– Lipót bácsi, lámpaoltás – szólt be az ügyeletes ápolónő az ajtón.
– Icuka, kedves, még ezt az egyetlen blogbejegyzést tessék nekem engedélyezni! Holnap szétszednek a rajongók, ha befejezetlen mondatokon hagyom őket morfondírozni egész éjjel.
– Itt ugyan nem szedi szét senki, legfeljebb a főorvos úr: ez a kettes bel, nem az aréna! A gyógyszereit bevette? Láza nincs…? Rendben, még kap öt percet, de aztán nincs kecmec!
– Köszönöm, drága! Majd megörökítem önt egy szonettben…
Lipót bácsi – vagy ahogy még annak idején a könyvelő irodában hívták, Depi Lipi, művésznevén csak Depólipó – izgatottan tornáztatta ujjait a billentyűk felett. A legjobbkor jött ez a világjárvány! Nem hagyhatja ki, hogy ő is lehúzzon róla néhány bőrt, ahogy minden kortárs. Itt van mindjárt ez a kórházi tartózkodás, amely már önmagában szánni való, naplóírást kívánó helyzet (azt nem köti az olvasók orrára, hogy csupán egy ártatlan kivizsgálásra vonult be ide), most pedig tovább súlyosbítja a látogatási tilalom, amiért duplán lehet sírni (valójában kész szerencse: legalább nem zavarják az alkotói folyamatban). Gyorsan kanyarított még egy mondatot édes-búsan szenvelgő, kórházi blogjába; megtűzdelte klasszikus műveltségét fitogtató személynevekkel, idézett két sort önmagától, aztán leoltotta a lámpát. Most a takaró alatt sem olvasgatott kommenteket; fitten akarta kezdeni a holnapot, hogy még a hajnali hőmérőzés előtt posztolja napindító versét. Még nem tudja, miről fog írni, de a címét mindenképpen a keresőben leggyakrabban előforduló kifejezések közül választja majd, úgymint „kijárási korlátozás” vagy „regisztrált megbetegedések száma” (manapság nem árt, ha kéretlenül is felbukkan nevünk a hömpölygő adatörvényben).
Reggel, a takarítóeszközökkel megpakolt taliga érkezésekor már derűs arccal szakértette a frissen érkezett versvideókat. Mert online tehetségkutató versenyt is hirdetett a vész beköszöntével: egy mai magyar mű előadásával lehetett nevezni. Feltüzelődött a nép. Tódultak a primadonnának öltözött nagyik, lánykorukból megőrzött, vérvörös rúzzsal, házilag meghúzott, aszimmetrikus szemöldökvonalakkal; betyárosra pödört bajszú bácsik, zsinóros mellényük alól kibukkanó vasutas pólóban. A zsűri – amelybe művészünk önmagán kívül még egyik cimboráját delegálta – különösen értékelte a kifinomult műválasztást: a napi továbbjutók kivétel nélkül Depólipó költeményeit szavalták.
A takarítónő csak akkor szólította meg, amikor a felmosóval a papucsához ért.
– Jó reggelt, művész úr. Máris dolgozik?
– Muszáj, drága, tudja, hogy van ez…
– Én nem tudhatom. Sose volt annyi rajongóm, mint a művész úrnak.
– Még lehet! Még lehet, kedves… hogy is szólíthatom?
– Ofélia.
– Ó! Egyenesen Shakespeare előszobájából…?
Ofélia válasz helyett nagy zörgéssel betolta az ágy alá a fémlábú széket. Depólipó nem hagyta annyiban:
– Ismeri a Hamletet?
A drámai hősnő szeme felcsillant:
– Persze, az mentett meg a fogyókúra alatt, hogy be ne kattanjak.
– Ilyen névvel nem vitás, hogy színpadra termett… Meg tetszett tanulni a versem?
– Megtanulni megtanultam. De inkább nem mondom el. Öreg vagyok én már ehhez…
– Ne vicceljen, maga a juniorszektorba kerülne: hatvanöt év alatti!
– Még soha nem szerepeltem.
– De minden adottsága megvan hozzá! Az a dallamos hanglejtés, amikor néha felveszi a telefont a pultnál: „sajnos nem tudom adni a főnővért, vizitel most” – tudta, hogy ez hexameter? Bizony, maga verslábakban beszél, kedves! És nekem van egy olyan tulajdonságom, hogy nem bírom nézni a kallódó tehetségeket… Szóval, tessék csak kamerába mondani azt a szerelmes verset.
Így kezdődött Ofélia előadóművészi adottságainak kibontakoztatása. Eleinte csak egyszerű, hétköznapi valójában jelent meg a felvételeken, aztán – a zsűri javaslatára – egyre merészebb küllemben. A folytonos dicsérettől szárnyakat kapott, előásta a szekrény mélyére süllyesztett bohókás nyári ruháit, és éjjel-nappal Depólipó szóvirágait memorizálta. Arra az ötletre, hogy a tengerparti elégiát bikiniben, virágfüzérrel a nyakában pihegje el a fürdőkádban, kissé pironkodni kezdett, de Depólipó megnyugtatta, hogy mindez nem öncélú magamutogatás, hanem a színtiszta művészet nevében történik.
S lám, az élet őt igazolta: bejutott a döntőbe. A művész úr másnap diadalittasan üdvözölte egy, a sikeres alkalomra kigondolt kétsorossal. Ofélia azonban rá se nézett, teljesen elrejtőzött a védőmaszk és a szeméig lehúzott műtős sapka mögé. Bár hetek óta ilyen volt a kötelező felszerelés minden dolgozó számára, a takarítónő eddig szívesen figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt. Depólipó próbált poénkodni, de Ofélia megszokott, zavart kacarászása elmaradt. Köpenye feltűnően lobogott rajta, zsebére tűzve fityegett a kórházi névkártya.
– Ofélia, kedves, csak nem megint fogyózni tetszik? Higgye el, jobban áll magának, ha kitölti a köpenyt…
Ekkor a köpeny lassan megfordult. Barátságtalanul ráncolódó, bozontos szemöldöke volt és dörgedelmes férfihangja:
– Hadd mondjam má’ én meg a feleségemnek, hogy mi áll jól neki.
Depólipó idegesen megigazította a szemüvegét, aztán keze az ápolót hívó gomb felé indult, de a zöld ember elkapta.
– Ne pánikoljon, nem verem agyon. Csak tisztelettel megkérem, hogy a továbbiakban ne gondozza az asszony tehetségét. Hagyjon minket békében a megszokott kis sorozatnézős életünkben. Mer’ eddig jól megvoltunk a Liával. Most meg hazamegyek a folyamatos műszakból, ahol a főnökeimet még ilyenkor se érdekli, hogy három napja lázasan járok be melózni, szóval hazamegyek kilógó belekkel, és akkor azt mondja a feleségem, hogy nincs kaja, mer’ ő erre a baromságra készül, és ahelyett, hogy elém rakna egy jó pörköltet, elkezdi nekem szavalgatni a maga verseit. Éhgyomorra, érti?! Tudja, milyen érzés az?! Szét tudnám ütni a hétszintes panelt. De nem teszem, megyek inkább a fürdőbe, hogy lehűtsem az indulataim egy forró zuhannyal – hát nincs meleg víz, mer’ elpancsikolta a felvételhez. No, erre má’ kezdek begurulni, de még mindig nem ütök, csak kiordibálok, hogy melegítsen má’ nekem egy lavór vizet mosakodni. Akkor meg még neki támad problémája, hogy én miér’ hívom mindig csak Liának, miér’ nem mondom azt neki soha, hogy Ofélia. Hát azér’ nem, mer’ mindig is utálta ezt a nevet, máig nem tudjuk, honnan szedte az anyja. Szóval ma én jöttem be a Lia helyett. Gondoltam, megnézem, ki az a fószer, aki tönkreteszi az életünket. És akinek a puffasztott rizs az isten.
A zöld ember közelebb lépett. Lekapta a szájmaszkját. És tüsszentett.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
