A harmadikon lakott. Fáradtan fordult be a lépcsőházba hivatali munkája után. Lift hiányában kénytelen volt lépcsőzni. A piros ridikülös szomszéd lány haladt el mellette szótlanul, arcán pimasz vigyorral. Felért az első emeletre. Az egyik ajtó mögül fojtott suttogást hallott: „Hogy mit csináltál? Te normális vagy? A kukába? Gondolkozzál már! Rejtsd el Erzsi néni férjének sírjában, az úgyis üres! Nem érdekel, hogy megbántad. Haza ne merj jönni ásóért kuncsorogni!”
A férfi tovább haladt, útját azonban egy piros szoknyás kislány állta el. Szeme gombszerű, arca sápadt. Meredten nézett maga elé.
– Kimehetek játszani? Most úgyse esik.
– Ne tőlem kérj engedélyt, kérdezd meg anyukádat!
A kislány egy tapodtat se mozdult, majd megkérdezte:
– Anya, kimehetek játszani? Az égen egy felhő sincs, és házit se kaptam.
Miután befejezte mondandóját, választ nem várva bement a mellette lévő lakásba.
A következő ajtón túlról esőhang szűrődött ki. A heves zuhogás mögül egy postás lépett elő szárazon. Egy levelet adott át, majd visszafordult. A férfi kinyitotta. A vízszámlát találta benne.
Sápadtan haladt tovább. Egy festőt látott, aki éppen mesterségét gyakorolta. Az ajtaja körüli falat telis-tele festette hattyúkkal. Fekete, piros, sárga és zöld tollas hattyúkkal. Az egyik korcsolyázott, a másik iskolába igyekezett. Volt, amelyik főzött és takarított. A férfi megleste a bejáraton lévő névtáblát: Veréb István, festőművész.
A szemben lévő lakhely körül piros foltok fetrengtek. Belepték a kilincset, és rászáradtak a falra. Egy újság hevert a lábtörlő mellett: Szakács lap, avagy Hogyan bánjunk a céklával helyesen – különkiadás.
A szomszéd lány újfent elhaladt mellette. Hajában százszorszép, kezében napi teendőinek listája: könnyes szemmel ébredni (pipa), vidám arcot vágni (pipa), szépnek lenni (pipa), kipipálni a teendőket (pipa).
Végre felért a harmadikra. Arca nyúzott volt, keze remegni látszott. A fehérre meszelt szoba vaságyai közül a második volt az övé. Bevette maroknyi gyógyszerét, lefeküdt, majd lassan elnyomta az álom.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.