még a maszkot se tudtam felvenni. Az emberek az ablakokból pedig látták, ahogy leszáll az első hó.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
