II. Bemutatkozom
Már túljártam a poharaim felén, amikor körém sereglettetek, pedig ohó, hány kupica várakozott még rám! Iddogálás közben, úgy tetszett, aprócska ördögök válnak ki a félhomályból, vihogva alakot öltenek, s szaporán elkergetik a tébláboló védangyalokat, majd fáradhatatlanul futnak végig a kocsmaasztalon, egyik poharat a másik után emelve kis hátukra, s egymásnak bakot tartásban öntözve a nyelvem, melyről már felszáradt az utolsó csepp pálinka is.
Oly serényen munkálkodtak, mintha virgáccsal ösztökélte volna őket Durumó fősegédje: tovább, tovább, nagy dolgok készülődnek, s ha nem vagyok jókedvemben, sej-haj lesz!
Egészségetekre! Íme, visszatértem szeretett székesfővárosunkba, pedig bizony jó ideig máshol kujtorogtam, a messzi Frankhon kocsmáit látogatva árultam hamisított abszintot a fővárosi szeszcsempészeknek. Kapóra jöttek Párisban tengődő festő barátom akvarelljei, melyekkel moszat-, holtvíz- és smaragdszínűre pancsoltuk a tyúkszarból és az út menti gyomokból párolt szeszt. Ezzel kápráztattuk el az orfeumokban mulatozó úrfikat, s bizony a halál fia lettem volna, ha ott maradok.
A francúz fogdmegek már a hotelszobám folyosóján trappoltak, s a borongós őszi estén – mikor a sebzett lelkű varrólányok seregestül vetik magukat a párisi Szajna vizébe, és habos örvénytorok nyeli el őket, hogy a túlvilágra expediálják a botor lelkeket, ahonnan Fenkelstein professzor, a göttingeni szellemidéző asztalt táncoltatva visszahívja majd őket földi gavotte-juk folytatására – nem szottyant kedvem elmenekülni, kezem a pisztoly felé nyúlt, hogy halántékomnak szegezzem, s ezzel lezárjam életemnek azt a mélakóros időszakát, melybe a szüntelen élvhajhászat sodort; életkedvem elsatnyult, alvajáróként kóvályogtam Páris utcáin, s rémképek gyötörték megviselt agyamat: ama nevezetes Éjfél-tornyot már tótágast állva láttam, mintha valamely kokott csipkeharisnyás két combja tárulna szét az égre meredve, s ott járna kánkánt a dalmahodó felhőkön, mint valami villámoktól recsegő színpadon. A züllődens város – hisz mi csak így becézgettük a fránya dékadenciát – rendesen kikészített, s már ott tartottam: magam is befekszem az önpusztítás Prokrusztész-ágyába.
Már a kilincset rázták a nyakamra küldött zsandárok, amikor – eb ura fakó! – kitártam az ablakom, és a szerencsében bízva kiugrottam. És mit ad Isten? Hát nem éppen egy arra haladó konflisba pottyantam, egy szemrevaló, vörös menyecske mellé, kinek agyonnyomtam a gavallérját? Ebből is ínycsiklandó kaland támadhatott volna, de akkor már szentül elhatároztam, hogy hazatérek.
Egészségetekre! Hát, remélem, nem felejtettétek el kacsalábon forgó történeteimet, de megsúgom, hiába gyűltetek ilyen sokan körém, nem lesz időm mindegyikről szót ejteni – ha a feledés az úr, hajtson csak rabigába titeket. Az újaknak pedig ajánlom magam! Murokffy vagyok, Murokffy Tódor Ede, egyik énem jobbik vagy rosszabbik fele, bár azt sohasem tudom eldönteni, hogy melyiké. Az erdőn túlról származom, egy álmos-ólmos kisvárosból, mely közel esik családi birtokunkhoz, Murokországhoz.
Koromat kérditek? Még nem vagyok matuzsálem, biztosan tudom… Többet nem mondok magamról, inkább felhevítek pár régebbi meg újabb történetet. És hát mondanom sem kell, hogy egyik sem álmosítóbb a Pista gróf múltkori eseténél, kit már régen ráncba kívántam szedni.
De jól figyeljetek, és meg ne szakítson senki, mert csúnyán megjárhatja! Arra csak emlékeztek, amikor a franzstadti kocsmában meséltem a kalandjaimat, és egy sörbajszos munkáslegény azzal fenyegette meg a mellettünk ülő, lenszőke szeretőjével enyelgő ficsúrt, hogy téglatenyerével agyonvágja, s véréből vörös kakasokat köp palotájának tetejére – de még a végére sem érhetett mondatának, ugyanis sétabotommal átnyúltam a figyelmes fejek fölött, s nagyot koppantottam a sapkájára. Úgy elalélt, mint egy színpadi primadonna, s egy életre megtanulta, hogy ne kotyogjon a beszédembe. Én meg folytathattam a történetemet.
Szóval kíváncsiak vagytok, miért tértem vissza? Igyunk előtte egy pohárka cigánymeggy-pálinkát, váljon csak vérré! Egészségetekre!
Tudjátok jól, hogy sosem titkoltam: életem minden pillanatában a gyönyört hajszoltam. Ez a bohémek filozófiája, melynek kedvéért könnyű szívvel áldozom fel mindazt, ami a nyárspolgárok számára az élet legfőbb céljának tűnik.
Ne haragudjatok, kissé már nehezemre esik a beszéd, mert az elmém sötét zugaiból kiszabadult pöttöm ördögök röneszánsz tervrajzokból életre keltett szerkentyűkkel táplálják belém a mámort! De ne búsuljatok, ha itt és most nem mesélek is el mindent, bizonnyal találkozunk még a város girbegurba utcáin, netán egy híres orfeumban vagy a Kék Hermelin foteljeiben. És becsületemre mondom, lesz folytatás!
Ha nem születtem volna Murokffynak, már bizton rémeket látnék, de mivel Murokffynak születtem, állandóan rémeket látok, így aztán elmosódva észlelem a kocsmai homályban dagadozó kebleket, a régi barátok kipiruló arcát, s hallgatom a koccanó poharak koncertjét, amellyel visszatértemet ünneplitek. S nézzétek csak, alig szóltam pár szót, máris körömcseppig ürült a pohár! Hadd csapjak a lovak közé, mert még időnap előtt rám találnak a hitelezőim, akik úgy hiszik, végképp elnyelt Frankhon távoli földje!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.