Pelyvás Gergő: Templomos

2020. november 12., 22:31
Fazakas Barna: Templomos (2011)

 

I.

Estetájban érkezett Holmeux főterére. Az eső már órák óta zuhogott, ezért a város utcáit egy árva lélek sem rótta. Három akasztott csüngött a hóhér katedráján; egyikük egy törpe, a másik kettő tündér volt. A fekete lovon érkező vándor, bár nem látta arcukat, testarányaikból tökéletesen megállapította eredetüket.

Továbbvezette hátasát az esőtől fátyolos, kihalt utcán, melyet csak a házakból kiszűrődő halvány fénysugarak világítottak meg valamicskét. Az eső teljesen átáztatta ruházatát. Fekete csuklyája, hollószín köpenye és disznóbőr csizmája átengedte a vizet. Hátasa éjsötét szőréről vízesésként csordult alá a sokmérőnyi csapadék.

A várost övező roppant fenyőrengetegből varjak károgása szűrődött az utcákra. Gyászos énekükkel köszöntötték a hátán vastag szövetbe burkolt, impozáns hóhérpallost hordozó vándort. Egy részeg, nadrág nélküli koldus jött vele szembe az utcán. Halkan énekelve közeledett a robusztus lovat megülő férfi felé, de amikor elég közel ért ahhoz, hogy jobban szemügyre vegye, sebtiben elkanyarodott, a hatalmas lendülettől azonban megcsúszott a sikamlós macskaköveken, és ernyedten elterült. A vándor kiköpött.

Még haladt pár lépésnyit az utcán, amikor az eső áthatolhatatlannak tetsző függönyén keresztül megpillantott egy kopottas cégért.

„A Részeges Mantikórhoz” – olvasta magában.

Leszállt hátasáról és kipányvázta a fogadó kertjét környékező kerítés egyik korhadt deszkájához. Bár nem volt túlzottan célravezető lovát az utcai tolvajokra bízni, a férfi jól tudta, hogy Talabor, ha veszélyben érzi magát, képes egy emberi kéz leharapására is. A férfi megveregette hátasa nyakát, odamormolt neki valamit, majd belépett a lámpafénytől ragyogó ablakú fogadó vasalt faajtaján.

Odabent egy röpke pillanatig még zajlott az élet: a részegesek hangosan trágárkodtak, az asztalokat körbeülő becsiccsentett kalmárok a kereskedelmi útvonalak észszerűtlenségén vitatkoztak, a söntés mellett gubbasztó napszámosok vígan hantáztak, a felszolgáló asszonyok pedig kacéran illegették magukat, melyért jutalmuk a fenekükön csattanó megannyi tenyér volt. A romantikus kocsmai idillt már csak tetézték a kandalló mellett zenélő vándormuzsikusok, akik kétágú furulyával, csörgődobbal és lanttal szórakoztatták a jónépet. Mindezen földi bohémnak azonban csak egy röpke pillanatra lehetett szemtanúja a fekete csuklyás vándor, aki a rozsdás zsaluk nyikordulásának kíséretében vágta be maga mögött az ajtót. A zajos kocsmai élet egyik pillanatról a másikra temetési szertartássá vált.

– Odanézz! Egy Templomos. Mocskos kurafi. Anyátlan szarrágó. Kutyalelkű hóhérszerzet – súgott össze a fogadó népe, miközben a vándor lassú léptekkel haladt a söntés felé, maga után víztócsát hagyva.

Mikor megérkezett, leemelte átázott csuklyáját. A köpcös, körszakállas, bőrkötényt viselő fogadós idegesen tördelte az ujjait, miközben felmérte a szótlanul álló alakot. Egy robusztus, nagyjából hét láb magas férfit látott maga előtt, esővíztől csillogó mellvértben, melyen a császár bal profilja volt látható. A férfi Templomos volt, efelől semmi kétség; mi sem támasztotta jobban alá a tényt, mint a hátán hordott, szövetbe bugyolált hosszúkás tárgy, amely minden bizonnyal egy esőtől féltve őrzött pallos volt.

A Templomos rosszarcú embernek bizonyult. Szögletes arcszerkezetét elburjánzott borosta és esővizes, alig vállig érő barna haj keretezte. Orra temérdek alkalommal törött már el, metsző tekintetét pedig hegek egész gyűjteménye nyomatékosította. Meredek homlokának árnyékában megbúvó barna szemeivel szenvtelenül nézett farkasszemet a fogadóssal. Lassú mozdulattal felemelte jobbját és a söntésnek támaszkodott, ezüstszín acél alkarvértje pedig visszaverte a kandalló tüzének fényét. A fogadós tekintete egyre riadtabbá vált.

– Egy vizespohárnyi pálinkát, legyen szíves. Mindegy, milyen fajta. Aranyforinttal fizetek – szólalt meg végre a Templomos.

Öblös, ugyanakkor rekedt és komor hangja zordon vészmadárként járta át a fogadót. A kocsmáros hevesen bólogatott, majd remegő kezekkel előkeresett egy üveg töményt, valamint egy szépmívű borospoharat. Amíg kiöntötte az italt, a fenyőpálinka többször a zsíros söntésre löttyent. Mikor végzett, a Templomosra eresztette halvány, erőltetett mosolyát, ám amikor a nemes gesztus viszonzatlanul maradt, rövid lépéssel elhátrált a pulttól.

A hét láb magas, mellvértes kolosszus úgy húzta le az égető italt, mintha csak vizet kortyolna. Elégedetten csapta a poharat az asztalhoz, és nagyot szívott a kocsma füstszagú levegőjéből.

– Csak még valami – kezdte a Templomos, mire a fogadós sikertelenül próbálta leplezni ijedtségét. – Merre van a Szent Balzacar-kolostor?

– A főtér másik... mármint hogy a... szóval, jó uram, induljon el a főtér felé, és ott meglátja az akasz... az akasztottakat. Amerre azok néznek, vannak a céhek... Tudja, páncélkovács, kardkovács, csizmadia et cetera. Amellett van a templom... mármint templomunk. Ahhoz... már hogy hozzátartozik a kolostor épülete is... – a fogadós nagyot nyelt, majd gyorsan hozzátette – ...uram.

– Ezer hála a vendégszeretetért, az italért és az útbaigazításért – biccentett a Templomos.

Egyáltalán nem látszott rajta a pálinka hatása. Erszényéből előbányászott három aranyforintot és a söntésre helyezte. A fogadós szeme felcsillant. Egyik pillanatról a másikra, több hónapnyi bevételének értéke aranylott a pultján.

– Hálás köszönetem, jó uram! Áldassék Tierrast császár! – kiáltotta vígan a fogadós az ajtó felé tartó Templomos után, aki egy laza karmozdulattal intett neki, majd egy nyikordulás kíséretében kilépett a fogadó ajtaján.

Odakint, a zuhogó esőben hallotta, ahogy a Részeges Mántikórban újra feltámad a vigadalom.

 

II.

A fehér kámzsát viselő, ötvenes éveiben járó barát arcán szívélyes mosollyal nyújtott kezet a Templomosnak. Az pedig megrázta.

– Áldassék a császár! – mondta galuskás hangján a barát.

– Áldassék! – érkezett a felelet.

– A nevem Goscord. Ha jól értesültem, te lennél az iderendelt Templomos. Légy üdvözölve és érezd magad otthon. Addig maradsz, ameddig csak szeretnél – a barát végre elengedte a férfi kezét, majd megveregette a vállát. – Látom, megviselt az eső. A ruhád átázott, a páncélod berozsdásodott. Bizonyára jót tenne egy fürdő is.

– Valóban jót tenne.

– Csak egy szavadba kerül. A felszerelésedért meg ne aggódj. Ittléted alatt beadatom a mesteremberekhez. Mire ismét útnak indulsz, úgy fog festeni, mint új korában – Goscord barát körbenézett a kolostor lekövezett, fedett teraszának csendes folyosóján, melyet csak néhány fáklya lobogó fénye világított meg. Az eső továbbra is zuhogott.

– Nem vagy éhes? Netán fáradt? Se perc alatt kerítek neked egy szobát vagy némi eledelt, ha úgy kívánod.

– Köszönöm, de egy fürdőnek most jobban örülnék.

– Ahogy óhajtod. Kövess! – bólintott a barát, majd elindult a folyosón.

Magabiztos léptekkel haladt. Egyértelműnek bizonyult, hogy már hosszú esztendők óta koptatja a kolostor kövezetét. Útközben nyugtalanul babrált ujjaival. Látszott rajta, hogy felszínes tisztelettel és udvariassággal viszonyul a Templomoshoz.

Végül befordultak egy impozáns, szárny nélküli kapunál, amely egy nyirkos beltéri folyosóhoz vezetett. Ott aztán néhány pillanatnyi séta után megálltak egy vasalt, ódon ajtónál, a barát pedig kulccsal kinyitotta a Templomos előtt. Odabent egy deszkapadlózatú szobát pillantott meg, amelynek közepén méretes dézsában forró víz gőzölgött. Egy rozoga asztalon háromágú gyertyatartóban halvány fényű viaszcsonkok szolgáltatták a világot. Az asztal mellett egy egyszerű faszéken mezítelen tündérlány üldögélt szemérmetlenül. Mikor megpillantotta a Templomost, arcára kacér mosoly ült ki és kéjesen kinyújtózkodott.

– A fürdőd, ahogy kérted. Továbbá a ház ajándéka – bökött a kajánul vigyorgó Goscord barát a lány felé. – Mi, egyháziak, egymás között jól tudjuk, hogy a férfi időnként rászorul az asszonyi ölelésre. Nem szégyen az, ha az ember szükségből megszegi a cölibátust, nem igaz?

A Templomos pár pillanatig sóvárogva nézte a barna hajú tündérlányt. Nem volt túlzottan sovány, s ez tetszett a férfinak. Érezte, ahogy a felajzott lány levetkőzteti a tekintetével. Már közel járt ahhoz, hogy odalépjen hozzá, és kéjes kuncogását sikításba fordítsa, amikor megbotránkozva elfordította vörösre vált tekintetét.

– Vidd a lányt és hagyj magamra – morogta megszégyenülve.

– Ahogy óhajtod. Küldetek szolgákért, akik elviszik a felszerelésedet, valamint hoznak neked váltóruhát. Óhajtasz még valamit?

– Csak menj.

Goscord barát bólintott, majd magához intette a tündérlányt, aki, mielőtt elhagyta volna a szobát, belefúrta arcát a Templomos mellkasába és megmarkolta a férfiasságát. A férfi ellökte magától, mire a barát halkan felkuncogott. Végül magára hagyták a Templomost a fürdőjével.

A szolgák – két borotvált arcú, alázatos törpe – perceken belül érkeztek. Miközben a Templomos felszerelését nyalábolták, tágra nyílt szemekkel fürkészték az impozáns férfit, aki alig fért bele az egyébként is méretes dézsába. Mikor a szolgák a szövetbe bugyolált kard után kaptak, a Templomos haragosan felkiáltott.

– Ne merészeljetek hozzáérni, rühes kutyák!

– De Goscord barát parancsára... – szabadkozott az egyik törpe, miközben társa felemelte a kardot. A Templomos ekkor kipattant a vízből és a két szolga előtt termett. Megfeledkezett meztelenségéről. Kidagadó erekkel gazdagon szőtt karjával orrba öklözte a pallost szorongató törpét. Az vérző pofával hullott a földre. A másik szolga ekkor a szoba szemközti sarkába rohant és összekuporodott.

– Vigyétek el a ruhámat és a felszerelésemet, de a pallost hagyjátok, megértettétek? – dörögte a Templomos.

– Megértettük, jó uram – válaszolta a földön fetrengő törpe, kezeit vérző orrára tapasztva.

– Helyes – biccentett a Templomos, majd lassan visszafeküdt a dézsába.

A szolgák tüstént elhagyták a szobát, kezeik között a hirtelen haragú férfi minden ingóságával.

A pallost azonban az asztalon hagyták.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)