Maria B. Raunio: Fehér álom (tempera, szén, vászon, 63 × 90 cm, 2013)
Mama
Az öregasszony a fal felé fordult, így válaszolt a fehér köpenyesek sürgetésére
– Mama, nincs időnk itt ülni reggeltől estig – rázta meg a karját a fiatalabbik. Majd felemelte a hordozható egészségügyi ládát, s az öregasszony orra elé dugta. – Látja? Ebben a ládában még háromszáz adag van az olyan időseknek, mint maga, s ezzel ma mind kell végeznünk. A maguk érdekében tesszük, higgye el nekem, hogy tudjon többet élni, s láthassa a gyerekeit s az unokáit.
– Gyerekeim? – nyöszörögte elhaló hangon az öregasszony. – Azt sem tudom, merre élnek a nagyvilágban, évek óta nem jártak nálam. Unokáim? Azt sem tudom, hányan vannak, vagy vannak-e egyáltalán, fiúk-e vagy lányok, hiszen egyiküket sem hozta ide egyik gyermekem sem. Mit akarnak azzal az izével? Nekem ne adják be! – kotorászott az ágyban, s göcsörtös botot húzott elő. – Hallják? Nem kell nekem a nyamvadt szérumjuk, aludni akarok!
– Fogjuk le – mondta az egyik fehér köpenyes. – Te a lábára ülsz, én addig beadom.
– Nem szabad, megmondták, hogy bele kell egyezzenek – habozott a másik.
– Hiszen szóban beleegyezett, nem? – nézett rá a kollégája cinkosan.
A botot félredobták. Fiú- és lánynevek voltak belefaragva.
Hóbagoly
Nagyon lassan szállt a kerítés felé, amilyen lassan a szürkület ereszkedik alá.
A ház a hegy alján fénytelen ablakkal nézett szembe vele. A kerítés mellett volt az oszlopa. A két fura lényre gondolt, akik néhanapján kijártak a kerítés mellé, és magokat szórtak el, az arra rájáró egerek és más rágcsálók pedig különös örömet szereztek neki így vacsoratájban. Türelmesen várt. Közben az eső is eleredt. Csőrét néhányszor az oszlophoz fente. Hajnalodott, az eső havazásba fordult. Senki és semmi sem mozdult a ház és az oszlopa körül. Néhány szárnycsapással a kerítésen belülre szállt. Óvatosan közelítette meg az udvart.
Az udvaron két kő állt egymás mellett. Csőrével végigsimított rajtuk. Még egyszer visszanézett a ház felé. A hideg némaság úgy tapadt rá és húzta a föld felé, mint a szárnyaira lassan ráfagyó havas eső. Új havak, új hegyek szólították. Nem nézett vissza.
Még
Én még mindig a feleségemmel álmodom. A kopott kocsma zajában a félhangosan elmormolt mondat vajmi kevés vizet zavart. Az átkos rendszerből itt maradt kockás viaszosvászon abroszok mellett csak néhányan könyököltek.
– Meghív egy sörre?– kérdezte a mondat gazdája. Az asztal másik felén teljesen idegen, idegesen fészkelődő, nem odavalósi, középkorú férfi ült. A kérdező enyhén illuminált, csavargó külsejű egyén szinte az arcába vágta a kérdést. A kérdezett zavarában, s hogy minél hamarabb túl legyen a dolgon, rendelt neki egy sört. Minél előbb el akart tűnni ebből a lebujból, ahová csak a vonatcsatlakozásra várva ült be. A csavargó kinézetű férfi folyton álmai asszonyáról beszélt, de már nemigen figyelt rá. Aztán a csöves ugyanolyan hirtelen hallgatott el s fordult ki az ajtón, mint ahogy felbukkant.
A középkorú férfi megkönnyebbülve fordult a csapos lány felé.
– Nagyon szerethette ez az ember a feleségét. Mi lett vele, elváltak, meghalt?
– Ez? – húzta el a száját a lány. – Soha nem is volt ennek felesége.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
