Pajor András: Egymondatos novellák

2020. június 08., 22:55
Bicsi Gyula festménye

Naponta

A villamos lépcsője talán nyolcszor is változott harminchét év alatt, mióta ő a hivatalból hazafelé cipekedve leszállt róla, mert persze biztos maguk a villamosok cserélődtek ennyiszer, de őt az egészből csak a lépcső érdekelte, ahogy évről évre nehezült a bevásárlótáska, mert nőttek a gyerekek is, az étvágyuk is, és senkinek nem jutott az eszébe, hogy ő, az anyjuk korosodik és kissé már görbül is, mert mindenki segített neki a nyárról, az utazásokról a szállásokról, a hegyekről és a vízpartokról álmodozni, amiben jó is volt elképzelegni, de utána meg kellett tervezni a leszállást, cipekedve a bevásárlással, mert mostanában már naponta érezte a korosodást, és a nyaralások álmairól végül csak az jutott eszébe, hogy ő akkor is tele lesz kötelezettséggel, hogy mindenkit megfelelően ellásson, és ez elrontotta az álmait, már nem számítottak, egyetlen gyönyörű tervezgetés tartotta benne a lelket, hogy a villamos lépcsője talán elég könnyű akadály lesz ma is, elég, ha csak ma, mintha ez utoljára lenne izgalmas, hogy le tudjon szállni a bevásárlótáskával, ne álljon az ajtó elé senki, bírja a térde, ne roppanjon össze a dereka, és nehogy bárki is eltűnődjön rajta, hogy anyánknak hogyan maradhatott ez a végső, egyetlen, mindennapos letisztult álma.

Féldeci

Először a hangulat, hogy inni fog, aztán a köré gyűlt, észerőmű cimborakör, mert a felesek közben mindenki okosabb, ez itt egy sajátos, mindentudó akadémia, apró vitákkal és megcáfolhatatlan dialektikus szintézisekkel, amelyek színjózanul is változhatatlanok maradnak, mert így, együtt olyan erőteljes az igazságról meghozott közös döntés, melyet aláhúz a mozdulat, amely a bűvös tűzfolyamot legördíti a torkon, ami csípjen, a nemjóját, megszokhatatlanul, kínozzon jótékonyan, amíg eljut a vérig, aztán jöhet az enyhe bódulat, amely mindig meglepetésekkel jár, mert hol eltompítja az élet keserves terheit, hol meg valami földrengésként teszi még tragikusabbá, ami mellett addig elsiklott az ember, úgyhogy belefér még egy, s talán majd egy további is, míg a bölcs és egyre megformálatlanabb szavak örvénye egyetlen összemosódó hangkoszorúvá válik az észerőmű indulatos, de gyengülő fejtegetéseiben, ahol mind igazi férfinak érzi magát, aki többszörösen is állja ezt a tűzfolyamot, melynek egyetlen értelme az élet sajátos rítusa, a többi igazi szenvedély és titok.

Örökmécs

Az üres, szokatlan formájú és régies padok között olyan előrébb haladni a csendes, zárt, kongó és mégis szinte szólongatóan személyes térben az öncélú csoda felé, amit a vallásosak talán szentélynek, talán oltárnak, talán földi mennynek hívnak a maga díszes civilidegenségében, hogy néha a betévedőnek az az érzése támad: az évei mellett halad el egy-egy padsorral, sőt előre, egészen a végéig eljut, de ott nem gödröt és koporsót, hanem valami élettől elrugaszkodott világot talál, amely már távolról is megrendíti a templomban hosszú évek óta nem járt betévedőt, aki még turistaként is kerülte az ódon műemlékeket, mert mélyeiben az elmúlás leheletét árasztották rá, most is csak az „ugyan, miért ne” gondolat hozta be abba az épületbe, amely előtt naponként legalább kétszer elsuhan, és nem is zavarná őt semmi, azon az apró piros, szúrós fényen kívül, amely mintha figyelné, akár a lelkiismeret vádjaként, és bár bőven lenne miért, de ez a támadásmentesség a legkínzóbb, mert felelni sem lehet rá, szabadulni sem lehet tőle, és a betévedő illetéktelennek érzi, hogy egy egyszerű betévedésnek így adjon félretehetetlen és felkavaró jelleget egy apróság, amely persze jelez valami fontos titkot, hallott erről, de most nem ez érdekli, hanem hogy kilépni sem tud már anélkül, hogy ez a piciny, szúró piros fény ne követné, s majd olyan mélyről, olyan konokul fog feltörni ennek a különös csendnek a személyességtől messzire rugaszkodott zajban is, ahogyan a hajszálgyökér betont feszít, és ahogy egy visszatérő emlék sorsokat forgat fel.

(Karantének)