Szabó Orsolya Edit: Sarah

2021. szeptember 11., 09:39
Gazdag Ágnes: Nyúl (olaj, vászon, 18 × 24 cm, 2011)

‒ Gyújts rá az enyémből! ‒ parancsolta erős amerikai akcentussal Sarah, aki ragaszkodott hozzá, hogy megkínáljon egy igazi jenki cigivel.

‒ Nem, köszönöm. Én is azt szívom, amit te ‒ vágtam rá sietve, hogy lezárjam végre a kínos beszélgetést.

‒ Imádom! Mentolos Newport. Vegyél! ‒ erősködött tovább.

‒ Inkább nem.

‒ Adok egy szálat, ha… ‒ óriási szünet után végre képes volt folytatni mondandóját ‒ …ha megtalálom azt a fucking dobozt.

‒ Sarah… ott van a kezedben! ‒ kiáltottam rá, elveszítve türelmemet.

Miért van az, hogy amióta itt vagyok, kizárólag elmebeteg, totálisan elcseszett, mentálisan labilis emberekkel találkozom? És miért akarja mindenki megosztani velem ezt az elcseszettséget? Vagy csak az én ingerküszöböm ennyire alacsony? Nem vagyok empatikus? Képtelen vagyok beilleszkedni? Nem! Nem! Nem! Abba kell hagynom az önmarcangolást! A régi életemből azok az emberek, akiknek az a normális, ami nekem, valószínűleg ugyan ezen a véleményen lennének. Itt valóban mindenki degenerált.

 

‒ I knew, mégis akarsz egyet ‒ mondta kuncogva, és kezembe nyomott egy szál cigarettát. Így már nem is tűnt annyira ijesztőnek az arca. Önfeledten hagyta figyelmen kívül zavaromat és tovább járkált fel s alá a szobájában.

 

Valóban annyira ki lennék éhezve a törődésre, hogy még egy teljesen beállt lánynak sem tudok nemet mondani? Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok. Egy jellemtelen, határozatlan csiga.

‒ I am so hungry. Kell csoki! Várj… Egy mogyoróvajas szelet a szobámban. Adok. ‒ Sarah egyre lassabban formálta a szavakat.

­ ‒ Nem szeretem az édességet ‒ zártam rövidre.

 A mogyoróvajtól és az egész amerikai „konyhától” hányok. Nem hiányzik semmi és senki otthonról, csak a túrós tészta. És megint ez a kegyetlen lelkiismeret-furdalás. Érezhetek-e bűntudatot, hogy anyám főztje jobban hiányzik, mint ő maga? De hiszen anyám főztje maga anyám… Ezt ő akarta így. Pedig nagyon is éhes vagyok. Két napja ettem utoljára. Egy falatot talán. Valamilyen újramikrózott kínai gombócot. De itt még a kínai is szar. Most egy kis csípős csabait ennék puha kenyérrel és lila hagymával. Egyébként is, hogy a francba lehet megenni azt a sűrű, ragacsos izét, ami még eldönteni sem tudja magáról, hogy sós vagy édes-e? Egy hónapja, 26 napja és 9 órája érkeztem meg Los Angelesbe. Egy kis panzióban vállaltam nyári munkát. Nyelvtanulás, komfortzóna-elhagyás, na és az amerikai álom megvalósítása. A kiábrándító valóságban azonban még a csontjaim is fájtak a magánytól. Nem tartozom ide, sose fogok. Engem itt nem szeretnek és sose fognak.

‒ Akkor menjünk. Wait! Nincs gyújtóm! ‒ nyekeregte elhaló hangon Sarah.

‒ Nekem van, gyere!

‒ Egy perc, itt van valahol.

Ekkor léptem be először Sarah szobájába. Itt-ott eldobálva alufólia galacsinok a szőnyegen, fehér tabletták zacskóban. A gyújtónak semmi nyoma. Halálra rémített ez a TLC-valóság. Ilyen könnyű összetalálkozni egy heroinfüggővel? Hogy kerültem ide? Ha neki ez a valósága, mi a garancia arra, hogy az én valóságom az igazi? Mi az, hogy normális? Ki a normális? Megszédültem a kérdésektől. Lelkiismeret- furdalás nélkül elítélem Sarah-t, a drogfüggő, félig magyar lányt Amerikából, aki fényévekre van az én Békés megyei valóságomtól.

De én normális vagyok? Ha egyszer szembe jönnék saját magammal az utcán, vajon a cinikus, agyonanalizált, kritikus énem elfogadna-e? Beleillenék abba a világba, amihez magamat mérem? Ítélkezhetem, mert elkaptam ezt a pillanatot? Sarah titkos pillanatát, amikor önkívületi állapotban keresi a mogyoróvajas csokit és a gyújtóját. Azt hiszem, ha az én pillanataimat kapná el valaki, ahol nincs időm a korrekcióra, én is megbuknék.

 

‒ Én lemegyek rágyújtani ‒ szólaltam meg halkan.

˗˗ Várj, veled megyek ‒ mondta Sarah, miközben bizonytalanul utánam botorkált.

 

Végre leültünk. Nem szeretek idegenekkel beszélgetni, ennek ellenére egész nyáron a vendégek véget nem érő tragikus élettörténeteit hallgattam. És most Sarah is… Nincs olyan történet, amit már ne hallottam volna. Azt hittem, hogy már semmin sem tudok meglepődni és senkivel sem tudok azonosulni. És most egy heroinista lánnyal nézek farkasszemet egy teljesen kiürült amerikai panzióban. Akár még félhetnék is, ha nem tudnám, hogy ez egy ilyen nyár. Ezen a nyáron felnövök, ha akarom, ha nem. Ha egyszer hazaérek, most már elmondhatom, hogy már nem vagyok gyerek. Távol az otthonomtól végérvényesen és visszavonhatatlanul felnőttem. Milyen kár, hogy ebbe belepusztul az ember. Nincs olyan részem, ami ne fájna, és ha csak kölcsönbe is, de oda tudnám adni egy mese erejéig.

Ennek ellenére felkészültem. Leültem Sarah-val szembe most is, mint az elmúlt egy hónap 26 nap és 8 órájában. Rágyújtottam, felvettem az idegesítő, bárgyú mosolyomat és hagytam, hogy egy idegen ember irántam tanúsított érdeklődés teljes hiányában újból beszéljen hozzám.

De most nem ezt történt. Ez a lány itt velem szemben, elbóbiskolt, én pedig megkönnyebbülve bámultam a gusztustalan Los Angeles-i betondzsungelt.

Felnőtt vagyok. Iszom, hogy túléljem a mindennapokat. Álomba tompítom magam, hogy ne kelljen éreznem a szar kínai gombóc és a magány ízét. Hogy egyáltalán ne kelljen semmit sem éreznem. De lehet, hogy neki nehezebb, nem tudom.

Sarah amilyen hirtelen elaludt, olyan gyorsan fel is ébredt.

‒ Csúnyább az arcom? ‒ kérdezte, végre kitisztult tudattal. Most először nézett a szemembe.

‒ Nem ‒ hazudtam. Sokkal csúnyább volt, mint tegnap.

Ebben a pillanatban megörültem. Ő még nálam is szánalmasabb. Sarah-t még én is szánhatom.

‒ Régóta nem iszom már. Ritkán szívok, hogy is mondják magyarul?

‒ Füvet?

‒ Yes. Füvet. Amúgy heroin nem is olyan rossz, mint azt mondják ‒ kezdett hozzá tragikus élettörténete elmeséléséhez. ‒ De ez a meth, erről minden igaz. Nagyon cseles volt. Először nem kért meg rá.

‒ Tessék? ‒ értetlenkedtem.

˗˗ My fisrt love. Nagyon, nagyon cseles volt ő. Voltam 14 éves. Nem kérte, hogy próbáljam meg. Nem kínálta, csak elvitt magával. Sokszor. And az egyik délután megtörtént.

 

Hála Istennek! Nálam is szánalmasabb ez a lány. Megkönnyebbülve mentem fel a szobámba, és végleg egyedül hagytam őt.

Hihetetlen, hogy még csak egy napja ismerem. Tegnap érkezett Chicagóból. Huszonöt éves, pont, mint én. Felhívtak, hogy nincs hova mennie, nem sokáig marad és készpénzzel fizet előre. Így hát befogadtuk. Én voltam a recepción. Pontosan érkezett. Éjfélkor. Sötét volt, de még így is észrevettem az apró sebeit az arcán és a két harisnyakötőt ábrázoló tetoválását a felső combjain. Felkísértem a szobájába. Nem sokat beszélt. Elnézést kért az arca miatt, és büszkén mosolyogva mondta angolul, hogy ő is magyar.

 

Amint megérkezett a főnököm, elmondtam neki, hogy az új vendégünk drogfüggő.

‒ El kell mennie innen! Azonnal. Ez a lány közveszélyes. Beszélj vele, hogy pakoljon össze, én felhívom azt, aki hozta! ‒ ordította dühösen és otthagyott. De én mégis boldog voltam. Végre érdekelte, amit mondok neki. Egy hónapja, 26 napja és 8 órája hallgatok. Hallgatok, ha szidnak, ha túlórázom vagy ha megaláznak. Senkit sem érdekel az én történetem. Csak egy idegen vagyok.

 

Mikor Sarah megtudta, hogy mennie kell, sírt. Könyörgött, hogy hadd maradhasson még pár napot. Jól van. Jól akar lenni.

Este még összefutottunk a folyosón. Megkérdezte, hogy miért beszéltem róla a többieknek.

­ ‒ Én nem mondtam semmit, Sarah, ez látszik ‒ hazudtam másodjára is a szemébe.

És akkor azt kívántam, bárcsak rajtam is sebek lennének. Bárcsak látszana valami kívülről a testemen! Bárcsak lenne akkora bátorságom, hogy kipróbáljam a metht! És akkor végre mindenki látná, hogy nem vagyok jól. És akkor hátha nem kellene hazamennem, vagy itt maradnom, vagy valaki hozzám érne, vagy valakihez hozzáérhetnék, vagy valami történne végre. Képtelen vagyok bármire, ami valaha én voltam, és képes vagyok bármire, hogy kicsit is szeressenek itt. Olyan vagyok, mint egy rohadt meztelen csiga.

 

Sarah másnap elment. Egy középkorú férfi jött érte délután öt óra körül. Nem tudott összekészülni. A szobájában ült és várt. Lekísértem az autóhoz. Eközben a főnököm lezárta a szobáját, és megtiltotta, hogy bemenjek.

˗˗ Le kell fertőtleníteni mindent! Mondd meg a takarítóknak, hogy holnap reggelre legyen kész! ‒ utasított rezzenéstelen arccal.

 

A középkorú férfi beindította az autót. Sarah megállt egy pillanatra, majd odalépett hozzám: ˗˗ Nem haragszom rád, csak legközelebb legyél őszinte! ‒ ezzel beszállt a kocsiba, ami lassan kigurult a kapun.

 

A főnököm a megkönnyebbüléstől megéhezve komótosan hozzálátott vacsorázni, mogyoróvajas-lekváros kenyeret készített.

Én felmentem Sarah szobájába, lehoztam a kávésbögréjét. Lassan mostam el, hogy legyen időm a sötétedő Los Angeles-i betondzsungelt most először megcsodálni.

Legfrissebb hírek
2021. szeptember 20., 05:03
2021. szeptember 20., 04:54
2021. szeptember 20., 04:44
2021. szeptember 20., 04:33
2021. szeptember 19., 10:46
2021. szeptember 19., 10:39