Pósa Zoltán: Csörsz árka

Komjáthy István emlékére

Csörsz, az avarok királya akkor lépett a Duna–Tisza közére, amikor már leáldozott régen a hunmagyarok szerencsecsillaga, longobárd lovak lába tapodta a földet, amit Keve visszaszerzett a rómaiaktól, s amelyért Buda és Attila gyilkos testvérharcot vívott: A Világ Rámájának Aranyos Szegletét.  

Rád, a longobárdok nagy szakállú uralkodója települt árnyas Buda várába. Ligetek lankái között rejtegette lányát, Délibábot mindenki elől, csak Napkirállyal társalkodhatott.

Dunántúl, Pannónia dombjait, völgyeit longobárdok lepték el, germánul beszélt a Duna is.

Ám a tiszai rónán, legelők, nádasok között indás-griffes csattal díszes ruhában, kerecsentollas süvegben szittya, vitézi nép ütötte föl turulsólyom képével ékesített jurtáit, sátorpalotáit, legelsőként pedig az őslakó magyarok, hunok testvére és harcostársa, villogó, kunszemű, varjúszárnyfekete lengő hajú Csörsz király, az avarnak hívott székelymagyar törzs fejedelme.

Rád először hadat üzent. „Pannónia és a Duna–Tisza köze úgy tartozik össze, mint az alma egyik fele a másikkal.”

Szembenéz egymással a csúf, szakállas vén Rád elpuhult, satnya gyülevész hada izmos, szíjas-szittya hunmagyar avarokkal, élükön daliás, egyenes, kissé szélesedő orrú, kun pofacsontos Csörsz királlyal, a rettegett és rettenthetetlen magyar íjvetővel.

Rád belátja, hogy csak veszíthet, aranyas csónakon követet küld, pompás ajándékot, násfát, bíbor köntösöket, szemkápráztató ajándékokat cifra kincses nyugatról. Szövetséget ajánl Csörsznek: ketten mindenkinél erősebbek leszünk.

A szittya magyar király átkél a Dunán, s Buda várában megpillantják egymást Délibábbal. Csörsz tekintete is célba talál, aranyló napfürtű, hófehér, királynői, de kedves Délibáb már szereti, s a székely-palóc-magyar pásztorfejedelem sem marad sebezetlenül.

Szerelmes-tiszta balgatagul elfogadja a gyöngébb, de ravaszabb idegen szövetségét, s együtt igázzák le, tartják rémületben-rettegésben a környező, a hunmagyarokat egykor csalfán eláruló szász, gót, szláv, illír törzseket, jajgat a fű lépteik nyomán, együtt átkozzák Csörsz nevét Rómáéval s a rettenetes Attila emlékével. A sátán ostorai ők, nem Istené! – hazudják a mindenkibe belemaró, fogas-karmos kis sátánfiak.

Évek múltán diadallal állnak Buda vára előtt, arany, ezüst, gyémánt fegyver-köntös – két hadizsákmányhalom.

– Válassz, kedves szomszéd – mutat a kincsekre nyájas-hízelkedőn a nagy szakállú longobárd.

– Nem kell nekem egyik sem (csak mindkettő – gondolja). Illesszük össze teljesen az alma két felét. A lányod kezét kérem, őt „víz övezi, erdő fedezi, senki nem látja, nem is ismeri”.

Alattomosat villan Rád csúf-hunyori szeme, démoni mosolya befelé azt tükrözi: „Majd éppen neked szánom a lányomat, juhok királya.”

– Leghőbb vágyam teljesülne ezzel – mondja fennhangon. – S tudom, hogy te eleget tudsz tenni a feltételnek, mit isteneink szabtak ránk. Álmot láttam, amely szerint Délibábot csak annak adhatom, aki hajóval jön át érte a Tiszáról a Dunára.

– Dejszen nincs vízi út a két folyó között – ocsúdik haraggal a pásztorkirály.

– „Az álomfejtő szerint halálos szerencsétlenségbe sodor mindkettőnket, ha nem teljesítjük a föltételt, s ezt én a világért sem akarhatom” – hajtja meg sunyi udvariassággal Rád csúf, koromszakállas fejét…

Csörszöt majd szétveti a méreg, de tudja, hogy most nyíltan egymás ellen nem törhetnek, a megbüntetett örökáruló kis népek viszontbosszújától kell tartaniuk. Új, veszedelmes, hatalomtól fertőzött bölcsességek, pásztorkirály!

– Tegyétek le az íjat, ragadjatok ásót, kapát! – kiált nomád népére.

Nőttön-nő, gyarapszik az árok, egyre közelebb, közelebb a Dunához. Csörsz elborult képpel nézi jó avarjait, amint a földet görnyedten túrják, fúrják, megváltoztatják azt, amit a keresztyén Egy-Isten, Atyácska teremtett, s bizonyára azért teremtette, mert így van jól. Íjaik, nyilaik rozsdásodnak nagy halomban. De valami vigasztalja: Délibáb egyre ragyogóbb tekintetét érzi magán, már csak három nap, s összekapcsolja Tiszát–Dunát a csatorna, Csörsz árka, a nász felé vivő vízi út.

S Csörsz az éjjel maga is leteszi félelmetes nyilát, a szerszám fanyeléhez ragad, hogy minél sebesebben haladjanak. Rád hegyes szakálla átbíborlik a boldogságtól, titkos kamrájába vonul, láng lobog kis tégelyében üveggolyó alatt, meredten nézi, míg a golyóbis belsejében bíbortüzűn meg nem zavarosodik a víz, csak izzó szikrákat lövell már, megsápasztja Rád fekete arcát, hegyes füleit…

A sátán szeme! Hatalmat nyert a tiszta szittya király fölött, mert rávette arra, hogy beleszóljon az isteni rendbe.

S pusztító erejű vihar tör Csörsz népére. Messzi a jurtaváros, a nádas, sodorja őket a víz, a szél…

Csörsz emberfölötti erővel menti ki a habokból a gyerekeket, az asszonyokat, de egy iszonyú villám belé csap, saját árkába sodorja el a folyó azt, ami a lángoszlop ellobbanása-hamvadása után a pásztorkirályból megmaradt.

Másnap dideregve, félve, íjak nélkül gubbaszt Csörsz népe a parton. Rád király átkél a Dunán, s nagy kegyesen befogadja az avarokat. Földeket, lakhelyet kapnak, de le kell vetni szíjas, szittya, gyönyörű köntösüket, elássák indás-griffes övüket, hajcsatjukat, levágják hosszú hajukat, helyette szakállt eresztenek, longobárd szoknyát, páncélt öltenek, át kell települniük Pannóniába germánok közé, a lányaik csak longobárd férjet választhatnak, fiaik csak longobárd asszonyt, magyarul beszélni tilos, a magyar név helyett németet vagy szlávot kell fölvenniük.

Két év múlva a Világ Rámájának Aranyos Szegletén csak szoknyásokat látunk. Az avaroknak örökre nyomuk veszett, csak Délibáb keresi még ma is az alföldi rónán, a hortobágyi pusztán eltűnt szerelmesét.

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás május 31-ig érvényes.