Talán a kezedre emlékszem a legjobban. Az érintésére, ahogy elköszönéskor megfogtam, és óvatosan megsimogattam. A bőröd puha, leheletvékony selyemréteg, amin göcsörtösen duzzadtak ki a vastagabb erek, de még a legfinomabbak is átkékellettek rajta.
Emlékszem, ahogy mindig az erkélyen vártál minket, mi pedig az utcafrontról szaladtunk a lakásod alá. Egy fekete, rojtos kendőt lógattál le az első emeletről, mi pedig nevetve kapaszkodtunk bele a rojtokba és forogtunk körülöttük, amíg a világ el nem kezdett forogni velünk.
Emlékszem az első kólámra, amiből csak te engedted meg, hogy igyunk. Emlékszem a kis kávéspohárra, amibe töltötted, és hogy milyen büszke voltam rá, hogy az én dédim kólával kínál minket. Arra is emlékszem, hogyan feküdtem utána a kanapédon, a szívem összevissza kalapált, majd kiugrott a helyéről, én pedig szomorú voltam, mert a szívritmuszavarom miatt többé nem ihattam a kólából.
Olyan történetekre is emlékszem, ahol ott sem voltam, de olyan sokszor hallottam, a képzeletemben annyiszor lejátszottam már, hogy olyan, mintha az én saját, valóságos emlékem lenne. Ahogy születésünk után nem sokkal meglátogattál egy jósnőt, kezedben egy darab papírral, amire a születési adatainkat írtad fel. Ahogy ülsz a széken, egy kis őrangyal, aki betekintést kér a jövőbe, mert azt mondja, nem éri meg, hogy lásson minket felnőni, de úgy akar meghalni, hogy tudja: minden rendben lesz velünk. És azt hiszem, ez a legszebb dolog, amit valaha értünk tettél.
Magam előtt látom, ahogy fiatalon, kipirult arccal veszekszel a déditatával, amiért kártyázni jár, hogy aztán hogyan oson be a szobádba egyik este, miután duzzogva hajtottad álomra fejedet, mert megint játszani ment. Látom, ahogy az ágyad elé teríti a pénz-szőnyeget, amit aznap nyert, az egész padlót zöld téglalapok borítják. Elképzelem, ahogy reggel az álmot dörzsölnéd ki a szemedből, amikor észreveszed, hogy a lábaid előtt hever a sok pénz, mind csak a tiéd, minden, amit a tata valaha nyert, neked adja. A szemedből elillan az álom, kiugrasz az ágyból, és táncra perdülsz a zöld szőnyegen, hullámos, szőke hajad repked a vállad körül, a bankjegyek, felröppennek a talpad alatt, majd ringva hullnak alá, mint az őszi fa lehulló levelei.
Emlékszem, ahogy percekig elnéztem hófehér hajadat, a mindig gyönyörű, vízkék szemedet, ami se a nagymama, se anya, se az én szememben nem öröklődött tovább.
Emlékszem, hogy egy idő után már nem tudtál kijönni az erkélyre, és hogy egy tavasszal, talán megéreztem, talán beszéltek otthon róla, de tudtam, hogy hamarosan már nem leszel köztünk. Elhatároztam, hogy iskola után, ahelyett, hogy hazamennék, elmegyek hozzád. Leülök az ágyadra, megfogom a gyönge kis kezedet és mesélek neked. De hogy aztán tényleg elmentem-e, vagy mindig csak terveztem, hogy ma, a héten, a jövő héten már mindenképp elmegyek – akárhogy próbálom felidézni, erre valahogy képtelen vagyok tisztán visszaemlékezni.
(Karantének)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.