Kávém szinte kihűlt, oly régóta vagyok itt. Nem bírom rávenni magam az ivásra. Félek, hogy megpillantom a sápadt arcom barna felszínén. Azt pedig nem bírnám elviselni. Így is undorodom magamtól. Azt hittem, keserűségemen csak valami hasonló keserű segíthet. Tévedtem. Csak még fájdalmasabb. Lehet, hogy teát kellett volna rendelnem, hisz ez illik egy angol úriemberhez. Pontosabban, illett volna, mivel most már minden vagyok, de úriember...
– Hé, uram, most akkor megissza azt a kávét vagy sem? – mordul rám a pultos. Ez kizökkent merengésemből. Rájövök, hogy mindvégig bambán bámultam magam elé.
– Azt hiszem, valami erősebbet kérnék. Mondjuk, egy whisky jólesne.
Megigazítom kissé poros kalapom, és a kapott italt egyből lehúzom. Á, ez kellett ide. A második pohár után körbenézek a helyiségben. Ráeszmélek, hogy ez a hely pont olyan üres és lelombozó, mint lelkem legsötétje. Mondhatni pontos mása. A falak kifakultak, a tapéta repedezik. A székeken látni, hogy régóta nem ült rajtuk senki. A pultot vastagon fedi a por. A pultos mögött lévő poharak vagy ezer éve nem láttak alkoholt. A pultos pedig pont olyan megkeseredett vénember, mint amilyen én magam is leszek. Unott, magányos és magának való.
Az ablakon át látni az élettelen utcákat. Elhanyagolt lámpák halvány fénye világítja meg az ürességtől kongó kirakatokat. Akár a sikátorban is tölthetném hátralévő életem szánalmas hétköznapjait. Azok után, amit tettem... Megérdemelném.
Folytatnám az önsajnálatot, de nyílik az ajtó. Meglepetésemre egy férfi lép be, oldalán elegáns hölggyel. Amolyan ügyvédféle. Kalapjából ítélve jó sora lehet. Cipője fényes, zakója tiszta. Elővesz egy szivart és rágyújt. A hölgy gyönyörű vörös ruhájában helyet foglal a pult előtt. Enyhén hullámos haja körülöleli finom arcvonásait. Rúzsa vérvörös, szeme tengerkék. Az úr a dohányzás befejeztével a hölgy mellé ül. Gyengéden megsimítja a vállát, valamit súg neki. A hölgy elmosolyodik. Vékonyka kezével átöleli a férfi derekát. S mindezt előttem.
Ha eddig nem bántam volna meg eléggé tettemet, most aztán megkaptam a magamét. Az életem így is romokban. Nincs szükségem mások boldogságának a látványára.
Össze kell szednem magam. Megigazítom amúgy ferdén álló nyakkendőm, felveszem aktatáskám, s a kijárat felé indulok. Hirtelen elfog a szédülés. Biztosan a dohányfüst. Nagy nehezen kitántorgok az utcára. Ahogy visszanézek az épületre, elkap az émelygés. Még a lámpa is elfordítja tekintetét ahelyett, hogy bevilágítaná a teret. Hunyorogva betűzöm az ajtó fölé akasztott tábla feliratát: Éjjeli baglyok...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)
Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.
Apropó, szerelem. Dolgom volt egyszer egy lengyel lánnyal Szombathelyen. (Dolgom volt? Úgy értem, táncoltunk. Ő igazából egy vidám némettel szeretett volna, de csak én jöttem össze. Úgy hívták, Slawomira. Van a lengyeleknek ez az áthúzott ell betűjük.) Ebből is mi igaz? Tényleg táncoltam (még a múlt században) egy Slawomira (áthúzott ell) nevű lengyel lánnyal Szombathelyen.
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.