B. I. 1938.
Nagyanyámnak időnként eszébe jutott, hogy vajon másképp alakul-e az élete, ha akkor visszafejti a szegélyt és megfordítja a betűket meg a számokat, hogy minden a színéről legyen olvasható… Ha a 35. év az életünk közepe, mint ahogy sokáig gondolta, akkor ő csaknem harminc évvel élte túl a saját életét… Alig valamire van magyarázat. Vajon miért akarta emlékeztetni magát a fordulatra?
Mint a forrás vize a Szűz Mária-oltáron, hosszú, szőke haja úgy omlott a búzavirágkék selyemruhára. Ez, kislányom, angol selyem! Gyöngyöt is tegyél! Mindig legyen a nyakadon gyöngy! Meleg volt. Reggel óta nem lehetett odakint megmaradni. A nők a gang árnyékából figyelték, ahogy a fényképész felállítja az udvaron a masinát. Sötét ruhában volt mindenki, egyedül Ilonka nem volt hajlandó. Családi fotó lesz, Angyalom, megszólnak bennünket! Majd azt mondom, szürkében voltam, a fekete-fehér képeken úgysem látszik. Középső gyerek, csak úgy ragyog! A molnárra gondolt. Meg a mérnök úrra, aki mindig úton van (hogy akar az ilyen családot)… persze egy postáskisasszonyhoz inkább ez való. Pedig amannak milyen finom a keze! Biztosan a sok liszttől… Mintha naphosszat csak púderezné… az a sok fehér… tényleg olyan a bőre, mint egy lányé… Kisasszony, legyen szíves…! A zár kattanása felriasztott egy alvó galambot. Mennyire nem hasonlítok anyámra. Teréz, ő igen. A biciklitől is fél, pedig micsoda nagyszerű dolog az! Már majdnem olyan, mint az automobil. De Teréz nem bízik. Talán majd Tanti, ha megtetszenek neki a Jesfe bácsi gépei… Milyen meleg van!
Ilonka sokáig nem gondolt arra, hogy mire való az élet. Ha nem volt a napnak feladata, keresett valamit, ami pillanatnyi figyelmét lekötötte. Egészen egyszerű találkozások töltötték el meglepő örömmel: a kézfejére hulló hortenziavirág, a tenyerébe simuló, nyirkos kannatető, az ablaktáblák öreg illata, esténként a levegő… de leginkább a csönd. A nyitott ablakon besűrűsödő csöndben lelte a legnagyobb gyönyörűséget. Reggelente a haját laza kontyba tűzte, megigazította a kristálypoharakat az ebédlőasztalon, mélyet szippantott az apja illatos pipafüstjéből és ölében egy könyvvel vagy gyönyörű hímzéseivel hosszú perceken át a diófán tollászkodó vadgalambokat figyelte. Már nem járt el annyit, mint azelőtt. Azt mondták: szomorú lett. De ez nem igaz. Mindig is szomorú volt, de ha egyéb társasága akadt, nem törődött a szomorúsággal. A férfiak rajongtak érte. Hosszabb-rövidebb időt el-elmulatott velük, de augusztus végén végleg ellobbant a korábbi nyarak tüze és ősztől valami lassú forróság kezdte emészteni. Megmagyarázhatatlan nosztalgia gyötörte valami más, valami több után. Hogy el tudjon aludni, esténként egy apró, muszlim olvasót morzsolgatott. A fényesre koptatott ébenfa gyöngyöt egy öreg imámtól kapta még kislány korában. Lassan, észrevétlenül került egyre közelebb Istenhez. Akkor szőtte az első szőnyeget. A szöveten jól kivehető egy tenyérnyi széles, sötétebb sáv, ahol a bordó fonalat feketére cserélik.
Volt az életének egy szakasza, amikor minden reggel arra ébredt, hogy az a nap az utolsó. Hogy akár még az utolsó is lehet. Vagyis hogy nyugodtan legyen az utolsó! Megpróbált volna beszélni róla, de csak nagyon kevesen értették, sőt a legtöbben félreértették és megijedtek tőle. Nem valami hirtelen fellángolás volt ez, hanem szép, kiegyensúlyozott, szűnni nem akaró érzés, ami már jó ideje tartott. Úgy érezte, övé az élet teljessége, és ezt a több életre elegendő szépséget már nem lehet tovább fokozni. Boldogság-fennsík, így hívta magában. Furcsa állapot volt: egészen ostoba nyugalommal töltötte el az a gondolat, hogy megengedi a halált. Nem feszítették forró vágyak, sem újabb tervek. Nem érezte kiéletlennek az életét. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, hogy menni kíván, amikor a körülötte lévők még számítanának rá, és nem érzett bűntudatot sem amiatt, hogy bármit elmulasztott volna, ami a kötelessége. Nem vágyott feloldozásra és feloldozni sem akart már senkit. Mintha megváltódott volna, bár nem értette, hogyan. Ami vágyat még magában hordott, az nem volt az időhöz köthető. Tudta, hogy valamikor majd meg kell lennie, mert olyan fajta vágy volt, ami inkább bizonyosság. Azelőtt tudjuk, hogy lesz, mielőtt még mernénk akarni. De fogalma sem volt róla, hogy mikor következik be. Sőt néha annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy valósággá válik, hogy napokig eszébe sem jutott. Másfelől meg inkább egy kicsit ijesztő volt ez a tőle független lenni akarás, merthogy nem találta azt a pontot, ahol beleszólhatna, hogy egyáltalán akarja-e ő is ezt az egészet vagy sem. Időről időre megállapította, hogy belső mennyországa még mindig létezik, de ez a felismerés nem jelentett többet annál, mint például hogy van még keze. A halálvágy és a mennyország egyidejű jelenléte tisztán felismerhetővé tette számára a létezés valódi természetét: az van, ami öröktől fogva létezik. Azt persze, hogy a valóság nem ér véget a látható világ határán, már kisgyerekként is sejtette. Mint ahogy azt is, hogy mi tartozik a látható feléhez és mi tartozik azon túlra. De hogy vannak dolgok, amik igenis megjelennek ebben a világban, pedig odaátról valók és ide csak áttörnek, mint a fény valami repedésen át, az most vált megkérdőjelezhetetlen bizonyossággá a számára. Amikor egy ilyen fénytermészetű dolog aztán visszahúzódik, majd eltűnik egyik pillanatról a másikra, a hiánya nagy fájdalmat vált ki. Az aránytalanul nagy fájdalmon aztán megpróbálunk szépen, fegyelmezetten úrrá lenni. Magyarázzuk, ami igazából érthetetlen. Olyanokat mondogatunk, hogy ebben a múlandó világban teljesen természetes, hogy ami keletkezik, az el is múlik. Meg hogy így kellett lennie. Meg hogy jön majd más. De nem lelünk vigaszra, mert nem merjük elhinni, hogy a másfajta létezéssel nincs más dolgunk, mint újra meg újra bátran rátekinteni: látlak. És ehhez nem kell más, csak egy kis fényérzékenység... Nem értették. Egyáltalán nem értették, hogy mit akar. Hamarosan leszokott arról, hogy ilyesmiket szóba hozzon. Egészen elcsöndesedett és nem sokkal ezután megbetegedett. A több mint egy évig tartó élet-halál harc olyan felismerésre juttatta, ami alapjaiban változtatta meg a gondolkodását. Hogy talán azért nem sikerül meghalnia, mert az ő halálvágya igaziból életvágy. De nem is annyira jó ez a vágy szó, mert amit érez, az igaziból vágy nélküli vágy, mégpedig az egyetlen ilyen: az örök élet kívánása. Annak a kívánása, hogy állandósuljon mindaz, ami van, ami olyan gyönyörű, hogy a hála bennünk mindez iránt túlcsordul. És nem a boldogság foka az elviselhetetlen, sokkal inkább a tudat, hogy ez velünk történik. Hogy a kegyelem megadatott. A kegyelem, ami kiszámíthatatlanul és érdemektől függetlenül árad, és teljességgel érthetetlen és fölfoghatatlan a halandó elme számára… A kicsi, mintás szőnyeg szélein körben tizenkét rózsa. A széleken belül öt fehér rózsakoszorú. Egy koszorúban négy virág és mindegyik koszorú közepén egy ötödik. További tizenkét fehér rózsa szép, szabályos rendben elhelyezve. A virágok között röppenő madarak és méhek. Középen egymással szemben két liliompár virágaikkal a közép felé fordulva. Hogy mikor kezdődött és meddig tartott, nem tudni. A végtelenből áttörő pillanatok már csak ilyenek.
Azon az őszön nem akart enyhülni a forróság. A kerítés tövében a bodzabokor már egy hete a májussal álmodott, és a tűző nap ellen apró, fehér csipke napernyőket feszített elgyöngülő levelei fölé. A folyó sodrása erős volt és a vize túl hideg, Ilonka mégis minden délután belemerészkedett. A fák fölött vékony karéjban kelt az októberi hold. Porladó fénye átkúszott a gyomverte temetőn, végigsúrlódott a ledöntött kőkereszten és a templomtető repedései között átszűrődve megborzongatta a padláson felejtett oszlásnak induló selyemkendőt. A lány az apja márványfényű, májfoltos kezére gondolt, a kiegyenesedő meg begöndörödő ősz hajszálakra halott nagyanyja homlokán, és egy különös virágra, amely egyszerű főhajtással búcsúzik a világtól. A lassú, szelíd múlás gyengéden ölelte át egy másik létezésbe, miközben erősen tartotta, mert egészen a magáénak akarta. Nagyon szerette volna újra látni Oféliát, hogy elkísérje az ismerős titkos ösvényeken le, egészen a partra, hogy vadrózsával sebesített ujjaikat a hűvös vízbe mártsák és tükörképet cseréljenek az elsuhanó pisztrángok ezüstös háta fölött. Be kellett látnia, hogy igazságtalan volt. Ha az élet szent, akkor a halál is az. És ha az életet kívánni mohóság, akkor a halált kívánni istenkáromlás. Nincs hatalmunk és minden hiába, ha muszáj maradnunk a napszínű bükkösökben, ahol lombhulláskor úgy záporozik az arany, mint az öreg José Arcadio Buendía halálának éjszakáján a sárga virágok az égből… Mélykék szegély szélén égkék írás: B. I. 1938. De így csak a fonákon olvasható.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
