Száz Emese: Éjjeli baglyok

2021. október 11., 10:43
Tenk László: Koraeste (olaj, tempera, farostlemez, 100 × 115 cm, 2017)

Kávém szinte kihűlt, oly régóta vagyok itt. Nem bírom rávenni magam az ivásra. Félek, hogy megpillantom a sápadt arcom barna felszínén. Azt pedig nem bírnám elviselni. Így is undorodom magamtól. Azt hittem, keserűségemen csak valami hasonló keserű segíthet. Tévedtem. Csak még fájdalmasabb. Lehet, hogy teát kellett volna rendelnem, hisz ez illik egy angol úriemberhez. Pontosabban, illett volna, mivel most már minden vagyok, de úriember...

– Hé, uram, most akkor megissza azt a kávét vagy sem? – mordul rám a pultos. Ez kizökkent merengésemből. Rájövök, hogy mindvégig bambán bámultam magam elé.

– Azt hiszem, valami erősebbet kérnék. Mondjuk, egy whisky jólesne.

Megigazítom kissé poros kalapom, és a kapott italt egyből lehúzom. Á, ez kellett ide. A második pohár után körbenézek a helyiségben. Ráeszmélek, hogy ez a hely pont olyan üres és lelombozó, mint lelkem legsötétje. Mondhatni pontos mása. A falak kifakultak, a tapéta repedezik. A székeken látni, hogy régóta nem ült rajtuk senki. A pultot vastagon fedi a por. A pultos mögött lévő poharak vagy ezer éve nem láttak alkoholt. A pultos pedig pont olyan megkeseredett vénember, mint amilyen én magam is leszek. Unott, magányos és magának való.

Az ablakon át látni az élettelen utcákat. Elhanyagolt lámpák halvány fénye világítja meg az ürességtől kongó kirakatokat. Akár a sikátorban is tölthetném hátralévő életem szánalmas hétköznapjait. Azok után, amit tettem... Megérdemelném.

Folytatnám az önsajnálatot, de nyílik az ajtó. Meglepetésemre egy férfi lép be, oldalán elegáns hölggyel. Amolyan ügyvédféle. Kalapjából ítélve jó sora lehet. Cipője fényes, zakója tiszta. Elővesz egy szivart és rágyújt. A hölgy gyönyörű vörös ruhájában helyet foglal a pult előtt. Enyhén hullámos haja körülöleli finom arcvonásait. Rúzsa vérvörös, szeme tengerkék. Az úr a dohányzás befejeztével a hölgy mellé ül. Gyengéden megsimítja a vállát, valamit súg neki. A hölgy elmosolyodik. Vékonyka kezével átöleli a férfi derekát. S mindezt előttem.

Ha eddig nem bántam volna meg eléggé tettemet, most aztán megkaptam a magamét. Az életem így is romokban. Nincs szükségem mások boldogságának a látványára.

Össze kell szednem magam. Megigazítom amúgy ferdén álló nyakkendőm, felveszem aktatáskám, s a kijárat felé indulok. Hirtelen elfog a szédülés. Biztosan a dohányfüst. Nagy nehezen kitántorgok az utcára. Ahogy visszanézek az épületre, elkap az émelygés. Még a lámpa is elfordítja tekintetét ahelyett, hogy bevilágítaná a teret. Hunyorogva betűzöm az ajtó fölé akasztott tábla feliratát: Éjjeli baglyok...

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)