Odakint kapáltam a hagymát, amikor a fejem fölött húzott el. Nem tudtam, mi az, de ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer hallgatok a légiriadós appra, meg a szirénákra, és lemegyek a pincébe. Futottam, anyám és öcsém is gyors léptekkel haladtak a pince irányába. Apám egy száraz fával bajlódott.
– Gyorsan, gyere! – kiáltottam oda neki. Leállította a fűrészt, és jött. Pedig sohasem hallgat ránk. Odalent a villanyt se mertük felkapcsolni. Lélegzetvisszafojtva néztünk az ajtó irányába.
Hallottuk, hogy valami csattant, mintha becsapódott volna valami. Aztán valaki ordított. Apám az ajtó felé lépett egyet.
– Ne! – fogtam meg a kezét. A földre nézett, visszalépett.
Amikor megszólalt a telefon, hogy biztonságos a légtér, kimentünk. Füst szállt fel a távolban, alatta lángok csaptak az ég felé. Vödröt ragadtunk, vizet húztunk a kútból, és szaladtunk a tűz felé. Azt hittük, hogy egy ház gyulladt ki. Tévedtünk, a villanytelep volt. Félúton a tűzoltók visszafordítottak, de megköszönték, hogy segíteni akarunk.
Egyikünk se tudta folytatni a munkát. Bementünk a házba, leültünk, és néztünk egymásra. Felálltam, a szekrényhez léptem, kivettem az útlevelemet, megnéztem, mikor jár le. Gondoltam, hogy pár évig még érvényes, de most már pontosan tudtam, hogy öt évig.
– Megyünk? – kérdeztem apámat.
– Menni akarsz? – kérdezett vissza.
– Nélküled nem – mondtam.
– Én meg el se akartam indulni.
– Azt mondtad, ha ideér, elindulsz.
– Te meg azt mondtad januárban, hogy ha háború lesz, elköltözöl.
Rosszulesett ez.
– Ennyire zavarok? – kérdeztem. Apám felnézett, galambszürke szemében valami furcsa békességet láttam.
– Én csak örülök annak, hogy itt vagy. Anyáddal és velem nem is tudom, mi lenne, ha te nem lennél. Eszembe jutott, hogy még nem főztem.
– Megyek – mondtam. Apám furcsán nézett rám. A kezemben volt még mindig az útlevelem. Visszadobtam a szekrénybe.
– Mármint a konyhába, főzni – tettem hozzá. Apám nagyot kacagott. Jobb kedvünk lett.
Főzés közben mégis kiesett a kezemből a fazék. A forró víz kis híján a lábamon landolt. A nagy zajra apám benézett a konyhába.
– Anyád úgyis azt mondta, hogy fel kéne súrolni itt – mondta –, csak nem így gondolta szerintem. – Inkább add ide a súrolófát! – mondtam kicsit bosszúsan, de azért én is jót szórakoztam ezen.
Nagy keservesen kész lett a hajdina, hozzá pedig a hús. Megterítettem a családnak, majd csendben ettünk.
Vacsora után leültem öcsém zoknijait stoppolni. Lassan végeztem az első párral, pedig a szokásoshoz képest annyira nem is volt elszakadva. Felálltam, kimentem a teraszra, láttam, hogy még mindig fekete füst száll fel a villanytelep felől. Olyan színű, mint az az árnyék, amit soha nem fogok elfelejteni. Az a halálos árnyék, ami a fejem fölött húzott el.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.