II. Bemutatkozom
Már túljártam a poharaim felén, amikor körém sereglettetek, pedig ohó, hány kupica várakozott még rám! Iddogálás közben, úgy tetszett, aprócska ördögök válnak ki a félhomályból, vihogva alakot öltenek, s szaporán elkergetik a tébláboló védangyalokat, majd fáradhatatlanul futnak végig a kocsmaasztalon, egyik poharat a másik után emelve kis hátukra, s egymásnak bakot tartásban öntözve a nyelvem, melyről már felszáradt az utolsó csepp pálinka is.
Oly serényen munkálkodtak, mintha virgáccsal ösztökélte volna őket Durumó fősegédje: tovább, tovább, nagy dolgok készülődnek, s ha nem vagyok jókedvemben, sej-haj lesz!
Egészségetekre! Íme, visszatértem szeretett székesfővárosunkba, pedig bizony jó ideig máshol kujtorogtam, a messzi Frankhon kocsmáit látogatva árultam hamisított abszintot a fővárosi szeszcsempészeknek. Kapóra jöttek Párisban tengődő festő barátom akvarelljei, melyekkel moszat-, holtvíz- és smaragdszínűre pancsoltuk a tyúkszarból és az út menti gyomokból párolt szeszt. Ezzel kápráztattuk el az orfeumokban mulatozó úrfikat, s bizony a halál fia lettem volna, ha ott maradok.
A francúz fogdmegek már a hotelszobám folyosóján trappoltak, s a borongós őszi estén – mikor a sebzett lelkű varrólányok seregestül vetik magukat a párisi Szajna vizébe, és habos örvénytorok nyeli el őket, hogy a túlvilágra expediálják a botor lelkeket, ahonnan Fenkelstein professzor, a göttingeni szellemidéző asztalt táncoltatva visszahívja majd őket földi gavotte-juk folytatására – nem szottyant kedvem elmenekülni, kezem a pisztoly felé nyúlt, hogy halántékomnak szegezzem, s ezzel lezárjam életemnek azt a mélakóros időszakát, melybe a szüntelen élvhajhászat sodort; életkedvem elsatnyult, alvajáróként kóvályogtam Páris utcáin, s rémképek gyötörték megviselt agyamat: ama nevezetes Éjfél-tornyot már tótágast állva láttam, mintha valamely kokott csipkeharisnyás két combja tárulna szét az égre meredve, s ott járna kánkánt a dalmahodó felhőkön, mint valami villámoktól recsegő színpadon. A züllődens város – hisz mi csak így becézgettük a fránya dékadenciát – rendesen kikészített, s már ott tartottam: magam is befekszem az önpusztítás Prokrusztész-ágyába.
Már a kilincset rázták a nyakamra küldött zsandárok, amikor – eb ura fakó! – kitártam az ablakom, és a szerencsében bízva kiugrottam. És mit ad Isten? Hát nem éppen egy arra haladó konflisba pottyantam, egy szemrevaló, vörös menyecske mellé, kinek agyonnyomtam a gavallérját? Ebből is ínycsiklandó kaland támadhatott volna, de akkor már szentül elhatároztam, hogy hazatérek.
Egészségetekre! Hát, remélem, nem felejtettétek el kacsalábon forgó történeteimet, de megsúgom, hiába gyűltetek ilyen sokan körém, nem lesz időm mindegyikről szót ejteni – ha a feledés az úr, hajtson csak rabigába titeket. Az újaknak pedig ajánlom magam! Murokffy vagyok, Murokffy Tódor Ede, egyik énem jobbik vagy rosszabbik fele, bár azt sohasem tudom eldönteni, hogy melyiké. Az erdőn túlról származom, egy álmos-ólmos kisvárosból, mely közel esik családi birtokunkhoz, Murokországhoz.
Koromat kérditek? Még nem vagyok matuzsálem, biztosan tudom… Többet nem mondok magamról, inkább felhevítek pár régebbi meg újabb történetet. És hát mondanom sem kell, hogy egyik sem álmosítóbb a Pista gróf múltkori eseténél, kit már régen ráncba kívántam szedni.
De jól figyeljetek, és meg ne szakítson senki, mert csúnyán megjárhatja! Arra csak emlékeztek, amikor a franzstadti kocsmában meséltem a kalandjaimat, és egy sörbajszos munkáslegény azzal fenyegette meg a mellettünk ülő, lenszőke szeretőjével enyelgő ficsúrt, hogy téglatenyerével agyonvágja, s véréből vörös kakasokat köp palotájának tetejére – de még a végére sem érhetett mondatának, ugyanis sétabotommal átnyúltam a figyelmes fejek fölött, s nagyot koppantottam a sapkájára. Úgy elalélt, mint egy színpadi primadonna, s egy életre megtanulta, hogy ne kotyogjon a beszédembe. Én meg folytathattam a történetemet.
Szóval kíváncsiak vagytok, miért tértem vissza? Igyunk előtte egy pohárka cigánymeggy-pálinkát, váljon csak vérré! Egészségetekre!
Tudjátok jól, hogy sosem titkoltam: életem minden pillanatában a gyönyört hajszoltam. Ez a bohémek filozófiája, melynek kedvéért könnyű szívvel áldozom fel mindazt, ami a nyárspolgárok számára az élet legfőbb céljának tűnik.
Ne haragudjatok, kissé már nehezemre esik a beszéd, mert az elmém sötét zugaiból kiszabadult pöttöm ördögök röneszánsz tervrajzokból életre keltett szerkentyűkkel táplálják belém a mámort! De ne búsuljatok, ha itt és most nem mesélek is el mindent, bizonnyal találkozunk még a város girbegurba utcáin, netán egy híres orfeumban vagy a Kék Hermelin foteljeiben. És becsületemre mondom, lesz folytatás!
Ha nem születtem volna Murokffynak, már bizton rémeket látnék, de mivel Murokffynak születtem, állandóan rémeket látok, így aztán elmosódva észlelem a kocsmai homályban dagadozó kebleket, a régi barátok kipiruló arcát, s hallgatom a koccanó poharak koncertjét, amellyel visszatértemet ünneplitek. S nézzétek csak, alig szóltam pár szót, máris körömcseppig ürült a pohár! Hadd csapjak a lovak közé, mert még időnap előtt rám találnak a hitelezőim, akik úgy hiszik, végképp elnyelt Frankhon távoli földje!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)
Smid Róbert | Két kaland egy áráért
Ma kevésbé kedvelt, avíttasnak ható, hosszú cím: pipa. Hetyke-nyegle magyar úrfi, aki végigkalandozza az egykori Monarchia területét: pipa. Mindez megtámogatva századelős atmoszférával, szecessziós nyelvezettel és régivágású, éppen annyira sztereotipizált alakokkal, hogy az humoros legyen: pipa. Pataki Tamás debütálása minden jel szerint arra van predesztinálva, hogy az idei nyaralások egyik legszórakoztatóbb olvasmánya legyen, a Murokffyban vérré válik az abszint, és lóvá teszi az ördögöt azonban jelentősen túlmutat az egymásra következő csodás kalandok nyújtotta egyszerű élvezeten.
