Erkel Ferenc 1893. június 15-én távozott az élők sorából. Amikor ezt olvasom, éjjel egyre jár az idő, a gondolataim kezdenek összemosódni. Az jut az eszembe, hogy valahol a világ másik felén ekkor már forrong valami, amiből nemsokára megszületik a dzsessz. Az is eszembe jut, hogy Erkel mit szólt volna, ha látja, mibe torkollik annak a századnak az eleje, amit már nem ért meg. Vajon mely nevű őseim voltak a kortársai? Ez már egészen „közel” van hozzám; csupán 103 év… Ha megfogom anyám kezét, ő pedig az ő anyjáét és így tovább, majdnem elérem Erkel Ferencet. Nem az idő sok, ami közöttünk van, hanem két világháború, egy forradalom és több millió tonna műanyag hulladék.
Őseim által, akik képzeletemben egymás kezét fogva alkotnak egy árnyékba vesző, hosszú láncot, visszafelé kapaszkodhatom az évtizedeken. Elmegyek gyerek szüleim mellett, a színes-rongyos hippitömegek mellett, szemem előtt válik színessé és mozdul meg egy Beatles-kép; Martin Luther King éppen tömegekhez szól; elhaladok Marilyn Monroe bájos alakja mellett, s felcsendül a foxtrott. A világ épphogy kiheverte a második világháborút. Furcsa érzés fog el, mintha a világ demens hanyatlásban vigadna. Hiszen ez egyszer már megtörtént… valahol éppen csak végső nyugalomra tért fiatal dédanyám és egész családja, de már szól a dzsessz. Ükapám teste talán valahol a Don partján hever. Elmegyek magára maradt, síró egyéves nagyanyám mellett. Most csontig hatoló hideg van, tizenéves dédanyám fogságban éhezik idegenben – még nem tudja, mikor lesz ennek vége. Továbbhaladok a lánc mentén, és arra gondolok, ezek a boldog, táncoló párok pedig még azt nem tudják, hogy meg fog ismétlődni az iménti hagymázas rémálom. Mulassanak, amíg tudnak. Továbbmegyek, valahol útjára indul az első Tin Lizzy, majd pedig megszólal az első mozifilm. Haladok tovább; egy Semmelweis Ignác nevű orvos előáll a kézmosás gondolatával. Ha most tovább nézelődnék, bizonyára meglátnám ükanyámat abban az abroncsos-fűzős fekete ruhában… de továbbmegyek… Pesten forrong a tömeg. Otthagyom őket. Egy hírlap fejlécén az 1810-es év áll. Talán már megszületett Erkel Ferenc.
Továbbmenjek?
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.