Péter felnézett a csúcsra, ott volt karnyújtásnyira az orra előtt, aztán visszatekintett a többiekre, akik lemaradva követték. Jóllehet, ő volt felmálházva, akár egy himalájai serpa, mégis egész úton előttük járt. Hajtotta a kiválasztottság tudata, hogy az Úr őt találta rá méltónak, hogy elhozza magával, beavassa a titokba. Pontosabban, nem csak őt, mert velük volt két másik tanítvány is.
Kora hajnalban indultak el a táborból, ahol háromezer évvel ezelőtt az izraeliták is tábort vertek, hogy megmásszák a csúcsot, ahol Mózes a parancsolatokat kapta Jahvétól. Ekkor történt, hogy Mózes a hegyről visszatérve azt látta, távollétében a nép elfordult Jahvétól, és bálványt készített magának. Haragjában összetörte a kőtáblát, amin a parancsok voltak, melyeket Jahve a népnek adott. Így aztán újra meg kellett másznia a hegyet, hogy lehozza az új kőtáblát.
Gyerekkorában, amikor erről a történetről tanultak az iskolában, gyakran gondolkozott el azon, vajon Jahve előre tudta-e, hogy a nép ennyire állhatatlan, hogy az első adandó alkalommal elfordul Tőle? Tudnia kellett, hiszen Ő mindenható, és ezért a teremtéstől a végítéletig nincs előtte titok. Így aztán nyilvánvalóan azt is tudta, hogy az a szedett-vedett népség, akit Ő vezetett ki az egyiptomi szolgaságból, amint lehetősége lesz rá, elfelejti Őt, és ezért tartott Mózesnek is bemutatót, hogy miféle népből kell nemzetet kovácsolnia. Így okoskodott kisgyerekként, próbálván kifürkészni az isteni bölcsességet, ami emberi ésszel fel nem fogható.
Amíg mindezt végiggondolta, a többiek utolérték, és együtt indultak tovább a csúcs meghódítására. János, aki szinte még gyerek volt, vidáman társalgott a másik tanítvánnyal, mintha csak valami kalandban vennének részt, ám az Úr arca is teljesen nyugodt volt. Lehet, hogy csak az én várakozásaim túlzóak, töprengett Péter, és olyat magyarázok bele ebbe az útba, ami nincs is benne? Habár, amióta ismerte az Urat, megtanulta, hogy Ő semmit sem csinál „csak úgy”, ám ez most mégis lehet kivétel. Vajon nem csak saját kiválasztottságának tudata ad neki mélyebb értelmet? Mert ő akar az első lenni a tanítványok között?
Kedvesebbek lehetnek nála, mint ez a János, aki a kisfiús mosolyával és a bociszemével bárkit levesz a lábáról. Érthetetlenek is, mint Júdás, aki egyszer órákig sugdolózik az Úrral, aztán meg az az érzése, hogy a tanítványok közt ő az utolsó.
Végül megvonta a vállát, és elindult a többiek után a csúcs felé.
* * *
Ha azt hitte, hogy valami rendkívüli fog történni, amint az oromra lépnek, csalódnia kellett, habár a látvány varázslatos volt. Sok száz kilométerre lehetett ellátni a szikrázóan tiszta levegőben. A távolban ott csillogott egy nagyobb vízfelület – az volt a Genezáret tó.
A tanítványok most mégis zavartan és tanácstalanul néztek össze, mert nem tudták, hogy minek hozta fel őket ide az Úr. Lehet, hogy ez is csak arra volt jó, hogy próbára tegye a hitüket? Megszokták már, hogy az Úr a legváratlanabb helyzetekben teszi ezt.
A változás először csak elemi szinten következett be, és Péter is inkább csak a sejtjeiben érezte, hogy valami megváltozott. Beborult az ég, és föltekintve csodálkozva látta, hogy két felhő ereszkedik alá az égből. Mindkettőn egy alak állt: Mózes és Illés! Mint Dániel próféta, mikor az Ősöregről ír, akinek a trónjából tűzfolyó folyik – jutott eszébe a számtalanszor hallott történet –, és a népek a trónja előtt állva imádják.
Ekkor a háta mögül társai izgatott sugdolózását hallotta, és az Úrra pillantott, akinek az arca most úgy fénylett, akár a Nap. Elragadtatottan felkiáltott, hogy túlharsogja a természet erőit.
„Uram, jó itt nekünk, maradjunk ezen a helyen! Készítünk három sátrat: egyet Mózesnek, egyet Illésnek, egyet pedig Neked.”
Ekkor azonban megdördült az ég, és szózat hallatszott.
„Ez az én fiam, akiben kedvem lelem! Őt hallgassátok!”
Rémület fogta el a szívüket, és félelmükben arcra borultak. Ám az égi förgeteg, ahogy jött, úgy el is múlt. Mikor felemelték a fejüket, az Úr arca is a régi volt, és úgy kérdezte:
„Mi lelt benneteket, már egy látomástól is megrémültök?”
Ezek a szavak, mintha széttépték volna a varázslat szövetét, ők pedig elszégyellték magukat, hogy nem tudták a látomást a valóságtól megkülönböztetni. De hát mi is a valóság, töprengett Péter, vajon nem káprázat maga is?
Tovább azonban már nem tudta folytatni a gondolatot. Még egy utolsó pillantást vetett a távolban csillogó víztükörre, aztán elindult a többiek után.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.