Paulinyi Tamás: Ez az én helyem

2020. augusztus 21., 05:50
Kuti Dénes: Belső tér (olaj, vászon, 90 × 100 cm, 1991)

Zugló, másképpen tizennegyedik kerület, megint másként, itt ülünk a kedvesemmel valahol az M3-as és a Rákospatak mentén, egy parkban, egy padon. Régi szokásunk ez, afféle rituálé, télen-nyáron érvényes öröm, ha a nap is süt, sokszor csak hallgatunk, nézve a névtelen világot, mint ahogy a történelem előtti ősgyíkok sütkéreztek és sütkéreznek a boldog jelenbe dermedt szemükkel a sugárzó fényben, a tengerparti sziklákon, mondjuk a Galápagoson.

A mi Galápagosunk ez a múltbéli szocialista lakótelep lett, fásult hetykeséggel állnak a tömbházak körülöttünk, vállvetve dacolnak az idővel és a múlttal, ahogy mi is. A néhai közért már Spar, új trolik zúgnak el mellettünk csendben, nem azok a szerelmetes, régi érából származó szovjet Ziuk, azok a dicsőn zúgósok és vinnyogósok. Megered aztán a nyelvünk, ha úgy tetszik, magunk is beszédes relikviák vagyunk, az élet delének a közelében, én meg túl is rajta, ó, dehogy siratjuk a múltat, ráncok ide, ráncok oda, egy fölnőttnek már más dolga van.

És megjelenik akkor egy Öregúr, két bottal, terebélyesen. Fel is figyelünk a hirtelen tornyosulására, mint Filémon és Baukisz, a mitológia legszebb és legkitartóbb szerelmesei, mikor a Jóisten vándor képében rájuk kopogtatott.

– Ez az én helyem – mondja, és botjával a kedvesem melletti padrészre mutat, fenéknyi hely, intim dolog lenni mellénk így becsüccsenni. Kihúzom hát magam, bedobom az ötven pluszos erélyem és már mondom is.

– Le szeretne ülni?

– Nem szeretnék, le fogok! – válaszolja, én meg nyelek egyet és villámgyorsan riposztozok.

– Szigorú és határozott szavak ezek, uram! – De Ő már ül is közénk, valahogy tetszik az az ellentmondást nem tűrő eltökéltsége, meg hát végül is öreg. Elégedetten nézi velünk a változatlan tájat egy darabig, aztán beszélni kezd, mi másról persze, mint a múltról, kiderül, hogy kilencvenéves, ami nekem és a kedvesemnek is döbbenet, hetvennek néztük, magához képest több, mint fiatalos.

Hentes volt és katona, okosan tetette le a lantot és a fegyvert vele a sors, még jó időben, ötvenhat reménytelenségében emberként mentve embert, ahogy negyvenötben is egyfajta érdemes angyalként tudta másokért kihúzni magát. Mint megtudtuk, hetven éve házas, igen, ők az igazi Filémon és Baukisz, ők a mitikus szerelmesek. És mégis, múlhatatlan Casanovaként dicséri az én szépemet, nincs ebben semmi rossz, flört ez, leginkább az élettel flörtöl, ami itt tornyosul most előttünk is, feledtetve önnön ráncait és évszámait.

– Tudjátok – mondja –, az élet nem múlik, csak telik… ­– és most én teszem le szomorú lantomat, az életről és halálról képzelt sületlenségeimet, hallgatva egy igazi Öregúr derűs bölcsességeit, aki már a dédunokáit húzza elő a cilinderéből, no nem afféle nyugdíjaskönnyek között, idegen tőle az öreges szentimentalitás, a humora a teremtés derűje, ahogy a határozottsága is lenyűgöző. Beszél, beszél, mi meg már készülődünk, nem mintha unnánk, egyszerűen menni kell. Meg hát ugye, megjött az üzenet és a tanulság, amivel élni egyszerre könnyebb és felelősségében nehezebb is.

– Isten áldja! További minden jót! – Ilyesmiket mondunk éltes időutazónknak, aztán újra elénk kanyarodik a hazafelé vezető ismerős táj, de most másként, egy titokkal gazdagabban, amiben galápagosi sárkányok rázzák meg magukat és ugranak vissza a gyönyörű őstenger fodrozódó hullámai közé, úszva és belemerülve magába az öröklét végtelen játékába, aminek sem kezdete, sem vége nincs. Érezzük mind a ketten, hogy egy újabb titkos csodával lett gazdagabb az életünk, hogy mi, emberek tényleg egymás vendégei vagyunk, így körbenézek a múlton, ami most jelen, és egy egyszerű gondolat fogalmazódik meg bennem:

– Ez az én helyem!

 

(Karantének)