Kávém szinte kihűlt, oly régóta vagyok itt. Nem bírom rávenni magam az ivásra. Félek, hogy megpillantom a sápadt arcom barna felszínén. Azt pedig nem bírnám elviselni. Így is undorodom magamtól. Azt hittem, keserűségemen csak valami hasonló keserű segíthet. Tévedtem. Csak még fájdalmasabb. Lehet, hogy teát kellett volna rendelnem, hisz ez illik egy angol úriemberhez. Pontosabban, illett volna, mivel most már minden vagyok, de úriember...
– Hé, uram, most akkor megissza azt a kávét vagy sem? – mordul rám a pultos. Ez kizökkent merengésemből. Rájövök, hogy mindvégig bambán bámultam magam elé.
– Azt hiszem, valami erősebbet kérnék. Mondjuk, egy whisky jólesne.
Megigazítom kissé poros kalapom, és a kapott italt egyből lehúzom. Á, ez kellett ide. A második pohár után körbenézek a helyiségben. Ráeszmélek, hogy ez a hely pont olyan üres és lelombozó, mint lelkem legsötétje. Mondhatni pontos mása. A falak kifakultak, a tapéta repedezik. A székeken látni, hogy régóta nem ült rajtuk senki. A pultot vastagon fedi a por. A pultos mögött lévő poharak vagy ezer éve nem láttak alkoholt. A pultos pedig pont olyan megkeseredett vénember, mint amilyen én magam is leszek. Unott, magányos és magának való.
Az ablakon át látni az élettelen utcákat. Elhanyagolt lámpák halvány fénye világítja meg az ürességtől kongó kirakatokat. Akár a sikátorban is tölthetném hátralévő életem szánalmas hétköznapjait. Azok után, amit tettem... Megérdemelném.
Folytatnám az önsajnálatot, de nyílik az ajtó. Meglepetésemre egy férfi lép be, oldalán elegáns hölggyel. Amolyan ügyvédféle. Kalapjából ítélve jó sora lehet. Cipője fényes, zakója tiszta. Elővesz egy szivart és rágyújt. A hölgy gyönyörű vörös ruhájában helyet foglal a pult előtt. Enyhén hullámos haja körülöleli finom arcvonásait. Rúzsa vérvörös, szeme tengerkék. Az úr a dohányzás befejeztével a hölgy mellé ül. Gyengéden megsimítja a vállát, valamit súg neki. A hölgy elmosolyodik. Vékonyka kezével átöleli a férfi derekát. S mindezt előttem.
Ha eddig nem bántam volna meg eléggé tettemet, most aztán megkaptam a magamét. Az életem így is romokban. Nincs szükségem mások boldogságának a látványára.
Össze kell szednem magam. Megigazítom amúgy ferdén álló nyakkendőm, felveszem aktatáskám, s a kijárat felé indulok. Hirtelen elfog a szédülés. Biztosan a dohányfüst. Nagy nehezen kitántorgok az utcára. Ahogy visszanézek az épületre, elkap az émelygés. Még a lámpa is elfordítja tekintetét ahelyett, hogy bevilágítaná a teret. Hunyorogva betűzöm az ajtó fölé akasztott tábla feliratát: Éjjeli baglyok...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.