Százdi Sztakó Zsolt: Parancsolat

2020. július 22., 13:00
Aknay János: Jézus (akril, vászon, 15 × 10 cm, 2015)

Péter felnézett a csúcsra, ott volt karnyújtásnyira az orra előtt, aztán visszatekintett a többiekre, akik lemaradva követték. Jóllehet, ő volt felmálházva, akár egy himalájai serpa, mégis egész úton előttük járt. Hajtotta a kiválasztottság tudata, hogy az Úr őt találta rá méltónak, hogy elhozza magával, beavassa a titokba. Pontosabban, nem csak őt, mert velük volt két másik tanítvány is.

Kora hajnalban indultak el a táborból, ahol háromezer évvel ezelőtt az izraeliták is tábort vertek, hogy megmásszák a csúcsot, ahol Mózes a parancsolatokat kapta Jahvétól. Ekkor történt, hogy Mózes a hegyről visszatérve azt látta, távollétében a nép elfordult Jahvétól, és bálványt készített magának. Haragjában összetörte a kőtáblát, amin a parancsok voltak, melyeket Jahve a népnek adott. Így aztán újra meg kellett másznia a hegyet, hogy lehozza az új kőtáblát.

Gyerekkorában, amikor erről a történetről tanultak az iskolában, gyakran gondolkozott el azon, vajon Jahve előre tudta-e, hogy a nép ennyire állhatatlan, hogy az első adandó alkalommal elfordul Tőle? Tudnia kellett, hiszen Ő mindenható, és ezért a teremtéstől a végítéletig nincs előtte titok. Így aztán nyilvánvalóan azt is tudta, hogy az a szedett-vedett népség, akit Ő vezetett ki az egyiptomi szolgaságból, amint lehetősége lesz rá, elfelejti Őt, és ezért tartott Mózesnek is bemutatót, hogy miféle népből kell nemzetet kovácsolnia. Így okoskodott kisgyerekként, próbálván kifürkészni az isteni bölcsességet, ami emberi ésszel fel nem fogható.

Amíg mindezt végiggondolta, a többiek utolérték, és együtt indultak tovább a csúcs meghódítására. János, aki szinte még gyerek volt, vidáman társalgott a másik tanítvánnyal, mintha csak valami kalandban vennének részt, ám az Úr arca is teljesen nyugodt volt. Lehet, hogy csak az én várakozásaim túlzóak, töprengett Péter, és olyat magyarázok bele ebbe az útba, ami nincs is benne? Habár, amióta ismerte az Urat, megtanulta, hogy Ő semmit sem csinál „csak úgy”, ám ez most mégis lehet kivétel. Vajon nem csak saját kiválasztottságának tudata ad neki mélyebb értelmet? Mert ő akar az első lenni a tanítványok között?

Kedvesebbek lehetnek nála, mint ez a János, aki a kisfiús mosolyával és a bociszemével bárkit levesz a lábáról. Érthetetlenek is, mint Júdás, aki egyszer órákig sugdolózik az Úrral, aztán meg az az érzése, hogy a tanítványok közt ő az utolsó.

Végül megvonta a vállát, és elindult a többiek után a csúcs felé.

* * *

Ha azt hitte, hogy valami rendkívüli fog történni, amint az oromra lépnek, csalódnia kellett, habár a látvány varázslatos volt. Sok száz kilométerre lehetett ellátni a szikrázóan tiszta levegőben. A távolban ott csillogott egy nagyobb vízfelület – az volt a Genezáret tó.

A tanítványok most mégis zavartan és tanácstalanul néztek össze, mert nem tudták, hogy minek hozta fel őket ide az Úr. Lehet, hogy ez is csak arra volt jó, hogy próbára tegye a hitüket?  Megszokták már, hogy az Úr a legváratlanabb helyzetekben teszi ezt.

A változás először csak elemi szinten következett be, és Péter is inkább csak a sejtjeiben érezte, hogy valami megváltozott. Beborult az ég, és föltekintve csodálkozva látta, hogy két felhő ereszkedik alá az égből. Mindkettőn egy alak állt: Mózes és Illés! Mint Dániel próféta, mikor az Ősöregről ír, akinek a trónjából tűzfolyó folyik – jutott eszébe a számtalanszor hallott történet –, és a népek a trónja előtt állva imádják.

Ekkor a háta mögül társai izgatott sugdolózását hallotta, és az Úrra pillantott, akinek az arca most úgy fénylett, akár a Nap. Elragadtatottan felkiáltott, hogy túlharsogja a természet erőit.

„Uram, jó itt nekünk, maradjunk ezen a helyen! Készítünk három sátrat: egyet Mózesnek, egyet Illésnek, egyet pedig Neked.”

Ekkor azonban megdördült az ég, és szózat hallatszott.

„Ez az én fiam, akiben kedvem lelem! Őt hallgassátok!”

Rémület fogta el a szívüket, és félelmükben arcra borultak. Ám az égi förgeteg, ahogy jött, úgy el is múlt. Mikor felemelték a fejüket, az Úr arca is a régi volt, és úgy kérdezte:

„Mi lelt benneteket, már egy látomástól is megrémültök?”

Ezek a szavak, mintha széttépték volna a varázslat szövetét, ők pedig elszégyellték magukat, hogy nem tudták a látomást a valóságtól megkülönböztetni. De hát mi is a valóság, töprengett Péter, vajon nem káprázat maga is?

Tovább azonban már nem tudta folytatni a gondolatot. Még egy utolsó pillantást vetett a távolban csillogó víztükörre, aztán elindult a többiek után.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)

Legfrissebb hírek
2020. november 30., 04:55
2020. november 30., 03:05
2020. november 30., 01:35