Sándor Zoltán: Újrajátszva

2021. április 27., 09:28
Ördög Noémi: Fisherman´s wife (olaj vásznon, 110 × 150 cm, 2014)

Esténként újrajátszom a történteket.
Ülök a volán mögött, semmire sem gondolok, testem átvette a forgalmas sugárút lüktetését, enyhén remegek. A zöldre várva pillantom meg. Áll a járda szélén, és telefonál. Elégedettnek tűnik. Hevesen magyaráz, néha elmosolyodik. Biztosan terveket sző. Nem is sejti, hogy felesleges, pillanatokon belül nincs tovább.
Az ágyban fekve estéről estére felidézem a jelenetet.
Erősen szorítom a volánt, és figyelem. Mindössze másodpercekig tart, nekem mégis örökkévalóságnak tűnik. Nézem, ahogyan a telefonba beszél, és lelki szemeim előtt azt látom, amint odasétál hozzám a bárban. Szabad, kérdi udvariasan, de mielőtt még bármit is mondhatnék, már helyet is foglal mellettem a szeparéban.
Figyelem, ahogy telefonál, és újra magam mellett érzem.
Nem tolakodó. Ellenkezőleg, meglehetősen visszafogott. Az egyetemről kérdezget. Miért a földrajzot választottam? Idegenvezető szeretnék lenni, sokat utazni. Az jó, mondja, és a hajlékára invitál. Megmutatja a termékenységi varázslásokra használt szobrokat, amelyeket Afrikából hozott. Vonakodom, aztán mégis vele tartok. Szép lakása van. Dizájnos stílbútorokkal meg absztrakt festményekkel a falakon. Megcsókol, és a kanapéra ültet.
Látom, ahogyan megigazítom magamon a kissé felcsúszott miniszoknyát.
Egy-egy pohár bort hoz a konyhából. Koccintunk, és felhörpintjük. Az ital felszabadítja. Mesélni kezd. Afrikáról. Legalábbis azt hiszem. Szellemes, de nem tudom követni. Elmosódik előttem a képe. Már alig tudom kivenni. Látom, hogy beszél hozzám, de nem értem, mit mond. A szobában a tárgyak összefolynak előttem. Szemhéjaim leragadnak. Fejem lehanyatlik a kanapé támlájára.
Lehunyom a szemem, pergetem a képkockákat.
Nem várom meg, hogy a jelzőlámpa utat adjon. Gázt adok, és egyenesen felé veszem az irányt. Néhányan, időben felmérve a helyzetet, félreugranak előlem. Neki nincs ideje erre, túlságosan bele van mélyedve a beszélgetésbe, és későn veszi észre a veszélyt. Akárcsak én a mögötte álló gyereket.
Tompa zúgás hangja kerít hatalmába.
A fékcsikorgást, a gumik nyüszítését az aszfalton és az ütés dörejét kísérteties csend váltja fel. Arcom a légzsákban, végtagjaim reszketnek, nem tudok mozdulni. Hirtelen valaki feltekeri a külvilágon a hangerőt. Kinyitják az ajtót, megpróbálnak kiemelni. Szándékosan ölt a flúgos ribanc! Milyen aranyos kislány! Alig lehet két-három éves. Gyerekgyilkos! Hagyjanak békén! Nem akarom hallani!
A hold mennyezetre húzott fehér csíkját figyelem.
Kedvenc emlékem, ahogyan apával a tengerben állunk. Kislány vagyok. Nagyon kicsi. Apa mögé bújok, és átkarolom a combját, nehogy felkapjon a hullám. Egyszer csak anya felugrik a nyugágyról, és kétségbeesetten kiabál: hol a gyerek?! Apa csak mosolyog, és annyit mond: biztonságban, és megsimogatja a fejem.
Ha erősen összpontosítok, néha sikerül felidéznem a tenger sós ízét és illatát.
A bírót nem hatotta meg a történetem, azt mondta, szentimentalizmussal nem tudom megdönteni a tényeket, a tények pedig önmagukért beszélnek. A tényekről én is hosszasan beszélhetnék, de azok a tények nem tartoznak ide, legalábbis jogilag nem, ezért inkább hallgatok. Egy pillantást vetek a feketébe öltözött asszonyra. Üveges tekintettel néz. Akár Katarina is lehetne, fordul meg a fejemben. Akár én is lehetnék.
Ha újrakezdhetném, még bármit megvalósíthatnék, töprengek.
A bormámoros álom után egy nyomortanyán ébredek, sok másik lány vesz körül, elkékült vénával, bevizelve, saját hányásukban fetrengve fekszenek egymás hegyén-hátán. Engedjenek el! Nem tarthatnak itt! Kikérem magamnak! Pánikrohamomat egy tompa ütés szakítja meg. Arra eszmélek fel, hogy egy szőke lány hideg zsebkendővel borogatja a homlokom. Katarina vagyok, mutatkozik be.
Cellatársam szaggatott lélegzését hallgatva őt látom újra.
Nagyon… fáj. A karjaimban vergődik. Szeme félig fennakadva, szájából nyálkás folyadék csurog kifelé. Az egész testét kékeslila foltok borítják. Így jár az, aki sokat szájal. Üvöltök, hogy segítsen valaki, de senki sem segít. Jöjjön már valaki! Nem jön senki. Tegyenek már valamit! Senki nem tesz semmit. Élettelen teste fölött születik meg bennem az elhatározás.
Amikor arra az éjszakára gondolok, egész testemben remegni kezdek.
Egy előkelő fogadásra küldenek bennünket, számos magas rangú vendég van jelen, köztük nem kevés tekintélyes politikus, az egyik kéjsóvárt sikerül elcsábítanom, majd figyelmetlenségét kihasználva kereket oldanom. Nem merek sem haza, sem a rendőrségre menni, ezeknek a keze ki tudja meddig ér el, napokig étlen-szomjan bujdosok elhagyatott üzemcsarnokok környékén, végül besétálok az egyik újságszerkesztőségbe.
Felelevenítve a képet, újra érzem magamon a főszerkesztő fürkésző tekintetét, amikor helyet foglalok az irodájában.
Névtelenül mesélek. Mindenről, ami eszembe jut. A rabszolgasorba taszított lányokról. Az ügyfelek előkelő köréről. A munkaerő toborzásának módjáról. Azután, hogy a cikksorozat botrányt kavar, felvállalom a nevem, és a szerkesztőségi olcsó panzióból hazaköltözöm. A nyilvánosság majd megvéd, kalkulálok, s így könnyebben cselekedhetek, az engem elejtett szépfiú ellen azonban mégsem sikerül vádat emeltetnem. Túl fontos személy, befolyásos ismerősökkel.
Ha lenullázhatnám eddigi életemet, visszautaznék a tengerre, és elbújnék apa mögött a hullámok elől.
A feministák és egyes nőaktivista civil szervezetek a védelmemre kelnek, követelve, hogy a bíróság vegye figyelembe mindazt, amin keresztülmentem. Végeredményben az eset az igazságszolgáltatás mulasztásának a következménye. Ügyvédem által elhatárolódom minden radikális szervezettől. Semmiféle publicitásra nem vágyom.
Ha terminátor lennék, megnyomnám magamon a reset gombot.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. augusztus 03., 08:33