Szalontai Erika: Csillagcsokor

1920 nyarán egy férfi vágott át a határszéli erdőn. Vállán egy degeszre tömött batyu, kenderből szőtt zsák, benne néhány ruhadarab, egy cipő, pár szem krumpli. Egy barna bőrszütyőben némi aprópénz, térkép, és persze fényképek, maradjon a múltból egy darabka – a jelenben és a jövőben.

A fák között aludt, inkább nyersen falta a krumplit, de nem gyújtott tüzet. Nagyon félt. Legyengült a vándorlástól, a krumplin kívül csak gyógyfüveket és bogyókat evett. A képzelete felnagyította az árnyékokat, minden rezzenés és moccanás riasztotta benne a rémületet. Menekült. Mögötte fegyvercsörömpöléssel érkezett a történelem. A váratlanul elkapott hírek elszakított földekről, más országhoz csatolt városokról, elfoglalt falvakról.

Olykor bekéredzkedett egy-egy tanyára, tiszta vízzel töltötte meg a kulacsát. Néha pajtában aludhatott, ha beeresztették az ott lakók, dacolva a félelmükkel. Hol meg szekeresek vették fel, tiszta arcú emberek. Ilyenkor elbújt a szekér hátuljában, és a friss szénából figyelte, hogyan porzik az út a kerekek mögött. Egyedül volt, család nélkül, kötelékek híján magára maradva, tele emlékekkel. Három hete indult el. Nem tett hűségesküt…

***

Át akart jutni Magyarországra. A határt hosszú, kacskaringós vonalnak képzelte el, mint egy szabályozatlan folyót, ami átvezet réteken, városokon. De nem volt vonal sehol, hiába kémlelte napokig. Csak akkor tudta, hogy biztonságban van, amikor megjelentek az utakon mások is. Csoportokban vándorló családok, gyerekeket húzva maguk után. Már senki nem bújt el a fák közé, nem hasaltak le a magas fűben, ha jött valaki szemből. Kérdezősködött, hogyan, merre mennek tovább?

Akkor hallott először a vagonlakásokról Pesten és több nagyvárosban. Esténként tüzet gyújtottak, beszélgettek. A szél megcsavarta a füstgomolyokat, csípte a szemüket. Beleivódott a szaga a ruhák pórusába, mintha égő házból menekültek volna mindannyian. Néha katonák jöttek az úton, fegyverrel a vállukon, megálltak, kérdezősködtek. Sokan leszakadoztak a csapatból, elfáradtak. A kisebb gyerekek nyűgösek voltak, sokat sírtak. A családok megálltak egy-egy kisebb városnál, soha többé nem látta őket.

A férfi szinte megszállottan ment előre az úton. Minden reggel kinézett magának egy pontot a rongyos térképen, ahová aznap el kell jutnia. Így teltek a napjai, újra érezte az erőt a lábában. A pénzéért vásárolni is tudott a falusiaktól, de beérte kevéssel: szelet kenyér, egy kevés tej, néha egy-egy tojás frissen, felhörpintve a megtört héjából.

Meleg nyár volt. Ha frissítő eső jött, megállt, és arcát az ég felé tartotta. – Áldásod itt van, bennem, Uram! – suttogta. Ilyenkor úgy érezte, mintha megtisztult volna. Bokrokra aggatva szárogatta a ruháit, teste-lelke megfürdött a fényben.

***

Amikor Pestre ért, rögtön az állomást kereste, ahol vagonok őrzik majd az életét egy ideig. Sínek futottak a végtelenbe, mellékes, csonka vágányok tele emberekkel, egész kis város volt ez. Némelyik vagonban több család is meghúzta magát egy jobb élet reményében. Mivel egyedül volt, befogadta egy család, két gyerek, két felnőtt, elfért ott náluk a semmi motyójával.

Két marhavagon volt az övék, az egyikben tartották a holmijukat, a másikban laktak. Még ágynak való sarkot is kapott szalmazsákkal, lópokróccal. A vagon falára feltűzte az otthonról hozott fényképeket: egy patika ajtaja, mosolyogva áll előtte az utcán. Egy másik képen a háza, kis kerttel, tornáccal, zöld keretes ablakokkal.

Próbált elfoglaltságot találni, hogy ne vigyék vissza állandóan a gondolatai. A két gyerek iskoláskorú volt, tanítgatta őket írni-olvasni.

Suttogták a szomszédban, hogy engedély is kell a maradáshoz, sorban állva kérvényt benyújtani egy rendelet miatt. – Szabadon választhattok állampolgárságot – magyarázta hangosan az egyik idősebb, hosszú szakállú férfi a telepen.

Várt még, nem akart végérvényes döntést hozni, hátha egyszer hazaindulhat. Egyelőre volt helye az országban lengyelnek, románnak és magyarnak, asztalossegédnek, piaci árusnak, cselédnek is. Itt mindenki csodában reménykedett: a visszatérésben a régi otthonukba. De teltek-múltak a hónapok, és a várakozást remegő nyugtalanság váltotta fel.

Eljött az ősz, aztán a télidő is. A vagonokban dermesztő hideg lett, a falécek között besüvített a szél. Nagykabátokat cserélgettek ennivalóra egymással, a pénznek itt nem volt értéke.

Néha jött egy autó, szép ruhába öltözött emberek szálltak ki belőle, körbejártak, megszemlélték a nyomorukat. Bólogattak, hümmögtek, aggodalmas kérdéseket tettek fel, aztán elmentek.

Folyt az idő tovább, napról napra tengődtek éhesen, néha betegen fekve a szalmazsákon. Amikor megérkezett az első hó, a gyerekek szaladgáltak, és kiabáltak örömükben. Nyelvüket kinyújtva kapkodták el a hópelyheket. Hófehér tisztaság, jutott eszébe, mint a virágaim a ház előtt. És újra megsajdult a szíve.

***

Eltelt egy év is talán, mire homályosulni kezdtek az emlékei. Már nem tudta a napot, amelyiken megérkezett, csak azt, hogy meleg nyár volt. Egy este a vagonok közt barangolt, majd leült a sínek mellett. Csönd volt. Mélységes, puha, álmosító némaság. Mindenki aludt. Felnézett az égre. Csillagcsokrok – jutott eszébe, milliárdnyi apró fényes pont a sötétben. Egyenesen futnak, mint a Tejút. Összekapcsolódnak ívekbe, mint a Göncölszekér, vagy csoportokban vibrálnak, mint maga az élet. Rendezetten a káoszban.

Másnap már sorban állt a hivatalnál, lakhatási engedélyért folyamodott. Munkát is talált: egy városi patikában jutott neki állás. Az öreg tulajdonos alaposan kikérdezte, mielőtt felvette. A férfi szerette a fényesre törölt kis üvegcséket, a porcelánba töltött aromás vizek, az illatszerek, az alkohol illatát. Szerette a teljes falat betöltő faliszekrényt. A fiókok tele voltak szárított növényekkel, gyökerekkel, kérgekkel és virágokkal. Mindegyiket a nevén szólította, amikor munkához látott.

Egy idő után vett egy lakást, kifizette az árát az utolsó koronáig. Apró zug volt a külvárosban, régóta nem élt ott senki. A falakon hosszan futó repedések, amikor először belépett, pókok menekültek a sarkokba. Kitakarította, az ablakba fehér virágokat ültetett több apró cserépben, a kereteket zöldre festette.

Asszonyt is talált, apró, törékeny nőt, aki mindig suttogva beszélt vele, simogató hangon. Három év telt el, mire úgy érezte, hazaérkezett. Az álmai már tiszták voltak, megállapodottak, nem szerepeltek bennük a menekülés emlékei…

***

1985-ben, egy idős férfival, nagy útra készültünk. Kiskamasz fiú voltam akkor, tele kérdésekkel. Vonattal utaztunk át Erdélybe, végül egy apró városkába érkeztünk. Az öreg megállt a város főterén, és alaposan megszemlélt mindent: a kirakatokat, a házakat díszítő ornamentikát, az ablakokban a virágokat. Csöndesen bólogatott, néha megtörölte a szemét is. Mélyen beszívta a levegőt, mintha régi illatokat szeretne felidézni, vagy talán sóhaj volt, nem tudom. Aztán lassan, komótosan lépdelve, elindultunk. Hetekig mentünk, gyalogosan. Az öreg kezében bot, göcsörtös, vastag szárú. Gyakran elővett egy megsárgult, rongyos térképet, feltette a szemüvegét, azt böngészte percekig. Néha az erdőben aludtunk, szalonnát sütöttünk a tűznél. Hol meg sátrat vertünk egy patak partján, és szekérre kéredzkedtünk, amikor elfáradtunk.

Meleg nyár volt. Ha frissítő eső jött, megálltunk, arcunkat az ég felé tartottuk. – Áldásod itt van, bennem, Uram! – suttogta ilyenkor.

Sokat mesélt nekem az erdőkről, a menekülésről, a magányról. A vagonokról, amikben évekig éldegélt. Esténként hanyatt feküdtünk a fűben, és az eget bámultuk. – Csillagcsokor. Látod, fiam? Rendezett, vibráló, fényes pontok az égen. Megállapodtak egy helyen. Odarendelte őket az Isten.

***

Ő volt a nagyapám. Ez a közös utunk pedig a zarándoklata, a saját El Caminója. Néha kimegyek a sírjához a temetőbe, mindig viszek apró, fehér virágokat. Hasonlóak, mint a fénylő pontok az égen: egy csillagcsokor.

(Trianon 100)

Helyőrség | Lehet, mert kell! – Trianon 100 pályázat – eredményhirdetés

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. a Trianoni békediktátum századik évfordulója alkalmából irodalmi pályázatot hirdetett Trianonnal vagy bármilyen Trianon-élménnyel kapcsolatos irodalmi mű létrehozására. A pályázati felhívásra 155 érvényes pályázat érkezett. A díjazott pályamunkák az ősz folyamán olvashatók lesznek a Helyőrség.ma portálon, a nyertesek névsorát pedig most tesszük közzé. A pályázat nyertesei 50 ezer Ft jogdíjban részesülnek, illetve kategóriánként a legjobbnak minősülő írások szerzőit további 100 ezer forint jogdíj illeti meg.