Április végén mindig végigjárjuk a sírokat. Ha netán imádkoztatni jönne a hucul [1] pravoszláv [2] rokonság Szent György napján, ne valljanak szégyent a sajátjaik előtt. Tudják, hogy mi reformátusok vagyunk, nem fogunk imát mondatni a halottakért a bátyuskával[3], de a sír körüli teendőket elvégezzük.
Először dédszüleim sírját takarítottuk meg. Az ő házukban élünk, megérdemlik, hogy a földi poraik felett szép rend legyen. Egyedül azzal nem voltam megbékélve, hogy anyámék kivágatták felőlük a meggyfát. Dédapám utolsó kívánsága volt az, hogy nagy fa árnyékában nyugodjanak maradványai, ami felett a madarak dicsőítsék a Teremtőt. Dédanyámat nem ismertem, ő a születésem előtt tíz évvel költözött ide, mostani helyére. Dédapámat, papót, nagyon szerettem. Kicsi koromban ő ügyelt rám, míg bírt. Hároméves voltam, amikor szenteste elalvás előtt elkezdte a miatyánkot, de már nem ezen a földön fejezte be.
Viszonylag hamar megvoltunk a gyomlálással és a zöld virágok elültetésével. Egyedül az olvadt gyertyák lekaparásával gyűlt meg a bajom. Bosszankodva vakartam a márványról az odaolvadt viaszt és műanyagot.
– Erre bezzeg van eszük – duruzsoltam –, egy szál füvet meg nem képesek leszedni a sírokról. Kár, hogy azt nem prédikálja a bátyuska nekik, hogy nem csak gyertyával kell tömni a sírt, néha meg kell kapálni is.
Miután végeztem a gyertyaeltávolítással, a nagyszüleim sírjához mentem. Nem szerettem őket annyira, mint a papómat. Gyidu [4] iszákos volt, csak halála előtt szokott le, amikor megtudta, hogy rákos. A hirtelen leállás sem mentette meg a kétméteres gödörtől. Bábkával [5] sem volt valami túl jó viszonyom. Az utolsó éveiben elkerült minket, ha meglátogattuk, nem szívesen fogadott. Meg is átkozott minket, ami aztán visszaszállt rá. Utolsó hónapjaiban magatehetetlenül feküdt, a külvilágról semmit sem tudva. Magamban kezdtem gyomlálni a dupla sírt.
– Na mi van, bábka, hol a menyecske? A református unokád húzza le rólad a tyúkhúrt – mondtam inkább magamnak, mint a halottnak. Pár perc múlva anyu is jött, aki apunak mutatta, hogy hol kell majd a virágot meglocsolni.
– Jaj, tavaly ilyenkor még pelenkáztuk – mondta anyu édesanyja sírjánál.
Sokáig mérhetetlen haragot éreztem magamban bábka iránt.
– Hogy ő engem átkoz? Átkozza magát vagy a kedves menyét – vágtam a fejéhez életében. Csak azért gyűlölt, mert nem voltam pravoszláv. Mert a menye az volt, és abban bízott, hogy majd pravoszláv unokát fog világra hozni. A szépasszony viszont egész nap csak vedelt a bábka nyugdíjából és az ujku [6] keresetéből. Aztán, amikor mamám nem adott neki pénzt, vasdoronggal ment neki az öregnek. Bábka leesett a lábáról. Agyvérzést kapott. Tavasszal már rettenetesen szenvedett. Én nem akartam látni, azt hajtogattam, majd a temetésén viszek rá koszorút, és örüljön neki. Mégis, pravoszláv húsvét vasárnapján meglátogattam. A derék asszony összeaszva feküdt rongyai között, és üveges szemmel szemlélte a külvilágot. Nem ismert meg engem. Abban a pillanatban egyszerre szánalmat éreztem iránta, majd sajnálatot. Az összes földi bűnéért meglakolt. Szívből reméltem, hogy felépül, de húsvét után egy nappal örökre elment. Nem sírtam a temetésén. Csak sajnálat volt bennem, hogy nem hallgatott ránk időben, nem kergette el a részeges menyét, aki majdnem halálra verte, aki miatt agyvérzést kapott, és aki miatt teljesen leépült. „Tudd meg, hogy az asszonyod ölte meg anyánkat” – cseng a fülemben anyám mondata, amit nagybátyámhoz vágott a temetésen.
Unokaöcsém kérdése zökkentett vissza a valóságba, hogy hova tegye a virágokat, amiket már fél órája szorongatott. Elvettem tőle az egyik felét, majd bábka és gyidu sírjára tettem, középre.
Az utolsó, ikersírhoz értünk. Anyám könnyes szemmel fordult öccsei fekhelye felé. A mákvirág levelei üdén zöldelltek az ágyásban. Unokaöcsém anyámhoz sietett a maradék virággal. Anyu síró hangon kezdett gyomlálni.
– Látod, kisunokám, itt fekszik a két öcsém, fiatalon mentek el, istenem, istenem…
Szegény gyerek nemigen értette a helyzetet. Segélykérően nézett rám. Magamhoz hívtam.
– Anyu, elmegyünk a régi temetőbe, megcsinálom a kicsi sírt. Jön velem a gyerek is.
Anyám bólintott. Úgy éreztem, most magára kell hagynunk öccseivel, akiknek kevesebbet adott a Mindenható. Egyik testvérét a hepatitis vitte el tizennégy évesen, a másik huszonhárom évesen aváriázott [7] a baktai letérőnél.
Indákkal benőtt út vezetett mamám húgocskájának sírjához. Egyszer ilyen tájban maga bábka mutatta meg és mesélte el ugyanazt, amit most én meséltem unokaöcsémnek.
– Emlékszel bábkára, tudod, tavaly temettük el. Neki volt egy pici testvére, egy kislány. Nagyon beteg volt, félévesen tüdőgyulladást kapott, és tudod, régen nem volt orvosság.
Unokaöcsém nagy, kék szemeivel csodálkozva nézett rám.
– És meghalt?
– Igen – feleltem.
Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni az információval. Bábkára is alig emlékszik, a halott rokonát pedig egyáltalán nem ismerte. Én sem értettem még, amikor először voltam ennél a sírnál, hogy mi keresnivalónk itt. Miközben a sírt rendeztem, csiripelő hangján arról beszélt, hogy unja a karantént, hiányoznak a barátai, és szeretne újra néptáncra járni.
Eső készülődött. A falu felé sötétszürke felhők kúsztak a beregszászi dombok felől.
– Menjünk – fogtam meg unokaöcsém kezét.
Hatalmas vihar volt aznap délután. Egy nagy fát kidöntött a régi temető mellett. Úton-útfélen a sírokról lerepült, szétzilált koszorúk feküdtek. De a virágok nyugodtan, méltóságteljesen eresztették szét szirmaikat a sírokon. Az égen sárkány alakú felhők úsztak tovább, a huculság irányába.
[1] ruszin népcsoport
[2] ortodox
[3] pap
[4] nagyapa becézve
[5] nagymama becézve
[6] nagybácsi
[7] balesetet szenvedett
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.