Akkora pók mászott a gitáromon, hogy muszáj volt elneveznem. Túl nagy és termékeny teremtés ahhoz, hogy szimplán kinyírjam. Már-már többet játszott a hangszeren, mint én – legalábbis az utóbbi időben. Már tényleg illene elővenni!
Három hónapja ígérgetem a nagyinak, hogy eljátszom neki a Szállj el kismadarat, de valahogy a madár helyett az életkedvem száll el mindig. Meg hát mindenki másé is, ha meghallják, hogy játszom. Olyankor édesapám max. hangerőre kapcsolja a mulatóst, hogy kitisztuljon a füle, s így már kettőnktől kap kedvet a család többi tagja a rituális érvágáshoz. Ezt megelőzendő inkább odakint játszottam a macskának. Idefagyok és lehet, hogy szegény Cilikét leszázalékolják halláskárosodás miatt, de legalább egész jól megy a dal.
Még mindig nincs hó…
A hideg már rég a nyakunkon, de a fehér táj – még most, december közepén is – várat magára, noha a meteorológusok napok óta ígérgetik. Fogadni merek, sokat csuklik otthon az édesanyjuk. Pedig ők is örülnének egy fehér karácsonynak. Ha már otthon kell ülni, legalább az ablakból lenne szép a világ. Ebből a merengésből zavar fel a bamm. Ledőlt bent a karácsonyfa?
Ezek szerint mégis beosont a másik macska. A sunyi dög imádja a mézeskalácsot – már kitapasztaltuk, elvből nem rakunk a fára. Hupsz! Mégsem a karácsonyfa volt. Mikor belépek, az egész család dől a röhögéstől: szeegény Szürcsi!
A kiscicám csuromvizesen támolyog a nappali közepén, a karácsonyfa sértetlen...
Kiderül: már megint rábukott a sütire, anyám észrevette, és úgy ráijesztett a majszoló macskára, hogy az megpróbált kiugrani a csukott ablakon. Kétszer is. A harmadik utókoppanás után a felmosóvödör fogta fel. Szegény jószág.
Miközben próbálom valahogy kiszárítani az ázott macskát, észreveszek egy bejövő videóhívást a nagyitól. Meglepődöm. Nem tudtam, hogy tud ilyet. Hamar világossá válik: nagyon nem tud. Mikor mi láttuk őt, ő már nem hallott minket, aztán cseréltünk. Mire mindenkinél helyrejött az összeköttetés, negyedóra is eltelt. Azért később is ilyen párbeszédeket lehetett hallani a konyhából:
– Na, akkor emésszük meg a hallottakat.
– Mit csinálsz te a halottakkal?
A délután maradéka online bejgli-tanácsadással telt. Mire sötétedni kezdett, mindennel megvoltunk. Lekapcsoltuk a villanyt, teret engedtünk az égők élénk színeinek. Az adventi koszorún pislákolt három gyertya, plusz anyukám zöld bőséghozó rituális gyertyája – telihold van, ilyenkor muszáj.
Nem tudtam megértetni vele, hogy nincs telihold, de azt sem, hogy elvileg katolikusok vagyunk. Azért az összkép emlékeztetett azokra a szentestékre, amikor még gyerekként ébren töltöttük a fél éjszakát, hogy találkozhassunk a Jézuskával és a Mikulással. Amikor olyan szegények voltunk, mint a templom egerének még csóróbb sógora, de mégis annyira éltük a csodát, mintha a gyermek a Mária-szobor karján csak ránk mosolyogna. Mikor karácsonyeste a szakadt babakocsi aljába bevágtuk a kutyát, és elvesztünk a szakadó hóban azzal a kis faszánkóval, ami a végére szétesett alattunk. A fehéren kihalt utcákat a fény és az árnyék játéka formálta végtelenné. Éreztette magát a fagy, de nem jutott el a szívekig.
Megvártuk a kijárási tilalom lejártát, felnyaláboltam a gitárt, és átosontunk a nagyihoz. Hetek óta nem jártam náluk, pedig csak két utcával laktak arrébb. Szegény nagyi, egyedül nézte szerdánként a Szulejmán ismétlését az RTL-en. Fontosak voltak ezek a rituálék, mégse tudtunk mit tenni.
Hívásban éltük az életünket, s elhittük, hogy ez most így oké. Nem jó, nem rossz. A polaritás fájna. Az oké csak oké.
Apu becsöngetett és a nagyszüleim kisvártatva már a kapu mögül hallgatták a dalokat. Láttam, ahogy az emberek a szomszédos házak ablakait is kinyitják. Mennyből jött az angyal és a Mikulás, kedves Mikulás is valahogy odakeveredett. Végül elénekeltem a nagyinak a Kismadarat. Mindig is ez volt a kedvence. Miközben játszottam a dalt, láttam magam körül a szenvedést az arcokon, de a kerítésen át feltűnt az is, ahogy a könny megered annak a szeméből, aki abban a pillanatban igazán számított. Olyan gyorsan jött ki a kapun és ölelt át, hogy még a maszkot se tudtam felvenni. Az emberek az ablakokból pedig látták, ahogy leszáll az első hó.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. karácsonyi számában)
A nevem Santi Jimenez Serrano. Jelenleg a Latin-amerikai Mars-kolonizáló program igazgatója vagyok. 2035 és 2044 között az Európai Űrügynökségben néhány párhuzamosan futó interplanetáris expedíció műszaki felelőse voltam. Mint vezető mérnöknek a feladatom az volt, hogy az asztronautákat és a felszerelést biztonságban eljuttassam a bolygóra. Így volt ez az Alliance–4 űrhajóval és annak utasaival is. A start előtt azt gondoltam, hogy minden apróságra odafigyeltünk, és a lehető legkörültekintőbben jártunk el. Mindennel számoltunk, amivel matematikailag lehetséges volt. A hibát ott követtük el, hogy bár a képletben szerepeltettük a magyart és a románt, Trianonra nem gondoltunk.
– Ezt most már nem hagyhatjuk annyiban! Nem volt elég nekik az erdődi Petőfi-szobor, nem elég a felirataink letépése, most már kapával-kaszával jönnek ellenünk! Gyerünk Vásárhelyre, vegyünk elégtételt végre!
– Csihadj le, te gyerek! – intette Tóni bácsi. – Nem olyan egyszerű ez!
Bizony egykor az első háborúban ott jártam azon a hegyes tájon, ahol te most képzeletben – mondta neki. Képek kezdtek felvillanni szeme előtt – mint újabban egyre gyakrabban – a tengelyig érő sárban haladó lovas kocsikról, az útszélen kimerülten heverő emberekről, lövészárkokról, a lövedékek nyomán szétrepülő rögökről, emberi végtagokról. Nagyot nyelt. – Harcoltam, harcoltunk magunkat nem kímélve számos helyén annak a vidéknek, és miként a soproniak közül oly sokan negyven éve, az Ojtozi szorosban is!
Az ő története ott kezdődött, ahol a jelenés abbamaradt. Azt rebesgették, hogy minden harmadik vasárnap este különös fény vetődik a faluvégi keresztre. Ahogy a hír terjedt, egyre többen lopakodtak ki estefelé a fakereszt közelébe. Sötétedéskor a tömeg úgy nőtt a hegyoldalban, mint a szétloccsantott gyászfekete tinta: sötét folt szürke posztón. Halotti csend mindenütt, a szemek a kopottas, félig korhadt keresztre szegezve. Áhítat. A csend meg egyre sűrűbb.
Tizenhárom éves voltam, amikor megérett bennem az elhatározás, hogy szentestén tetten érem és leleplezem a karácsony angyalát. Be is jelentettem ezt a szándékomat a szüleimnek, akik erről a nagy ívű tervről semmit nem tudván, a lehető leghagyományosabb módon készültek az ünnepi estére. A sütőben javában sült a sógoréktól kapott disznótoros kóstoló, fölötte öntöttvas fazékban rotyogott a szárma...
Aztán hazajött az asszony. Meggyújtotta a kis petróleumlámpát és két-három kis csomagot tett az asztalra.
– Mit hoztál? – kérdezte az ura.
– Heringet – mondta halkan az asszony és kibontotta az egyik csomagot. Heringszaggal és hagymaszaggal lett tele a kis szoba.
– Nagyon fáradt vagyok – mondta az asszony és nehezen leült.
Az ura nézett rá:
– Sokat szaladtál? – kérdezte és érdes hangja meleg lett.
Esős őszi nap volt. Monsieur Girard a hajnali órákban egy kis kocsival járta a kerületet, így válogatta át a környék összes szemetét. Arcát fehér szakálla és piszkos, szürke haja keretezte, melyet elgyötört vézna test cipelt részvéttelen életén keresztül. Keze elhasznált, ruhája elviselt volt. Ahogy nyikorgós kocsiját maga után rángatta, hétéves forma gyermeket látott kuporogni az egyik üzlet bezárt kapuja előtt. Sokszor látott ilyet: az ijedt szempár és a csupasz lábfejek apró rándulásait.
Az új rendőrparancsnok, Jakovljevits Milorád példát akar statuálni, s ennek érdekében mindenkit mozgósít, hogy a merénylőt minél előbb elfogják, és bíróság elé állítsák. Mert merénylet volt, gyilkosság, ehhez nem férhet semmi kétség. A katonát két lövés érte, így nem lehetett véletlen szerencsétlenség.