Naponta
A villamos lépcsője talán nyolcszor is változott harminchét év alatt, mióta ő a hivatalból hazafelé cipekedve leszállt róla, mert persze biztos maguk a villamosok cserélődtek ennyiszer, de őt az egészből csak a lépcső érdekelte, ahogy évről évre nehezült a bevásárlótáska, mert nőttek a gyerekek is, az étvágyuk is, és senkinek nem jutott az eszébe, hogy ő, az anyjuk korosodik és kissé már görbül is, mert mindenki segített neki a nyárról, az utazásokról a szállásokról, a hegyekről és a vízpartokról álmodozni, amiben jó is volt elképzelegni, de utána meg kellett tervezni a leszállást, cipekedve a bevásárlással, mert mostanában már naponta érezte a korosodást, és a nyaralások álmairól végül csak az jutott eszébe, hogy ő akkor is tele lesz kötelezettséggel, hogy mindenkit megfelelően ellásson, és ez elrontotta az álmait, már nem számítottak, egyetlen gyönyörű tervezgetés tartotta benne a lelket, hogy a villamos lépcsője talán elég könnyű akadály lesz ma is, elég, ha csak ma, mintha ez utoljára lenne izgalmas, hogy le tudjon szállni a bevásárlótáskával, ne álljon az ajtó elé senki, bírja a térde, ne roppanjon össze a dereka, és nehogy bárki is eltűnődjön rajta, hogy anyánknak hogyan maradhatott ez a végső, egyetlen, mindennapos letisztult álma.
Féldeci
Először a hangulat, hogy inni fog, aztán a köré gyűlt, észerőmű cimborakör, mert a felesek közben mindenki okosabb, ez itt egy sajátos, mindentudó akadémia, apró vitákkal és megcáfolhatatlan dialektikus szintézisekkel, amelyek színjózanul is változhatatlanok maradnak, mert így, együtt olyan erőteljes az igazságról meghozott közös döntés, melyet aláhúz a mozdulat, amely a bűvös tűzfolyamot legördíti a torkon, ami csípjen, a nemjóját, megszokhatatlanul, kínozzon jótékonyan, amíg eljut a vérig, aztán jöhet az enyhe bódulat, amely mindig meglepetésekkel jár, mert hol eltompítja az élet keserves terheit, hol meg valami földrengésként teszi még tragikusabbá, ami mellett addig elsiklott az ember, úgyhogy belefér még egy, s talán majd egy további is, míg a bölcs és egyre megformálatlanabb szavak örvénye egyetlen összemosódó hangkoszorúvá válik az észerőmű indulatos, de gyengülő fejtegetéseiben, ahol mind igazi férfinak érzi magát, aki többszörösen is állja ezt a tűzfolyamot, melynek egyetlen értelme az élet sajátos rítusa, a többi igazi szenvedély és titok.
Örökmécs
Az üres, szokatlan formájú és régies padok között olyan előrébb haladni a csendes, zárt, kongó és mégis szinte szólongatóan személyes térben az öncélú csoda felé, amit a vallásosak talán szentélynek, talán oltárnak, talán földi mennynek hívnak a maga díszes civilidegenségében, hogy néha a betévedőnek az az érzése támad: az évei mellett halad el egy-egy padsorral, sőt előre, egészen a végéig eljut, de ott nem gödröt és koporsót, hanem valami élettől elrugaszkodott világot talál, amely már távolról is megrendíti a templomban hosszú évek óta nem járt betévedőt, aki még turistaként is kerülte az ódon műemlékeket, mert mélyeiben az elmúlás leheletét árasztották rá, most is csak az „ugyan, miért ne” gondolat hozta be abba az épületbe, amely előtt naponként legalább kétszer elsuhan, és nem is zavarná őt semmi, azon az apró piros, szúrós fényen kívül, amely mintha figyelné, akár a lelkiismeret vádjaként, és bár bőven lenne miért, de ez a támadásmentesség a legkínzóbb, mert felelni sem lehet rá, szabadulni sem lehet tőle, és a betévedő illetéktelennek érzi, hogy egy egyszerű betévedésnek így adjon félretehetetlen és felkavaró jelleget egy apróság, amely persze jelez valami fontos titkot, hallott erről, de most nem ez érdekli, hanem hogy kilépni sem tud már anélkül, hogy ez a piciny, szúró piros fény ne követné, s majd olyan mélyről, olyan konokul fog feltörni ennek a különös csendnek a személyességtől messzire rugaszkodott zajban is, ahogyan a hajszálgyökér betont feszít, és ahogy egy visszatérő emlék sorsokat forgat fel.
(Karantének)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.