Odakint kapáltam a hagymát, amikor a fejem fölött húzott el. Nem tudtam, mi az, de ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha most az egyszer hallgatok a légiriadós appra, meg a szirénákra, és lemegyek a pincébe. Futottam, anyám és öcsém is gyors léptekkel haladtak a pince irányába. Apám egy száraz fával bajlódott.
– Gyorsan, gyere! – kiáltottam oda neki. Leállította a fűrészt, és jött. Pedig sohasem hallgat ránk. Odalent a villanyt se mertük felkapcsolni. Lélegzetvisszafojtva néztünk az ajtó irányába.
Hallottuk, hogy valami csattant, mintha becsapódott volna valami. Aztán valaki ordított. Apám az ajtó felé lépett egyet.
– Ne! – fogtam meg a kezét. A földre nézett, visszalépett.
Amikor megszólalt a telefon, hogy biztonságos a légtér, kimentünk. Füst szállt fel a távolban, alatta lángok csaptak az ég felé. Vödröt ragadtunk, vizet húztunk a kútból, és szaladtunk a tűz felé. Azt hittük, hogy egy ház gyulladt ki. Tévedtünk, a villanytelep volt. Félúton a tűzoltók visszafordítottak, de megköszönték, hogy segíteni akarunk.
Egyikünk se tudta folytatni a munkát. Bementünk a házba, leültünk, és néztünk egymásra. Felálltam, a szekrényhez léptem, kivettem az útlevelemet, megnéztem, mikor jár le. Gondoltam, hogy pár évig még érvényes, de most már pontosan tudtam, hogy öt évig.
– Megyünk? – kérdeztem apámat.
– Menni akarsz? – kérdezett vissza.
– Nélküled nem – mondtam.
– Én meg el se akartam indulni.
– Azt mondtad, ha ideér, elindulsz.
– Te meg azt mondtad januárban, hogy ha háború lesz, elköltözöl.
Rosszulesett ez.
– Ennyire zavarok? – kérdeztem. Apám felnézett, galambszürke szemében valami furcsa békességet láttam.
– Én csak örülök annak, hogy itt vagy. Anyáddal és velem nem is tudom, mi lenne, ha te nem lennél. Eszembe jutott, hogy még nem főztem.
– Megyek – mondtam. Apám furcsán nézett rám. A kezemben volt még mindig az útlevelem. Visszadobtam a szekrénybe.
– Mármint a konyhába, főzni – tettem hozzá. Apám nagyot kacagott. Jobb kedvünk lett.
Főzés közben mégis kiesett a kezemből a fazék. A forró víz kis híján a lábamon landolt. A nagy zajra apám benézett a konyhába.
– Anyád úgyis azt mondta, hogy fel kéne súrolni itt – mondta –, csak nem így gondolta szerintem. – Inkább add ide a súrolófát! – mondtam kicsit bosszúsan, de azért én is jót szórakoztam ezen.
Nagy keservesen kész lett a hajdina, hozzá pedig a hús. Megterítettem a családnak, majd csendben ettünk.
Vacsora után leültem öcsém zoknijait stoppolni. Lassan végeztem az első párral, pedig a szokásoshoz képest annyira nem is volt elszakadva. Felálltam, kimentem a teraszra, láttam, hogy még mindig fekete füst száll fel a villanytelep felől. Olyan színű, mint az az árnyék, amit soha nem fogok elfelejteni. Az a halálos árnyék, ami a fejem fölött húzott el.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.