Saláth Richárd: Pásztoróra

2021. szeptember 20., 06:03
Dolán György: Törés (2002)

Még nagyobb iramot diktált magának. Késésben volt. Már az irodaház közelében járt, amikor le kellett lassítania. Eszeveszettül szúrt az oldala, sokkal erősebben, mint máskor. Lihegett, tarkóján hideg veríték csordogált. Meglazította nyakkendőjét, és az egyik üzlet kirakatához húzódott, mintha a kínálatot szemlélné. Csak egy perc. Csak amíg enyhül a kín. Az órájára nézett. Behozta a korábbi lemaradását, de a másodpercek kíméletlenül peregtek. Nem időzhet itt sokáig.

A kirakatban először önmagát pillantotta meg. Sápadt arc, karikás szemek, erősen őszülő halánték. Igaz, nem a legdrágább öltönyt hordta, a cipője sem volt a legmenőbb, a karórájára sem költött ezreket, így is elegáns, sikeres üzletember benyomását keltette. De még messze volt a cél. A cél, amelynek egész életét alárendelte. Se feleség, se gyerek, se család. Csak a karrier. Mássza ő a fokokat lelkesen, csak hát túl hosszú a létra. Ha több ideje lenne... Ha egy nap 48 órából állna... Akkor talán már most saját sofőrje lenne, szemrevaló titkárnője, akit bármikor megkérhetne arra, hogy maradjon benn az irodában egy kis túlórára.

Elég! Figyelmeztetnie kellett magát, hogy fejezze be az ábrándozást, és induljon. Már majdnem elfordult a kirakattól, amikor észrevett egy kisebb táblácskát két kovácsoltvas serpenyő és egy kézi mixer között. „Időhiánnyal küzd? Több időt szánna munkára, pihenésre, szórakozásra? Keressen fel minket, és vásároljon időt! Nem lehetetlen! XI. kerület, Eszter út 32.” Ez meglepte. Az ajánlat hiába tűnt valószínűtlennek, túlságosan csábítóan hangzott. És a megadott cím alig volt két sarokkal odébb. Kockáztassa meg? Nevetséges! A legjobb esetben is egy újabb szélhámos pályázik a pénzére. De mit veszíthet? Ha ez egy csaló, úgyis rögtön rájön, viszont ha nem, nyerhet valami olyasmit, amiről mindig is álmodott.

Rövid töprengés után felhívta a főnökét, és sűrű bocsánatkérések közepette csőtörésre hivatkozott a lakásában. A felettese jókedvében volt, így adott neki fél órát arra, hogy szétverje a fürdőszobát, kicserélje a sérült vízvezetéket és új falakat húzzon fel. Amikor illedelmesen tiltakozni próbált, megtudta, hogy a főnöke ennyi idő alatt nemcsak mindezt oldaná meg könnyűszerrel, hanem a csempézést is, sőt arra is maradna ideje, hogy kifújja magát, lezuhanyozzon, átöltözzön és kényelmesen beérjen a munkahelyére.

– Jobb, ha összeszeded magad, Gabe! Ha valamire vinni akarod a vállalatnál, sokkal elhivatottabbnak kell lenned! – mondta szigorúan a főnök, majd bontotta a vonalat.

Gabe rögtön megtalálta a megadott címet. Könnyű dolga volt, már csak azért is, mert az épület homlokzatán hatalmas tábla hirdette: „A lehetetlen megvalósul. Időnyerő Kft.”

Ez furcsa. Esküdni mert volna rá, hogy a felirat előző nap még nem volt ott. Tegnap, amikor kijött a szemben lévő gyorsétteremből, látnia kellett volna. Nem számít. Talán jobb is így. Ha csalás van a dologban, ő leplezheti le elsőként, ha pedig nem, talán egy kis kedvezményt is kicsikarhat az induló vállalkozásból.

Az épületben korábban állatkereskedés működött, még mindig érezni lehetett a vizelet és az állateledel keverékének jellegzetes szagát. A festést megspórolták, ám a bejárathoz hatalmas, új pult került. Mögötte megnyerő külsejű, kopaszodó úr írt valamit egy vonalas füzetbe. Az ajtónyitásra felnézett munkájából.

– Á! Üdvözlöm! Jöjjön csak, jöjjön! – biztatta, látva cseppnyi bizonytalanságát. – Bob vagyok, az igazgató. Megtudhatnám a nevét?

– Gabe.

– Remek, remek. Nos, Gabe, elárulja, honnan szerzett tudomást rólunk? Talán látta a hirdetést valamelyik újságban? Vagy a szórólapokat a munkahelyi börzén? Esetleg kíváncsiságból tévedt be?

– Kézi mixert akartam venni.

– Ó, a jó öreg kirakatok – lelkendezett Bob. – Látja, sokszor ott is lehet keresnivalója, ahol nem is gondolná – mondta, és játékosan megfenyegette az ujjával. – Ha jól sejtem, időért jött hozzánk.

– Valójában igen, ellenben nem tudom, lehetséges-e ez egyáltalán?

Bob arca felderült.

– Megértem a bizalmatlanságát, hiszen egy merőben új megközelítésről van szó, ami akár szokatlannak is nevezhető, de biztosíthatom felőle, hogy termékünk elsőrangú, és minden szükséges tanúsítványnak megfelel!

– Ez remek hír! Ez esetben rögtön vásárolnék is. Gabe körülnézett. A pulton túl üres volt a tér, se polcok, se áru. A terem végéből nyílt néhány ajtó. Bob követte ügyfele tekintetét.

– Az időt keresi? – kérdezte mosolyogva. – Talán nem lepi meg, ha azt mondom, az idő nem megfogható entitás, nincs fizikai kiterjesztése.

Gabe összevonta a szemöldökét.

– Tehát az üres levegőt akarja nekem eladni?

– Szó sincs róla! Ugyanakkor, ha az időt üres levegőnek tekinti, akkor igen.

Gabe hátralépett.

– Ahogy sejtettem! – mordult fel.

Bob szélesre tárta a karját, mintha magához akarná ölelni dühös ügyfelét.

– Kérem, uram, nyugodjon meg! Ön intelligens embernek tűnik. Olyasvalakinek gondolom, aki képes megkülönböztetni egy hamis terméket a valóditól. Igazam van?

– Végül is... Bob megfordult, és kiabálni kezdett.

– Judit, Judit! Jöjjön a helyemre, kérem, amíg ezt a kedves urat bekísérem az irodába! Erre parancsoljon!

A hátsó ajtók egyikén mentek be, melyen aprócska tábla virított a következő felirattal: Bob Haley, tulajdonos-igazgató. Az iroda tágas volt és rendezett, Gabe nagyjából azt látta, amit egy átlagos igazgatói irodától elvárhat az ember. Iratszekrények a falak mentén, néhány könyvespolc, egy minibár, és a szoba közepén széles íróasztal. Az ablakok sötétítői be voltak húzva, a fény a mennyezeti lámpákból érkezett, de a világítás nem volt tolakodó.

– Kérem, foglaljon helyet! – mondta Bob, és az íróasztal előtt tornyosuló, kényelmes fotelre mutatott. – Megkínálhatom valamivel?

– Köszönöm, nem. Viszont azonnal mutassa be a terméket, máskülönben távozom.

– Természetesen! – vágta rá az igazgató. – Előbb azonban fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést. Milyen jellegű időt szeretne? Tudunk ajánlani klasszikus munkaidőt, szabadidőt, pihenőidőt, de kínálunk speciális csomagokat is, úgymint relaxációs idő, regenerációs idő vagy pásztoróra.

Gabe meghökkent.

– Ez valami vicc, ugye?

– Egyáltalán nem. Önnek, ha megbocsájtja közvetlenségemet, a passzív pihenőidő csomagunkat ajánlom, amely félórányi regenerációs időt is tartalmaz.

Gabe alig bírta türtőztetni magát.

– Mi a fenéből gondolja, hogy pihenésre van szükségem?!

Bob elmosolyodott.

– Bár úgy tűnhet, hogy fiatal és tapasztalatlan cég vagyunk, higgye el, hogy fejlesztőcsapatunk – melybe én magam is beletartozom – elhivatott, magasan képzett szakemberekből áll. Így szinte bizton állíthatom, hogy a diagnózisom helyes.

– Nem érdekel a diagnózisa! – csattant fel Gabe. – Munkaidőre van szükségem, és még több munkaidőre! Adja ide, kifizetem, és már itt sem vagyok!

Az igazgató visszakozott.

– Rendben van – mondta immár a vidámság leghalványabb jele nélkül, és kihúzta íróasztalának legfelső fi ókját. Nagy, vastag, barna borítékot vett elő.

Gabe izgatottan hajolt előre.

– Mielőtt átadnám, áruljon el valamit. Ön szerint, ha végre kipihenné magát, mennyivel tudna hatékonyabban dolgozni?

– Fogalmam nincs. Talán másfélszer vagy kétszer?

– Látja? – bólogatott Bob. – Némileg azért tisztában van a saját állapotával.

– Na és? Mit számít ez? Hiába dolgozom kétszer hatékonyabban, ha a nap felét heverészéssel töltöm!

– Nem feltétlenül. Egyes kutatások szerint a kialvatlanság következtében akár nyolcvanszáz százalékkal is csökkenhet az ember teljesítőképessége! Ilyenkor a delikvens rosszabb állapotban van, mint ha alkohol hatása alatt lenne! Felfogja ezt?

– Fel, de erős túlzásnak tartom – morogta Gabe.

– Továbbá – folytatta az igazgató, mintha előadást tartana –, a kialvatlan, ingerült ember nem tudja megfelelően észlelni és tolerálni munkatársai megnyilvánulásait, romlik a kommunikációs képessége, könnyebben hibázik, valamint a memóriája is gyengül. Ezáltal nemcsak önmagában, hanem maga körül is folyamatos stresszes állapotot teremt.

– Szóval azt mondja, hogy félórányi relaxációval mindezt elkerülöm, és sokszoros lesz a teherbírásom?

– Miért ne? Persze ez egy folyamat, amin végig kell mennünk, amit meg kell tanulnunk.

Gabe dühe elpárolgott. Ernyedten ült a fotelban.

– Maguk nem is valódi időt árulnak, ugye? – kérdezte.

Bob megvonta a vállát.

– Mi az a valódi idő? Meg tudja mondani? Mikor egy perc alatt lepereg a szemünk előtt az egész életünk, az valódi idő? Vagy amikor egy perc is csigalassúsággal telik várakozás közben, az a valódi idő?

Gabe csüggedten nézett az igazgató válla fölé.

– Nem. A valódi idő az, amit az órája mutat ott a falon.

Bob megfordult, és úgy nézett a mutatókra, mintha most látná őket először. Pár másodpercig együtt hallgatták az apró klattyanásokat, majd az igazgató Gabe-re pillantott. Rég nem mosolygott már.

– Nincs időgépünk. Nem tudjuk átlépni a fizika korlátait. De időt tudunk nyerni itt – mutatott a homlokára. – El tudjuk érni, hogy fürgébbek legyünk és eredményesebbek. Hogy fókuszálni tudjunk. Hogy fél óra alatt végrehajtsuk azt, ami másoknak háromszor annyi időbe telne. Elhiszi ezt, Gabe?

Gabe túl fáradt volt ahhoz, hogy rögtön válaszolni tudjon. Arra gondolt, hogy ezért a beszélgetésért a megfelelő helyen elég kövér csekket kellett volna kiállítania. Miben mások ők, mint bármelyik pszichológus vagy önismereti tanácsadó? Mivel tudnak többet? Valószínűleg semmivel. Egy megnyerő igazgató zseniális marketingcsapdája az egész. Viszont tényleg kialvatlan volt, és valóban jól jött volna egy működő praktika, amivel növelheti munkája hatékonyságát. Bobra nézett.

– Tudja mit? Elhiszem. Kérem azt a pihenőidőt! És ha már itt vagyok, a pásztorórából is adjon egyet!

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)